Évzáró körkérdés (2022): Vass Norbert válaszol

A 2022-es év végéhez közeledve költőket, prózaírókat és kritikusokat kérdeztünk az év legfontosabb műveiről és eseményeiről.

Mi az idei éved meghatározó zenei és/vagy színházi, filmes élménye?

2022 legtöbbet játszott dala nálam a Wet Leg (kislemezként már 2021-ben kijött) Chaise Longue-ja volt. Hibátlan a klip is, ahogy hibátlan a lányok szalmakalapos furatánca és hajfonata. Úgy búg a basszusgitár, ahogy a sussex marha bőg Lanchashire lankáin, a dob pedig úgy kopog, ahogy istállók szúette szemöldökfáin a watfordi álmos inszeminátor kopog. Oldalakon át lehetne dicsőíteni ezt a cottagecore-bombát, de inkább hallgatni érdemes, és átengedni magunk neki.

A Warpaint Hips című dalához készült klipben is van furatánc. Ez a videó különben olyan, mintha John Waters és a Coen testvérek együtt rendezték volna (valójában viszont Jim Hosking rendezte). A fekete-fehér képsorokon összeverődő csapat a dal végén az apályos óceánparton totyog, a Warpaint 2022-es Radiate Like This című lemeze pedig szerintem pontosan olyan, amilyen az óceánpart páradús, hűsítő szele nyáron, éjféltájt lehet. És ha már ehhez az éji órához értünk, ideje bevallanom, hogy nekem a Midnights is bejött.

Sokat hallgattam aztán a Fontaines D.C. Skinty Fia című lemezét. Szerintem gyönyörű, ahogy ezek a Yeatsért rajongó ír punkgyerekek a Bloomsdayről vagy Nabokovról énekelnek, a legszebb viszont talán az album In Ár Gcroíthe Go Deo című nyitódala (nemkülönben a történet a dal mögött).

Az év legszebb jelenete pedig az volt nekem, amikor Dave Grohl elcsukló hangon énekelte el Taylor Hawkins emlékére a Times Like Thist a Wembleyben. Pár napja fejeztem be Grohl A történetmondó című kötetét, úgyhogy már tudom, hogy írásban is pont annyira inspiráló ez a figura, mint a színpadon.

Itthon iamyank vett fel huszonkettőben két iszonyat erős lemezt. Az All Machines Will Faillel közös And We és a Láttam a jövőt meghalni sem könnyű hallgatnivaló, de megéri alámerülni vele. Megindító 6363 Elveszett című EP-je, kíváncsi vagyok, merre vezetnek ebből neki utak. Izgalmas követni Beton.Hofit is, akitől a huszonkettes Playbánia sokkal többedjére állt össze nekem, mint az egy évvel korábbi Comic Sins lemez. Sokszor kell alighanem meghallgatnom az új Mordái-albumot is, pedig az se egy könnyű darab. És alig várom, hogy megjelenjen a már rögzített, A folyó című Kollár-Klemencz kamaralemez.

Koncerten alig voltam idén. Mindhárom emlékezetes este, ami elsőre eszembe jutott, müpás. A Kings of Convenience-t, a Chris Potterrel kiegészült Söndörgőt és az Észt Filharmónia Kamarakórusának adventi programját is jó volt hallani. Így festenek alighanem a harmincasok punkbulijai.

A filmek közül elsőre Paul Thomas Anderson Licorice Pizzája jutott eszembe. Aztán kiderült, hogy ezt 2021 végén mutatták be igazság szerint. Akárhogy is, elképesztő, ahogy és amennyit mosolyognak, sétálnak, telefonálnak és futnak ebben a moziban. (Mutassatok valakit, aki úgy fut a vásznon, ahogy Cooper Hoffman fut itt!) Érdemes megnézni a Licorice Pizzában nagyot játszó Haim lányok márciusban megjelent, Lost Track című dalához készült ‒ ugyancsak PTA által rendezett ‒ klipet is. Furatáncban felveszi a versenyt a fentebb emlegetett Warpaint- és Wet Leg-videókkal, azt hiszem. A lüktetése szerintem a Days Are Gone című, 2013-as bemutatkozó Haim-lemezhez áll közel, és csoda klassz benne az Eels Blinking Lights…-albumához hasonló csilingelés.

Van egy másik 2022-ben látott 2021-es filmem is, a Világ legrosszabb embere. Ez, ugye Joachim Trier Oslo-trilógiájának a zárótétele, és érthető módon érdemes figyelni benne a várost, az utcákat, az épületeket és a fákat is. Én például végig azt találgattam egy-egy jelenet alatt, hogy megfordultak-e vajon errefelé valamelyik Erlend Loe-regény hősei. Apropó, Oslo. Itt rendezték huszonkettőben azt a kiállítást, amit leginkább bánok, hogy kimaradt. A Munch Múzeum tizedik emeletén, egy vaksötét teremben mutatták be az épület névadójának olajképeiből és rajzaiból álló válogatást, amelyhez a Satyricon nevű black metál csapat komponált atmoszférikus zenét. Klassz lenne, ha az MNG vagy a MODEM is indítana egy hasonló sorozatot, és Mednyánszkyhoz a Jazzékiel, Ország Lilihez iamyank, Kornisshoz pedig mondjuk a Mordái írna dalokat. (Ők passzolnának szerintem Dezsőhöz és Péterhez is, és ugyancsak mindkettejükhöz illene a Thy Catafalque.)

Most már csak az a kérdés, hogy miért huszonkettőben néztem huszonegyes filmeket. A választ nem tudom.

A színház egyszerű viszont. A kaposvári Mohácsi-osztály (állam)vizsgaelőadása (Vízkereszt, Petörke-tó, 2011) óta nem láttam annyira erős valamit, mint az ősszel elcsípett kolozsvári Rómeó és Júlia. Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésének a premierje huszonegyben volt ugyan, és az alkotók szerint nem is előadás ez voltaképp. Oké, szerintem sem az, pontosabb inkább varázslatot és akrobatikát mondani. Gazda Albert írta, hogy olyan még sose volt vele, hogy ezer kilométert utazzon egy színházi előadás miatt, aztán a cikk végén felveti, hogy elképzelhetőnek tartja simán, hogy megint átkel a Királyhágón a szóban forgó Shakespeare-adaptáció miatt. Nos, úgy fest, januárban én megint megyek.

Mely irodalmi rendezvényeket szeretted a legjobban 2022-ben?

Indítottunk 2021 őszén a SZIFONline-nal egy Vándorló írólabor névre keresztelt sorozatot, amelynek keretében Debrecenben, Győrben, Szabadkán és Szegeden műhelyeztünk ottani tehetségekkel. Azt mondogatta mindig az Öreg a vízilabdaedzéseken, hogy az edzőmeccs tízszer annyit ér, mint a sima tréning, az éles összecsapásból meg tízszer annyit lehet tanulni, mint amennyit az edzőmeccseken. Túlzásnak tűntek a szavai. Pedig igaza volt, már tudom. Mindegyik írólaboros kirándulás olyan volt ugyanis nekem, mint egy bajnoki, és azt hiszem, ezeken az utakon nemcsak a szöveggondozásról tudtunk meg ezt meg azt, hanem összerázódtunk a szerkesztőtársakkal is. Veréb Árnikától és Pinczési Botondtól márpedig rengeteget lehet tanulni. Profik. Ahogy a szezon véget ért, elhívtuk az Akácfa utcai szerkesztőségbe azokat a tehetségeket, akiknek a szövegein együtt gondolkodtunk a laborok alatt. 2022. április 7-én népes közönség előtt mutatkozott be a kellemesnél egy kevéssel tán párásabb levegőjű alagsori térben Antalovics Péter, Majláth Ákos, Nádasdi Gyöngy Éva, Papp Gréta, Schneider Éva, Soós Brigitta, Szabó Gergely, Szabó Réka Dorottya és Tóth Anna. Jó volt hallgatni a verseiket és a gondolataikat.

Volt olyan képzőművészeti munka vagy tárlat, amely megragadta a figyelmed 2022-ben?

Májusban láttam a Szlovák Nemzeti Galériában Mednyánszky László Itató hollókkal című festményét. Azt hiszem, semmi mást nem néztem olyan hosszan a tavalyi év során, mint ezt a képet. Annyi benne a kakaó, hogy elférne egy regény is köré.

Élmény volt a Magyar Nemzeti Galéria Vaszary-kamaratárlata, mert sikerült ezt az izgalmas és összetett életművet a szűk, nem éppen ideális tér falai között is szélesre tárnia. (Easter egg somogyi látogatóknak: egy olajkép, ami a kaposvári szülőházat örökíti meg.) Megfogott Czigány Ákos Retina című tárlata, érdekesek voltak Szamosfőn az útmenti pléhkrisztusok színei, remek volt részt venni Karácsonyi László Horrorokokó című kiállításának záróeseményén, ahol a művész és a kurátor, Fodor Balázs kísért bennünket átfestett gobelinek, trónoló medveállatkák és zuhanyzó dinoszauruszok között, illetve elképesztő volt hosszan silabizálgatni Hieronymus Bosch infernális humorának ékköveit, de mindazok közül, amiket huszonkettőben láttam, a Szépmű Cezanne-tól Malevicsig című grandiózus tárlata tanított a látásról a legtöbbet nekem.

Sajnálom, hogy olyan sok minden kimaradt, de a Hantai-kamaratárlatot igyekszem elcsípni még, mert az a gyanúm, hogy ha láttam már volna, akkor itt lenne a helye annak is.

Melyik 2023-ra beharangozott filmet/darabot/könyvet/kiállítást várod a legjobban?

Átgondolva a fentebbieket, ebben az évben 2022-ben megjelent filmeket fogok nézni alighanem. Tudtok ajánlani esetleg valami érdekeset?