Különc szavak – Hal Hartley és a kommunikációképtelenség melodrámája

Hal Hartley-ra az amerikai független film egyik kiemelkedő alakjaként szokás hivatkozni. Andrew Sarris, az akadémiai szerzői elmélet úttörő teoretikusa kortársai közül a legígéretesebb, egyedi kézjegyekkel rendelkező alkotónak nevezte a rendezőt.[1] Hartley ráadásul valódi kult státusznak örvend világszerte, noha karrierje során sosem készített konvencionálisabb sikerfilmet vagy jelentősebb költségvetésből gazdálkodó produkciót, de még nagyobb stúdióknak sem dolgozott soha.

Forrás: TMDb (A fotó a Hihetetlen igazság [1989] című filmből való)

Hartley munkásságára leginkább az abszurd színház és az európai modernizmus, különösen Godard formabontó játékossága hatottak, de Woody Allen inspirációja is visszaköszön színdarabszerű forgatókönyveiből. A sajátos, minimalista vizuális stílusú, különc hősökkel játszatott, visszafogott érzelmi világú romantikus történetek azonban tagadhatatlanul az 1980-as és ’90-es évek Amerikájának termékei. Olyan kis költségvetésből dolgozó, de nagy fesztiválsikereket elérő filmesek kezdték ekkor pályájukat, mint Todd Solondz, John Sayles vagy Steven Soderbergh. A videó megjelenésével és a bárki számára is hozzáférhető filmtechnikai eszközök, kamerák elterjedésével párhuzamosan egyre több fiatal rendezőnek volt lehetősége a stúdiórendszeren kívül készített alkotásokkal debütálnia. Hartley már első filléres filmje, a Hihetetlen igazság során is olyan témákat vetett fel, mint a kötött társadalmi berendezkedés megkérdőjelezése és bírálata, a középosztály reflexív vizsgálata vagy a művészi excentrikusság értelmezése az egyszerű emberek marginális átlagéletével szemben, amelyek azóta a rendező védjegyévé váltak.

A különböző szerzői motívumokat azonban rendszerint a kommunikációképtelenség problematizálása köti össze, ami Hartley univerzalitásának és nemzetközi sikerének kulcsa is egyben. A kommunikáció lehetetlenségei és különböző akadályainak bemutatásai egyaránt hatják át a filmek történeteit és fejeződnek ki a formai megoldásokban, miközben a műfaji elemek dekonstrukciója által még a közönség megszokott elvárásaira is képesek rácáfolni.

Hal Hartley képes szokatlan színt csempészni a kertvárosi romantika újszerű műfaji megvilágításába. A rendező első, egyben legjelentősebb alkotói korszakára a szakirodalom[2] Long Island trilógiaként hivatkozik. Az elnevezés egyszerre utal a cselekmények és forgatások helyszínére, valamint a rendező szülővárosára is. A ciklus filmjei: a Hihetetlen igazság, A semmi ágán és az Egyszerű emberek mind kisvárosi miliőkbe helyezett kései felnövéstörténetek, a hagyományosan idillikus családi és párkapcsolati viszonyoknak tartanak görbe tükröt. Az egymás megértésének lehetetlenségéből fakadó konfliktusok az otthon állandóságától, a szokott normáktól való elszakadás kifejezésére szolgálnak a melodráma és a romantikus komédia műfajainak kifordításain keresztül.

A Hihetetlen igazság egy karrierlehetőségekkel ostromolt végzős középiskolás lány és egy börtönből frissen szabadult autószerelő különös románcán keresztül mesél a társadalmi betagozódás kényszerén való felülemelkedés szükségességéről. A melodramatikus események túlfűtött érzelmeinek prezentálásából azonban szinte teljesen hiányzik a műfajt jellemző pátosz. Hartley színészei szándékosan monoton hanghordozással és jobbára kifejezéstelen arcjátékkal adják elő a többszörösen ismételt hétköznapi szófordulatokat, egyfajta Kulesov-effektust idézve elő az alakítások szemlélőiben. A szövegekben pedig Brecht drámaiatlan drámáinak hatása és a Godot-ra várva körkörössége köszön vissza. A film hősei rendszeresen elbeszélnek egymás mellett, dialógusok helyett csupán párhuzamos monológok hangzanak el. A szereplők, ha akarnák se értenék meg egymást, beszédük csupán tévelygő önkifejezésként szolgál, de nem fejlődik valódi kommunikációvá. A visszatérő mondatok, képi elemek és szituációk szüntelen repetíciója állandósítja[3] ezt a letargikus állapotot.

A folyamatosan világvégét váró Audry nem akar egyetemre menni, hiszen mi értelme a továbbtanulásnak az atomkatasztrófa küszöbén? Szülei unszolására mégis hajlandó kompromisszumot kötni, de apja elképzeléseivel szemben kommunikációt szeretne tanulni. A lány meg van győződve róla, hogy az emberiség önmaga elpusztítása felé halad, egyetlen megoldásként mégis a kommunikációt, az egymáshoz való minőségi kapcsolódást tartja lehetségesnek. Felvételt is nyer a Harvardra, a nagynevű egyetem tetemes tandíját szem előtt tartó apa viszont meggondolja magát: már nem akarja mindenáron tovább taníttatni egyetlen gyermekét, csak ha Audry a helyi (jelentősen kevesebb anyagi teherrel járó) állami egyetemre iratkozna be. Az apa végül fotómodellként próbálja karrierhez segíteni lányát, ami a szerencsés körülmények hatására sikerül is. Audry egyre feljebb jut a szakmában és a saját lábára áll. Apja eleinte örül a sikernek, hiszen a lány végre azon az úton jár, amin ő indította el. Audry mégis képes lesz fokozatosan kihozni apját a sodrából, mikor egyre kirívóbb képekhez áll modellt. A családon belüli konfliktusok tehát sosem szűnnek meg, csak azok kontextusai változnak.

Hasonló történések zajlanak a másik főhős, Josh titokzatos élete körül is. A férfi szerelemféltésből követett el gyilkosságot. A híresztelések szerint nem csak volt szerelmét, de annak szigorú édesapját is megölte. A különböző pletykák azonban más és más módokon színesítik a sztorit. Josh minden társaságban kívülálló marad az őt övező szóbeszédeknek és különc megjelenésének (öltözete miatt rendszeresen papnak vélik) köszönhetően. Az intrikus kisemberek azonban nem figyelnek oda a valódi tényekre, nem hallgatják meg a férfi verzióját az eseményekről, nem is kérdeznek soha, csak alaptalan állításokat fogalmaznak meg. Josh végül csak egy társadalmon kívül álló alakkal, egy hajléktalannal tudja megosztani a teljes igazságot a valójában pusztán véletlen folytán elkövetett emberölés mikéntjéről.

A történet fő fordulatai mindig a „színfalak mögött” történnek. A film cselekménye kizárólag a karakterekre koncentrál, akik átélték a különböző szituációkat. Audry modellkarrierjéről nem elsőkézből, hanem az újságokból értesülünk szülei reakcióin keresztül, Josh bűntettéről pedig a városi legendákból szerzünk tudomást. Sosem az eseményeket látjuk, csak azok hatásait érezzük. A kommunikáció mindig valamilyen közvetítő médiumon át zajlik, ami felkorbácsolt érzelmekhez, uszításhoz és őszintétlenséghez, meg nem értéshez vezet. Hartley mindezt olyan vizuális stílussal prezentálja, aminek köszönhetően az akciókat mellőző, dialógusokra épülő film nem pusztán a színpadiasság veszélyét kerüli el, de a kommunikációs teret is képes a szereplőkhöz igazítani, miközben lecsupaszítja a hollywoodi melodrámák jellemző túldíszítettségét.

David Bordwell az Egyszerű emberek kapcsán elemzi a rendező plánozási technikáját, ami a hosszú snittekre, félközeli felvételekre, minimális mozgásra és a mélységi beállításokkal való játékra, valamint a képen kívüli terekre épül.[4] Hartley a közeli plánokhoz általában használt nagylátószögű lencsék helyett előszeretettel választja a hosszabb, 50mm-es objektíveket, amelyek sokkal inkább behatárolják az adott szereplőket, elválasztva őket a háttér, a külvilág és a képbe esetlegesen belépő más színészektől. A mélységi komponálás és a többnyire fix beállítások a ’40-es évek klasszikus stílusát idézik,[5] az üres ipartelepek, lecsupaszított szobabelsők és kihalt kültéri helyszínek azonban modern módon ellensúlyozzák a heves érzelmeket átélő karakterek forrongó belső lelki világát.[6] Hartley vizualitása a minimalizmusra törekszik, ami kezdeti filmjeiben könnyen magyarázható a szegényes költségvetésekkel, a későbbi (az átlagos stúdiók pénzügyeihez képest szintén kevés pénzből gazdálkodó, de már nagyságrendileg több erőforrást felemésztő) alkotások azonban szintén ezt a formát követik.

Ahogy Hartley megválik választott műfaja díszítettségétől, úgy mondanak le a Hihetetlen igazság szerelmes hősei is az anyagi javak és az ezzel járó társadalmi nyomás „előnyeiről”, hogy végül egymásra találhassanak. Audry és Josh mindketten otthagyják állásukat, így a karriercsinálás kényszerét, hogy együtt boldogok lehessenek. Esetükben nem egy külső erő hatalmas erőfeszítések árán történő legyőzésére vagy melodrámai csodára van szükség a boldog befejezéshez, hanem az őket érő elvárások teljes megtagadására.

Ugyanez a kapcsolati háttér kerül kifejtésre Hartley második filmjében, A semmi ágánban is. Maria az érettségi előtt álló terhes tinédzser és a főnökeivel szót nem értő Matthew megpróbálnak ugyan normális családi életet élni és gondoskodni egymásról, ez mégis mindkettőjük részéről csak szenvedéssel és lemondásokkal jár. A hagyományos értékekkel szembeni lázadást több tipikus romantikus komédiákban megjelenő fordulat kifordítása is alátámasztja: a cselekmény kétharmadánál bekövetkező „megcsalás” a szülők ármánykodása ellenére sem szül konfliktust a fiatal szerelmesek között, a végkifejletben esedékes hatalmas romantikus gesztus pedig közös terrorcselekményként jelenik meg Matthew álszent munkahelyének felrobbantása során.

Hartley azonban a kertvárosi románcok generációs különbségeitől elszakadva más műfajokban és szituációkban is megpróbálkozott a kommunikációs konfliktusok kifejtésével. Az Ilyen nincs horrorfilmbe ágyazott médiakritikájában a mitológiai torzszülött helyett a nyilvánosságot álhírekkel befolyásoló, tényferdítő híripar dolgozói válnak valódi szörnyetegekké. Míg a Henry Fool[7] trilógia (Henry Fool; Fay Grim; Ned Rifle) a címszereplő főhős hihetetlen nagyotmondásaiból épít feszült thriller-történetet, mely során sosem lehetünk biztosak a teljes igazságban.

Hartley megannyi rövid- és nagyjátékfilmjében jelennek meg különböző információcserés nehézségek, amelyek megoldásai jelentik a cselekmények vezérfonalát. A rendező viszont mostanra maga is egy ilyen problémába került filmjei gyártásával kapcsolatban, amelyre a világ vezető kommunikációs platformján talált megoldást: a Ned Rifle költségvetését a Kickstarteren gyűjtött internetes adományokból tudta fedezni.[8] Így Hartley személyes műfajjátékainak továbbélésére – a filmek karaktereinek boldogulásához hasonlóan – a kommunikációs csatornák értő használatán keresztül van lehetőség.


[1] Sarris, Andrew: The Care and Feeding of Auteurs: Trusting Hal Hartley. Film Comment. Jan–feb. 1993. 29/1. 66–68.o.

[2] Berrettini, Mark L.: Hal Hartley. University of Illinois Press. 2011.

[3] Rawle, Steven: Hal Hartley and the Re-Presentation of Repetition. Film Criticism. 2009. ősz. 34/1. 58–75.o.

[4] Bordwell, David: Up Close and Impersonal: Hal Hartley and the Persistence of Tradition. In.: Steven Rybin (Szerk.) The Cinema of Hal Hartley: Flirting with Formalism. Columbia University Press. 2017. 13–29.o.

[5] Uo.

[6] Jones, Kent: Hal Hartley the book I read was in your eyes. Film Comment. 1996. Júli–aug. 32/4. 68–72. o.

[7] A főszereplő vezetékneve: Fool, önmagában is beszédes, magyarul bolondot vagy rászedést jelent.

[8] Köves Gábor: Hová tűnt Hal Hartley? – H. H. a Narancsnak. MagyarNarancs. 2014. Júli. 20. https://magyarnarancs.hu/film2/hova-tunt-hal-hartley-hh-a-narancsnak-90990 (Utolsó letöltés dátuma: 2022.07.15.)

Lubianker Dávid az ELTE BTK filmtudomány mesterszakán szerzett diplomát. Kritikái és tanulmányai a Filmvilág folyóiratban, a Filmtett, az Apertura, a Kortárs Online és a
Filmtekercs felületein jelentek meg. Jelenleg az ELTE BTK Film-, Média- és Kultúraelméleti Doktori Programjának hallgatója.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s