A tor/túra – A menü című filmről

Intellektuális gasztroorgia és bénítóan bravúros fogások – a 21. századi utolsó vacsora, hölgyeim és uraim!

A menü (2022) – a kép forrása: TMDb

Az evés körülményei és eltérő jelentésmódozatai ugyanúgy remek alapanyagnak bizonyulnak egy narratívához, akár a főzéshez való érzelmi viszonyulás. Kinek ne szaladna össze a szájában a nyál, amikor Vendelinhez hasonlóan végignézi Szindbád lakmározását, s ki akarná kárhoztatni Julia Roberts karakterét az Ízek, imák, szerelmek itáliai utazásakor, amikor nem képes ellenállni egy igazi, olasz módra elkészített nagy tál spagetti con ariának? Az evészavarral és mentális betegségekkel foglalkozó művek mellett számos olyan kultfilmet felsorolhatunk, amelyek a közös étkezéseket tematizálják: A nagy zabálás; a Százszorszépek; A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője; a Veri az ördög a feleségét; de akár A tanú vonatkozó jelenete is eszünkbe juthat.

A főzés kissé más tészta. Hétköznapjaink része, jelenthet nyűgöt, szeretetet, akár a kettőt egyszerre. A Julie & Julia – Két nő, egy receptben Amy Adams karaktere nemcsak a francia konyha legpazarabb fogásait vonultatja fel, hanem az érzelmek széles skáláját is: az örömfőzés alapkondícióból könnyedén kizökken, amikor feladatként kezd tekinteni a főzésre, s az amerikai háziasszonyok körében a mai napig vonatkozási pontnak számító Julia Child receptjeit sorra elkészíti.

Az ételkészítés művelete képes megmutatni, kik vagyunk valójában. A Meryl Streep alakításában látható Julia Child főzés és evés iránti szenvedélye egy magánéleti aspektusra vezethető vissza. Persze másként főzünk a szűk családra és egy nagy létszámú összejövetel résztvevőinek – pláne, ha ez a munkánk. Az élet ízeiben a dél-francia kisvárosban található Le Saule Pleureur étterem a saját tradícióit védi a városba toppanó indiai konyha kuriózumával szemben, mígnem a Helen Mirren által játszott tulajdonosnő az étterem kínálatát (és személyes hozzáállását) tekintve elkezd nyitni a fűszerekben gazdag, egzotikus kultúra felé. Elvégre a konyhaművész bárhonnan jöhet: lehet az egy indiai család legfiatalabb sarja, egy amerikai nagykövet felesége, egy telefonügynökség munkatársa, sőt akár egy patkány is. A L’ecsó is azt a kérdést járja körül, hogy lehet-e, érdemes-e szeretet nélkül főzni. Erre A menü is evidens válasszal szolgál.

Mark Mylord filmjének lényege tömören összefoglalható: a szeretet az az extra hozzávaló, amelyet semmilyen fűszer nem pótolhat, mégis minden étel ezáltal válik utánozhatatlanná. Ha csak ennyit nyújtana a film, nem lenne több egy Jégvarázshoz hasonlatos meseszerű narratívánál, amelynek kifutása a „szeretet a kulcs”-tanulság. A menü ellenben fokozatosan tálalja ezt a konklúziót, hogy a szervezetünk lépésről lépésre hozzászokjon a film különös, néhol könnyed, néhol brutálisan tömör ízeihez.

Étel mint életfilozófia

Egy felgyorsított Agatha Christie-féle szereplőbemutatással veszi kezdetét a (tor)túra. Akár a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma, vagy A Fehér Lótusz elején, itt is egy hajón vegyül a színes társaság, hogy együtt utazzanak életük kalandjára, egy csodálatos szigetre, ahol a természet és a luxus kellemesen megfér egymás mellett. A természet időtlensége és a modern építészeti remekek látszólag tökéletes elegyet alkotnak. S tulajdonképpen A menü esszenciája is ez: az összhangra való törekvés, amely minden igyekezet ellenére elérhetetlen – ennek felismerése pedig végletekig destruktív magatartást vált ki a befogadóból.

Slowik séf (Ralph Fiennes) egész életét annak szentelte, hogy az általa készített ételek ne pusztán az életben maradás egyik szükségletének számítsanak. A főzés nem mindennapi mindennapi gyakorlat, s az étel Slowik felfogásában az élet és halál művészete. Egy-egy jól komponált fogás képes implikálni az időt, általuk felsejlik a tünékenység pillanata, amely törékeny, mégis az elmúlás révén válik tökéletessé.

Tyler, az ínyenc (Nicholas Hoult) láthatóan tisztában van ennek hatásával, és átszellemülten számol be újdonsült barátnőjének, Margot-nak (Anya Taylor-Joy) arról az esetről, amikor Slowik egyszer olyan kagylót tálalt fel, amely a vendég orra előtt halt meg.

Ez az abszurd mértékig felfokozott tudatosság és figyelemfelkeltés nem öncélú. Napjaink legdrágább éttermei nemcsak a pazar menüjeikről híresek, hanem arról is, milyen gasztronómiai élményt szolgáltatnak. A lélegzetelállító kilátás és az ízkavalkádot garantáló degusztációs menü alapvetésnek számít, a lényeg a körítés, az egyediség, az impresszió. A vendég nem egy egyszerű vacsoráért fizet, hanem egy páratlan élményért. A spanyolországi Sublimotion étteremben például (amelynek degusztációs, azaz kóstoló menüje 1500 euró) a vendégek VR-sisakot viselnek annak érdekében, hogy a vacsorát egy félig virtuális világban tölthessék el. A Koppenhágában található Alchemist étteremben 4-6 órán át készítik az 50 fogásból álló kóstolót, amelyet élő előadásokkal kísérve fogyaszthatnak el a vendégek.

Az Utódlás című sorozat is időről időre felrebbenti a függönyt az elit étkezési szokásairól. Az első évad hatodik részében a szereplők például egy étterem kellős közepén, fejükön fehér kendővel fogyasztják az illegális étket, a kihalás szélére sodródott sármányt. Nem zavarja a két ínyencet a börtönbüntetés és pénzbírság, sőt a kis énekesmadárral szembeni brutalitás sem: a sármányt a befogása után megvakítják és felhizlalják szőlővel és magvakkal, majd egy tartály brandybe fojtják, csak az íze végett, mindezek után egyben sütik ki az állatot.

Kaviár, bárányagyvelő, egy hétig ehető fürjhús – a konyhaművészet hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb kreálmányokat szül, és közben a fogyasztás olyan sznobizmusba (vagy a különleges ételek szempontjából nézve: egzotikus egoizmusba) fordul át, amely a több ezer éves egyedfejlődés után keserű eredményt mutat fel: nem különbözünk mi sem azoktól az állatoktól, amelyeket a legkülönfélébb formában feltálalnak nekünk.

Káosz mint kompozíció

A közös étkezés egyaránt szólhat a szeretetről és az erőfitogtatásról. A Hawthorn leplezetlenül az utóbbit képviseli: az étterem egy külön szigeten helyezkedik el, s csak a legkiváltságosabbak, leggazdagabbak kerülhetnek a vendéglistára. Slowik minden vacsorát külön megkomponál, figyelembe véve a résztvevők összetételét. Minden fogással egy-egy történetet mesél el: a kenyér az átlagemberek eledele révén nem méltó arra, hogy az itt jelenlévők előtt szolgálják fel, így kenyérmentes kenyértálat (azaz csupán sós kísérőket) kapnak; „emlék” fantázianevű fogását Slowik a saját gyerekkori traumájának történetével köríti, majd a vendégeknek személyre szóló üzenetekkel ellátott tacókat szolgálnak fel – és mind egy-egy fenyegetés.

Tyler szerint a menüvel és a melléfűzött történetekkel ki lehet találni, amit a séf az est végén árul el: mi a vacsora tematikája. A harmadik fogáskor szervírozott tacókkal már lehet érzékelni, hogy nem Slowik és a szakácsok az alul pozícionáltak ebben a bizarr macska-egér játékban. A vacsora kimenetele a negyedik fogáskor válik nyilvánvalóvá, amelynek szó szerint a „káosz” elnevezést adták: Jeremy, az egyik szakács fejbe lövi magát a közönség előtt. „Ez is a menü része. Erre fizettek be” – mondja Slowik nyugodt hangon, miközben a vendégek hitetlenül visszaülnek a helyükre. Hiába játszódik le minden az orruk előtt, nem hisznek a saját szemüknek. S ez okozza a vesztüket: nemcsak az elitre jellemző, hanem egyre szélesebb skálán terjed az a naiv élethez való hozzáállás, hogy velünk úgysem történhet semmi rossz.

A vendégek nem hisznek, és nem is fognak össze, viszont egytől egyig, mintha egy néma paktumot kötöttek volna, elkezdenek fogolyként viselkedni. Megpróbálják kitörni az ablakot, kifutni az étteremből, ezek azonban sikertelen próbálkozásoknak bizonyulnak. Egy idő után elfogadják, hogy az élményszolgáltatók szabják meg a játékszabályokat, és nem is törekszenek a menekülésre. Belenyugszanak sorsukba, az utolsó pillanatig görcsösen kapaszkodva abba a naiv hitbe, hogy valaki megmenti őket. Nem ők magukat – valaki más.

A vendégek elfogadják a fogyasztás „ürömteli” gyakorlatát, és az ízlésesen megkomponált tányérok sorra ürülnek ki az est előrehaladtával. Az ételeket valóban mesésen tálalják, akárcsak magát a filmet. A steril és letisztult étterem tökéletes atmoszférát teremt a horrorisztikus utolsó vacsorának. Az alapvetően narratív film néha megkapó, kifejezetten művészfilmes beállításokkal bír: Margot az ablakból látja, ahogy Slowik a sötét erdő előtt egy angyalszárnnyal kel át; vagy gondoljunk arra a kompozícióra, mikor az étteremkritikus Lillian (Janet McTeer) arcán végigcsorog az olvadt csokoládé, mely jelenet olyan (részben) horroralkotásokra hajaz, mint a Fehér éjszakák vagy a Carrie.

A szimmetria ellenpontozásaként bevágott partra sodort göcsörtös fatörzsek kibillentik a nézőt a nyugalmi pozíciójából: érezhetően valami olyan erő van készülőben, amely túlnyúlik az étterem falain, valami ősi brutalitás közeleg, amelytől a civilizáció létrejöttével elhatárolódtunk – viszont rajtaüt azokon, akik a civilizáció elcsökevényesedésének a csúcsára küzdik fel magukat. Ezért kell mindenkinek meghalnia, a tökéletességre törekvő szakácsoknak és a folyamatosan habzsoló vendégeknek is – mindenkinek, egy főt leszámítva.

Dekomponált degusztáció

Margot jelenléte keresztülhúzza Slowik számításait: nehéz őt kiismerni, evidens módon nem a felső osztályhoz tartozik, viszont kérdéses, kinek a pártján áll. Nemcsak azért kívülálló, mert nem szerepelt eredetileg a vendéglistán, hanem mert a lány az egyetlen, aki nem hajlandó részt venni a játékban. A szó nélkül köttetett szabályok áthágásával kizökkenti medréből az est zavartalan folyását: nem adózik csodával se a Hawthornnak, se az ételeknek, sőt – Slowik minden igyekezete ellenére – nem hajlandó enni. Márpedig a menü értelmét veszti, ha nem fogyasztják el.

Izgalmas mentális megoldásokkal rukkoltak elő az alkotók. A vendégeket pszichológiailag törik meg. „Miért nem álltak ellen keményebben?” – kérdi Slowik. A tudat, hogy tehettek volna a sorsuk ellen, csak még mélyebb tehetetlenséget szül, és saját cselekvésképtelenségük fatalista életfelfogáshoz vezet. Az ember akkor sem hiszi el, hogy valami (rossz) megtörténhet vele, amikor éppen történik. Margot az egyetlen, aki cselekszik. Slowik házában segítséget próbál hívni, miközben egy Kill Billre vagy A kémre hajazó konyhai akciójelenet során (véletlenül) megöli a maître d’hôtelt, Elsát, amely mintegy előszobája a Slowikkal történő szembeszállásnak.

Margot azzal menekül meg, hogy megszegi a játékszabályokat, majd a film végére, mikor már ez is kevésnek bizonyulna, elkezdi a játékot mesterfokon űzni. Elsajátítja Slowik gondolkodását, és az ő nyelvén szólal meg: visszaküldi az ételt, és kér egy igazi, minden sznobériától mentes sajtburgert. A humor cseppenként végig jelen van a filmben, egy-egy elejtett mondat formájában, ez a Ponyvaregényt idéző étek viszont a csúcsok csúcsa: a gyorsétteremláncok demóira jellemző filmes eszközökkel mutatják be, ahogy a konyhaművészet egyik legkiválóbb kreatív zsenije a legmainstreamebb, legszegényebb rétegek körében is kifizethető (ergo az egész elitizmusnak ellentmondó) hamburgert elkészíti. S miként a L’ecsó könyörtelen ételkritikusában is feltörnek a gyermekkor idilli emlékei a „parasztkaja” ízlelésekor, úgy Slowik arcára is szeretetteljes mosolyt csal a sült hús és az olvadt lapkasajt illata, rég elfeledett nazális élményeket aktivizálva benne.

A komikumot óvatosan adagolják, izgalmas szatirikus színezetet adva a filmnek. A születésnapi köszöntés Jeremy halála és az embervadászat után abszurdnak hat, a diákhiteles poénon viszont egyértelműen derülünk. A komikus komponensek antitéziseként megfeleltethető horrorelemek többek között a feszélyezett elrendezettségben, illetve a zenében keresendők. A zsáner kedvelői felfigyelhettek az Ari Aster-kötődésekre: a jelmezek és némely beállítás erősen a Fehér éjszakákat idézi, míg a zene Aster első filmjének párja – ez nem meglepő annak fényében, hogy ugyanarról a komponistáról beszélünk.

Colin Stetson olyan horrorfilmek zenéjét szerezte, mint az Örökség (2018) és a Szín az űrből (2019), így tökéletes érzéke van ahhoz, hogyan teremtse meg a klasszikus (zene)szférába betörő iszony és halálfélelem atmoszféráját. A vonósok szó szerinti és átvitt értelemben is feszegetik a húrt – a hegedűk diszharmonikus sikolyai a kórussal kiegészülve képesek érzékeltetni azt a kékes-fehéres végletet, amelyet a film színvilágában is megkapunk. Egyszerre sötét, mély, embertelen, mégis mintha megcsillanna a zenében az éteri sugár, amelyet olyankor érzünk, mikor valami emberfeletti tapasztalatban részesülünk. Ez A menüt tekintve érvényes mind magára a borzalomra, amely végérvényesen bekövetkezik a Hawthornban, mind Slowik (élet)művére, elvégre fogásai valóban remekművek.

Tantaloszi tortúra

Ralph Fiennes – korábbi alakításai révén – egymaga testesíti meg a romantikát (gondoljunk Az angol betegre) és a kegyetlenséget (Voldemort nagyúr, vagy akár a Schindler listájában Amon Göth szerepében). Éppen ezért az érzelmességet a tökéletességre való törekvés során / érdekében elhagyó Slowikként játszi könnyedséggel vált hízelgő, hideg séfből egy fejvesztett vérengzés karmesterévé. Finnes karaktere által a zsenikultusz tárgykörét is érintjük. Slowik tehetsége vitathatatlan, a ranglétra aljáról küzdötte fel magát a világ egyik legdrágább, legkiemelkedőbb éttermének mesterszakácsává. Ételei plasztikusak és fantáziadúsak, olyan ízkombinációkat fakaszt velük, amelyeket az emberek elképzelni sem tudnak. A menüben viszont a zseni mibenléte parádésan összekapcsolódik a tömegmészárlással. Mintha a „mesterművem a gyilkosság” jelmondatot tűzné ki Slowik mind a vacsorát, mind a saját munkamorálját illetően. Munkájának megkoronázása ez az este, ahol úgy véli, felszabadul a kötöttségek alól, azt főz és úgy „tálalja fel”, amit és ahogy akar, miközben a vendégek nem is sejtik, hogy ők maguk a kóstolóprogram elemei.

A posztindusztriális társadalom elkorcsosulása és a görög mitológia rémtörténetei vetítődnek egymásra A menüben. Az igazán szemfülesek észrevehették Margot szökési kísérletekor, hogy a vacsorán is jelenlévő Lilliam Bloom ételkritikus cikkét Slowik bekeretezve tartja szobájának falán. A méltató írás a következő címet viseli: „A Tantalus séfje mindig kifőz valami újat”. A görög mitológiában jártasak ismerik Tantalosz (Tantalus – latin) történetét: Tantalosz részt vehetett az olümposzi nektár- és ambrózialakomákon. A fejébe szállt a dicsőség, és ellopta az istenek eledelét, hogy halandó barátainak adhassa. A legfőbb bűne mégis az volt, hogy az isteneket saját otthonába meghívva saját fiát tálalta fel nekik, mivel kevésnek bizonyult az étel. Zeusz szörnyű büntetéssel sújtotta: egy gyümölcsfa ágán kell lógnia az alvilágban, karnyújtásnyira az enyhet adó víztől és a zamatos gyümölcsöktől. Viszont amint szomjúságát oltaná, a víz visszahúzódik az állától, s amint leszakítana egyet a gyümölcsök közül, a szél arrébb hajtja az ágat.

Slowik pozíciója a tantaloszi kín analógiája: egész életét a főzésnek szentelte, kiszolgálva a társadalom krémjét, feláldozva az ételekhez fűződő érzelmi viszonyulását és a családját is – a méltató kritika mellett egy családi portré is látható, amelyen a fiatal Slowik vehető észre egy nő és egy kisfiú társaságában. Precizitása és törtető ambíciói gazdasági sikereket eredményeznek, ám éppen a főzés lényegét mulasztja el, ezzel együtt pedig saját személyiségének ápolásáról, vagy képletesen szólva saját lelkének fermentálásáról feledkezik meg. Mindezen túl saját szubjektív élményeit vetíti ki az elit társadalom bizonyos tagjaira, általános evidenciákat vonva a ranglétra csúcsán elhelyezkedő kasztról – ez pedig vitathatatlanul egy őrült ember téves jogformálása szörnyű és megbocsáthatatlan tettek kivitelezéséhez.

A menüben változatos és egymással szembenálló ízlésvilágok keverednek, szokatlan, mégis príma elegyet alkotva. Az alaptéma töménységét kellemesen lazítja és fűszerezi a szatirikus potenciál. A fekete humor szikrázik a filmben, akár a jupiterlámpa fényében megvilágított kaviár. A fojtogatóan zárt szituáció pedig nemcsak egy hideg-vészjósló teret eredményez, hanem a karakterek és a befogadó elméjében is elkezdi szűkíteni a szabadulási lehetőségeket.

Ha felfigyelünk filmnézés közben saját érzéseinkre és reakcióinkra, észlelhetjük, hogy tulajdonképpen A menü minket is ízlelget. Vajon mennyit bírunk befogadni? Ez a módszeresen előidézett kálvária a mi szájunk íze szerint való, vagy felfordul tőle a gyomrunk? S ugyan a narratíva – többek között – a tökéletességre való törekvés félresiklását prezentálja, A menü mégis megközelíti a lehetetlent, s csaknem eléri a filmezés élményének makulátlan esszenciáját.