Dobó Dorottya: Az első (online megjelenés)

– Szóval, ez volnék én – zárja monológját a kezét tördelve.

Az órámra sandítok. Tizennyolc perc alatt mondtuk fel egymásnak az életrajzunkat. Nem is rossz, máskor már öt-tíz perc után beáll a kínos csend. A legutóbbi már a metrón ült, mire nekem kihűlt a kávém, és feltehetően az újabb hozzám hasonló emberi hulladékokat huzigálta jobbra meg balra, hogy másnap este ismét egy kiábrándító randin mentegesse magát, amiért otthagyta az egyetemet, és amiért évek óta nem áll szóba az anyjával.

– És mit csinál egy magadfajta srác, amikor épp nem a vágószobában ül? – érdeklődik. Nem értem, miért csinál úgy, mintha kíváncsi lenne rám, és mintha lenne bármi értelme annak, hogy itt ülünk és egymás pofáját bámuljuk.

– Csak azt, amit mindenki más is – felelem. – Éjjel alszom, aztán felkelek, fogat mosok, munkába megyek, ebédelek, este pedig megiszom egy-két sört a kanapén, vagy leszervezek egy Tinder-randit egy lánnyal. Mondjuk veled.

– Ezt értem, de csak van valami a munkádon kívül, amiért felkelsz reggelente. Amit szeretsz. Mondjuk egy macska, vagy egy hobbi.

Hobbi. Nyolcéves korom óta nem hallottam ezt a szót. És ő most elvárja, hogy olyan felnőtt legyek, akinek hobbija van. Hacsak a dohányzás nem nevezhető annak, akkor csalódni fog.

– Én például nagyon szeretem a felnőtt színezőket – teszi hozzá.

– A színezőket? – nézek rá értetlenül, miközben ő a telefonján matat.

– Igen. Ezt tegnap csináltam – feleli, és az arcomba tolja a mobilját, amiről egy tarka, kerek, virágszerű szar bámul rám. – Tudom, butaságnak tűnik, de teljesen ki tud kapcsolni. Színezés közben szabadon szállnak a gondolataim, és olyan dolgok jutnak eszembe, amik máskor sosem.

– Erre nekem ott a metrózás.

– Akkor érted, mire gondolok – mosolyodik el, mint aki örül, hogy most aztán sikerült egymásra hangolódnunk. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ezt tényleg el is hiszi-e, vagy csak nagyon igyekszik megjátszani. – És miken szoktál agyalni metrózás közben?

– Az embereken – felelem.

– Hogy hová mennek?

– Igen, azon is. Hová mennek, mit gondolnak, hogyan élnek, milyen emberek, és hogyan lettek azok, akik.

– Ez jól hangzik. Akkor most már te is mutasd meg, mit tudsz! – mondja, és a kávézó egyik sarka felé mutat, ahol egy magányos középkorú nő olvas egy gőzölgő tea mellett. – Mondjuk neki mi a története?

Végigpásztázoma kipirult arcát, az ódivatú olvasószemüvegét, a lepattogzott lila körömlakkot az ujjain és az asztal alatt kinyújtott, hurkás lábát.

– Imád olvasni – mondom unott hangon.

– Erre magamtól is rájöttem – feleli nevetve.

– Sokat stresszel, amitől magas a vérnyomása. Egy rakás betegsége van, pedig még alig több negyvennél. Utálja a férjét, mindennap összevesznek valamin, és tudja, hogy csalja őt, de nem hagyja el. Inkább félrenéz, és hetente kiolvas egy könyvet, amiben egy magabiztos középkorú nő mindig lapátra tesz egy szemét pasit, majd összejön valami latin csődörrel. Közben pedig arról álmodozik, hogy ez vele is megtörténhet, de valójában sosem fog.

– Hű – mondja döbbent tekintettel. – Na és ő? – mutat a túloldalra egy harminc körüli, jól öltözött fickó felé, aki egy nála nyolc-tíz évvel fiatalabb lánnyal beszélget.

– Hogy tetszik neki a lány. Külsőre. De amúgy… túl könnyű.

– Van olyan, hogy túl könnyű? – néz rám meglepetten.

– Persze. Az a legrosszabb. Úgyhogy eljátssza neki a gáláns lovagot, aki fizet a randi végén, és aki ma még csak a kezét fogja meg, mert annyira tiszteli őt, de már most tudja, hogy ha egyszer meglesz neki a csaj, többet nem fogja felhívni, mert közben végig a volt barátnőjére gondol, akinek már elkezdett őszülni a haja, visszeresedni a lába, és az utolsó fél évben már csak ordibált vele, mielőtt otthagyta.

– Akkor miért hiányzik neki?

– Mert előtte jó volt vele. Az első randijukon megbeszélték, hogy együtt megtanulnak síelni, aztán pár nap múlva el is utaztak egy hétre a Mátrába. Az első évfordulójukat egy vidámparkban ünnepelték, a másodikon pedig kiugrottak egy repülőből. Olyanok voltak együtt, mint két rossz gyerek. Szóval ez a csaj lehet akármilyen kedves a szép hosszú hajával és a füstösre festett szemével, de halálra untatja őt a sztorikkal a szakdogájáról, meg arról, hogy milyen sütit sütött a hétvégén, meg hogy ha végzett az egyetemen, akkor majd egy startupnál akar elhelyezkedni.

– A te fejedben mindenki ilyen negatív ember, valami szomorú történettel? – kérdezi hunyorítva.

– Nem mindenki, csak a nagy többség.

– Na jó, akkor az utolsó feladvány jön. Mit gondolsz róla? – kérdezi sejtelmes mosollyal, és magára mutat.

– A te sztoridat már ismerem. Most mondtad el, néhány perce.

– Az csak a suli meg a munka. Ettől még nem tudod, hogy ki vagyok és miket gondolok. Szóval? – kérdezi megint, csillogó szemekkel.

– Nem, azt tényleg nem tudom. Csak sejtem. Szerintem te egy olyan lány vagy, aki mindig mindenkinek meg akar felelni, de még soha nem volt komoly kapcsolata. Állandóan a Tinderen lógsz, megrögzötten keresed az igazit, és már annyira leadtad az igényeidet, hogy még egy egyértelműen szar randi után is be akarod mesélni magadnak, hogy lehet jövőd a másikkal, ezért minden alkalommal meglepődsz, mikor valaki nem hív vissza. Pedig a valóság az, hogy annyira árad belőled a kétségbeesés, hogy amíg ezen nem változtatsz, addig ugyanazokat a köröket futod majd újra és újra.

Ahogy a végére érek, meglepetten látom, hogy lefagyott az arca, és eltűnt az az érdeklődő mosoly, ami már az elejétől kezdve szúrta a szememet.

– De ez nem igaz… én nem ilyen vagyok – felfeli elcsukló hangon, mikor újra szóhoz tud jutni.

– Ahogy ők sem – mondom, és a korábbi kiszemeltek felé biccentek. – Pont ez a játék lényege, hogy olyanokról beszélünk, akiket most látunk először, és olyan sztorikat találunk ki, amik szinte esélytelen, hogy igazak legyenek.

Ettől látszólag kicsit megnyugszik, de továbbra is zavartan babrál a szalvétájával. Kis ideig még beszélgetünk, végül kifizetjük a számlát, és az ajtó felé vesszük az irányt. Ő kocsival van, de eljön velem a buszmegállóig.

– Jól éreztem magam – mondja, mikor megállunk.

– Nem kell ezt mondanod. Tudom, hogy van egy stílusom, ami sokaknak nem jön be. Nincs ezzel semmi baj.

– Tény, hogy fura vagy – feleli, és megint ugyanúgy nevet, mint az elején. – De tetszik – mondja, és búcsúzóul megpuszilja az arcomat, pont úgy, hogy kicsit a számat is eltalálja vele, majd integetve elsétál.

Pár nappal később rám ír Messengeren, és egyszer még találkozunk. Azután többet nem beszélünk egymással.

Dobó Dorottya 1993-ban született Budapesten, jelenleg a BME Kognitív Tudományi Tanszékén doktorandusz. A zapumai kóbor villamos című meseregénye 2020 decemberében jelent meg a Napkút kiadó gondozásában, rövid prózai szövegeket többek között a kolozsvári Helikonban, az Új Forrás és a Bárka folyóiratok online felületein publikált.

Hozzászólás