Mari Cantu: Go (könyvajánló)

Mari Cantu júniusban, a Joshua Könyvek gondozásában megjelenő, Go című regényét ajánljuk a könyv egy részletével.

A hippi korszaknak már csak a lecsengését csíptem el. Hordtam a megfelelő ruhákat, de kevés meggyőződéssel. Ezek már csak relikviák voltak a flower-power letűnt korából. Magamat is relikviának éreztem. Hiába lett gyerekem, magam is a gyerekkor álomszerű szabadságát kerestem. Abban voltam otthon. A nyolcvanas években végre olyan környezetbe kerültem, amiben ennek az álomszerű létezésnek értelme lett. Csupa művész között művész lettem én is. Hajamat egymilliméteresre vágattam, és mintha ezzel a megfelelési kényszereknek is búcsút mondtam volna.

Anyám is harminc körül találta meg a helyét. A Magyar Helikon Könyvkiadó kulturális oázis volt az 56 utáni szomorú időkben. 57-től 65-ig működött. Bibliofil kiadásban, bőr, vagy selyemkötésben adtak ki főleg klasszikus műveket. Imádtunk odajárni öcsémmel, ha anyánk néha elvitt minket. Mindenki vagy vicces volt, vagy kedves, vagy mind a kettő. Ott dolgoztak a „Rezek”, Réz Ádám és Réz Pál, mindketten vörös hajúak. Ádám kiváló műfordító volt. Bűbájos lényének emlékét máig a szívemben őrzöm. Sajnos korán meghalt. Ott dolgozott a fiatal Konrád György is, akkoriban írhatta A látogatót. Katona Tamás is ott dolgozott. Ha megszólalt, mindenki dőlt a nevetéstől, én legalábbis csak így emlékszem rá. Hozzá fűződik az anekdota: a háború utáni államosítás kapcsán mindenkinek ki kellett töltenie egy kérdőívet a vagyoni helyzetéről. Ebben a következő kérdéssor is szerepelt: – Van bányája? – Hány? – Hol fekszik? Katona Tamás így válaszolt: – Nincs bányám. – Nem hányok. – Ágyban. Kedves, csipkelődős légkör uralkodott a Helikon kiadóban. Anyám ebben a környezetben kivirágzott. Tragédia volt számára, amikor 1965-ben beolvasztották a Helikont a Szépirodalmi Könyvkiadóba és őt nem vették át. A Zrínyi Katonai Könyvkiadóban kellett évekig dolgoznia, főnöke egy humortalan, gyomorbajos ezredes volt.

Budapesten továbbra sem volt lakásunk, se nekem, se az öcsémnek. Apánk vállalta annak idején, hogy gondoskodik rólunk. Az is felmerült, hogy öcsém bejelentkezik Margit nagynénénk ötödik kerületi, nagypolgári lakásába. Csak egy fogkefét kellett volna ott tartania, és örökölte volna a lakást. Az akkor már nyolcvan körüli Margit azzal hárított, hogy majd ha megöregszik, odavesz egy ápolónőt, és azt jelenti be. – Egy gerontológiai csoda vagyok, a szívem olyan, mint egy húszéves lányé – mondogatta. A gerontológiai csoda befeküdt a Kútvölgyibe általános kivizsgálásra. Nem volt semmi baja, a saját lábán ment be. Főleg Erzsi látogatta, apám ezt a programot inkább kihagyta. Erzsi az orvosoknak és az ápolónőknek rengeteg pénzt osztogatott Margit tőkéjéből, és ők ezt félreérthették. Ilyen nagy összegeket állítólag csak akkor adnak a hozzátartozók idős rokonaik ápolására, ha fű alatt az a céljuk, hogy eltegyék láb alól. Mikor megérkeztem Pestre, hogy a beteg Margitot a kórházban meglátogassam, egy ismeretlen lény feküdt Margit helyett az ágyban. Két keze oda volt kötözve az ágyhoz, csontsovány volt, és nem ismert meg. Másnap meghalt. Egy nappal a halála után lépett életbe az a rendelet, amely lehetővé tette, hogy az elhunyt hozzátartozói bejelentkezés nélkül is igényelhessék a tanácstól a megüresedett lakást. Bátyám és én mentünk el Margit temetésére. Apánk ezt a programot is inkább kihagyta.

Cantu Mari (Horváth Mária) 1952-ben született Budapesten. Pszichopedagógia szakon végzett a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán. 1976-ban emigrált Nyugat-Berlinbe, 1978-ban született meg a fia. 1983-ban felvették a Berlini Filmakadémiára (DFFB). Játék- és dokumentumfilmeket készített, utóbbiakat az ARTE német-francia kulturális televíziónak. Tanított, és vágóként is dolgozott. Könyvet most írt először.