Feketemosó: Első nap

Törődjünk bele végre, hogy mi így vagyunk boldogok, ilyen kis bénán, kicsit mindig szomorúan. – G. Szabó Sarolta írja a Feketemosót.

„Egyedül vagyunk, kis szívem, egyedül.”

Először történt, hogy egyedül keresett kávézót. Nem volt más választása, elgondolkozott. Milyen kávét szokott inni? Csak olyat, amit nem szeret. Ami üres, mint a levegő, és keserű, mint a bűn.

Nyomta a lábát az új cipő. „Terápiás vásárolgatásokba” – írta egy barátnőjének. Énidő, selfcare, minőségi mítájm. Minden minőségi rajta: a táskája, a haja, a testápoló a bőrén. De a legszívesebben arra gondolt most, hogy a kutyaszart tegnapról még nem mosta le rendesen a bal cipője talpáról. „Így már cipőt vissza nem veszünk.” Ez volt a múltkor is.

Túl sokat gondolkozott a héten, alig érezte a karjait a fáradtságtól. „Sokat agyalsz.”

Próbált egy pontra bámulni a kávéja felett, arra gondolt, milyen jól nézhet ki most kívülről. Legalább.

Meghallotta, miről beszélgetnek a másik asztalnál.

– Ú, basszus. És te mit mondtál?

– Hogy nekem mindegy. Megyünk, maradunk – tök mindegy, mi úgysem változunk. Törődjünk bele végre, hogy mi így vagyunk boldogok, ilyen kis bénán, kicsit mindig szomorúan.

– Ez olyan volt, mint valami rövid művészfilm egy mondatban.

A kávéból közben már csak egy sűrű, hideg korty maradt, rákészült, mintha gyógyszert venne be. Nem lett frissebb.

Hazafelé bement egy papír-írószerbe, megvette a legdrágább keményfedeles füzetet. Évek óta készült rá, hogy naplót írjon.

„Kedves naplóm!” – „Basszus, a napló nagy betű.”

„Én vagyok a saját cinkostársam.” – „Ez így sokkal drámaibb.”

Ránézett a telefonjára. A nagymamája írt neki chaten.