Szkárosi Endre: Egy másik ember

Szkárosi Endrét 2003-ban, az ELTE BTK Olasz Nyelv és Irodalom szakán ismertem meg, ahol előbb – és mindörökre – tanárom lett, aztán ezenfelül még PhD-programvezetőm is – az Italianisztikai Irodalom- és Művelődéstörténet Doktori Program doktoranduszaként (2008-2011) –, később főszerkesztőm (Sallay Géza – Szkárosi Endre [szerk.]: Online barokk – Olasz költészet a 20. század második felében, Budapest, Eötvös, 2012) és egyre inkább mentorom, atyai barátom és kollégám. Egy másik ember c. “eszmélkedéstörténeti emlékirata” 2011-ben jelent meg. Az év végén, ebből az apropóból készítettem vele az alábbi, azóta máshol már nem elérhető interjút.

Az Apokrif Online hasábjain ezzel az alábbi írással emlékezünk a 2022. március 22-én elhunyt, József Attila-díjas költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, intermediális művészre, az ELTE oktatójára.

---

A Szkárosi Endrével készített interjút – Egy másik ember című könyvének idei megjelenése apropóján – folyóiratunk Könyvajánló-rovatába terveztük. Már csak azért is, mert e sorok írója még úgy sem érezte magát kellően felkészültnek egy Portré-beszélgetésre, hogy riportalanya egyszersmind egyetemi tanára, doktori programvezetője, sőt főszerkesztője is egy készülő, költészeti antológiában. Menet közben aztán egyre nőtt a bizonytalanság – melyet Önök is láthatnak címlapunkon: az interjú végül „megosztott kategóriába” került. Stílszerűen. Hiszen maga a beszélgetés is érinti, egyszersmind bizonyítja, hogy – költőként, performerként, műfordítóként, egyetemi oktatóként, irodalomtörténészként, szerkesztőként – képtelenség kategorizálni ezt az embert. Egyáltalán hány ember Szkárosi Endre? Faragó Dániel interjúja.

FARAGÓ DÁNIEL: Könyved alcíme – „Eszmélkedéstörténeti emlékirat” – egyben műfajmegjelölés is. Engem legelőször mégis az első szó és annak tartalma fogott meg. Az eszmélés: folyamat? S ha egy emlékirat témáját képezi, akár azt is mondhatjuk: „jó pap holtig eszmélkedik”?

SZKÁROSI ENDRE: Azt hiszem, pontosan így van. Az eszmélkedés valamikor elkezdődik, és nem egy adott pillanatban, hanem valamikor a gyermekkorból az ifjúkorba való átlépés körül, amikor az ember vissza tud emlékezni bizonyos mozzanatokra, melyek utólag többé-kevésbé meghatározónak bizonyulnak az életében. Ez hosszú folyamat, van egy privát, személyes jellege mindenkinél – és van az ember öntudatosodásának, eszmélkedésének egy olyan pontja, fázisa, amikor ez már bizonyos közösségi formákban zajlik, amelyek másokat is érintenek, érdekelhetnek vagy mások is részt vettek benne. És valóban: az ember szerez egyfajta rutint, tapasztalatot – de mindmáig nem fejeződött be az eszmélkedés. Lehet, hogy kényelmesebb lenne az élet, ha nem kellene állandóan eszmélkedni, de az is lehet, hogy ez félig-meddig a halált jelentené. De – különösen egy kultúrtörténeti jellegű pályaáttekintésnél – nyilván az a jó pár év vagy egy-két évtized a legizgalmasabb, amikor már kezd az ember egy szakmai gyakorlatba belekerülni, és azon belül elkezd cselekedni, és maga is alakítójává válik annak a térnek. Ez utóbbi persze a későbbiekben is megmarad.

Az intermediális költészet, ill. kultúra művelőjeként stíl- és már-már törvényszerű, hogy „eszmélkedéstörténeti emlékiratoddal” is új műfajt hoztál létre a memoárirodalomban. Az Elő című bevezetőben magad is megkülönbözteted az emberélet minden fontos mozzanatát mérlegre tevő életrajzi regényt a „csak” szellemiségünk formálódásának állomásait élményszerűen lejegyző emlékirattól – s bár törekvéseidhez utóbbi áll közelebb, könyvedet mégis összegzések, reflexiók is gazdagítják. Az egyedi stílus, humor mellett ezek is az egyszerű „krónikaírás” meghaladására mutatnak rá az Egy másik emberben. Tudatosan egyensúlyoztál – mint oly sok mindenben – ebben is határon?

Ahogy mondani szoktam, a privátot és a személyest igyekeztem elválasztani – ami nem könnyű dolog, és kicsit fából vaskarika –; ez azt jelenti, hogy az ember pályája egy személyes fejlődéstörténet, de ennek vannak privát részei, amelyek nem túl izgalmasak mások számára vagy nem tartoznak másra, és legfeljebb az egyén érését és megfigyeléseit jellemzik. Ezek között bőven válogatni kell. Viszont ami érdekes lehet: azon mozzanatok, folyamatok, amelyek mást is érintettek; amelyekben mások is részt vettek; amelyek alakították a visszaemlékezőt – és azokat is, akik ugyancsak részt vettek ebben az alakulásban, vagy akikre már az ember is gyakorolt némi hatást. A személyesben azt kerestem a priváttól elválasztva, aminek van több-kevesebb kollektív relevanciája. Ebből adódóan eleve kerültem a fejlődésregény-típusú kifejezésmódot. Ilyen értelemben nem is vagyok író, ez más műfaj. Másrészt képtelen is volnék – meg nem is lenne szerencsés – valamifajta objektív eseménytörténetnek feltüntetni, amit átéltem. Ebben tehát benne van a tényanyag, az események, illetve az ahhoz kapcsolódó gondolatok, felismerések szövevénye. Ezért gondoltam azt, hogy ez tulajdonképpen egy emlékirat – de nem egy szűkebb időszakra vagy egy jelentős eseményre vonatkozó emlékirat, hanem egyfajta „személyes kultúrtörténet”, amelynek megvan a kultúrtörténeti érdekessége; ráadásul nem is egy személyes perspektívából, melyet az ember élete ad. Volt is a címben egy (remélem) finoman jelzett analógia Kassák Egy ember élete című, valóban önéletrajzi regényére, mely fontos mérföldkő a magyar kultúrtörténetben. Nemcsak a széppróza történetében vagy az irodalomtörténetben, hanem effektíve a kultúrtörténetben – nem mint regény, hanem mint emlékezés és személyes dokumentációs folyamat. Erre utal tehát az Egy másik ember – ne tegyük hozzá, hogy „élete”… Érdekesség, hogy Nagy Pál barátom, a Magyar Műhely régi szerkesztője, kiváló író – anélkül, hogy igazán tudtunk volna egymásról – azt a címet adta önéletrajzi regényének, hogy Egy másik élet! Hab a tortán, hogy a Magyarországon is járt svéd írónak, Per Olov Enquistnek is van ilyen című regénye. Az Egy másik ember címet – függetlenül az ötlet eredetétől – olyan szempontból is jellemzőnek éreztem, hogy úgy gondolom, valóban van a személyiségemben egyfajta kettősség: van egy ember meg egy másik ember. Ez a két ember persze azonos és együtt él, de nem teszi egyik a másikat mindig a kirakatba. Én mindig elválasztottam – először ösztönösen, aztán tudatosan – a privát életemet a kollektív, a nyilvános élettől, noha összefüggtek és átjárták egymást. Például művészi-írói tevékenységemet is mindig elég szigorúan elválasztottam oktatói, egyetemi, tanítási gyakorlatomtól. Ilyen szempontból jó volt tehát ez a cím: az embernek kettős énje van. Tovább is lehet még játszani ezzel az analógiával, hogy én magam is az Ikrek jegyében születtem, tehát „iker” vagyok – ez tehát tényleg benne van a személyiség-struktúrámban és az életpályámban is, azt hiszem.

Milyen metodika szerint alkottad meg visszatekintésed? Miként zajlott a történeti tények és személyes emlékek felelevenítése, összegyűjtése? Készít-e például az ember – a címszereplő – vázlatot emlékirataihoz, netán lendületből ír meg teljes fejezeteket?

Nem, lendületből semmiképpen nem. Helyesebben amikor fogalmazod, akkor van egy lendület, de akkor már támaszkodsz valamire. Annyi lendület van, hogy éppen legyen kedved írni, legyen erőd fogalmazni. A módszer maga fokról fokra épült, de eleve tudatos volt a személyes kultúrtörténetnek, a személyes és a privát kettéválasztásának már említett szándéka. Először is régóta bennem volt, hogy ezt a fejlődéstörténetet meg kéne írnom – de hát az ember személyes indíttatásai ritkán valósulnak meg, mert a sürgősebb, rövid távú megvalósulást igénylő munkák folyamatosan halasztják a „távlatosabb” dolgokat. Egyszer aztán mégiscsak volt egy alkalmas pillanat – egészen konkrétan egy pályázat. Lám, mire jó a pályázat? Az ember bead egy koncepciót, egy elképzelést. Ezt jól meg kell fogalmazni, meg kell világítani, föl kell építeni, világossá kell tenni, hogy miről van szó, és hogy ennek mi az érdekessége. Ezt előzetesen átgondoltam, beadtam; szerencsés módon a pályázat nyert – ezáltal viszont kötelezettség keletkezett. Ami pedig jó, mert bizonyos idő múltával sürgetővé teszi a megvalósítást.

Mindig az első rákészülés a legfontosabb. Amikor például ezt a pályázatot megírtam, nagyon alaposan átgondoltam a kronológiát, vázlatot írtam hozzá, konkrét munkatervet (kell is!). Olyan mechanizmusokat dolgoztam ki gondolatban – illetve fektettem le –, amelyekre majd támaszkodnék. Ezek között voltak, amelyekre tényleg támaszkodtam, voltak, amelyek nem bizonyultak olyan fontosnak – de megvolt az elképzelés. Elkezdtem, nekiültem, írtam. Ehhez pedig előzetesen természetesen dokumentációkat gyűjtöttem össze. Szerencsére 22-23 éves korom óta tudatosan jegyeztem a publikációim listáját: mi milyen címmel, hol, mikor jelent meg stb. Ehhez hasonlóan, amikor elkezdtem rendszeresen performanszokat, koncerteket bemutatni, élő előadásokban dolgozni, akkor – két-három év kihagyással – elkezdtem ezeket is pontosan vezetni: mikor, hol, kivel léptem fel, mit csináltam, és így tovább. Ezt performanszográfiának hívom. Ennek analógiáján persze kiállításokról és egyebekről is vezettem egy listát. Ez a gyakorlat máig él, és nagyon jó, hiszen az emlékezet rá tud támaszkodni erre. Egyébként is emlékeznék, hogy igen, volt egy csodálatos koncertünk az Egyetemi Színpadon… de hogy mikor is volt, melyik évben, nyolcvanhatban, nyolcvanhétben? Az ember gondolkodik – és rengeteg munka ezt kideríteni. Így meg rendelkezésre állt ez a lista, és a hívószavakra (helyszínre, esemélyre) rátekintve rögtön beidéződik a többi is. Amúgy is azt hiszem, hogy régen jó volt a memóriám – de ettől függetlenül minden memória szubjektív, s hogy mi mi előtt és mi után van, az emlékezetben már összemosódhat. Itt meg világosan megvoltak az évek, a helyszínek, és tudtam súlyozni. Az ember természetesen kronologikusan haladna, de ezt sem lehet teljesen, mert egyszerre sok szálon zajlanak az események, és valahogy szét kell ezeket szálazni. Kicsit a műfaj vagy az adott kollektíva – Mozgó Világ, Fölöspéldány, Konnektor zenekar – és bizonyos fokig az évek tükrében dolgoztam ki egy-egy fejezetet. Vagy pedig több dolgot keverve, amikor nagyon sok dolog zajlott egyszerre, esetleg egy-egy időszeletet választottam ki. Ez végeredményben a könyvből vagy akár a tartalomjegyzékéből is világosabban látszik. Ami még nagyon jól jön eseménytörténetileg, hogy konkrét dokumentációim is vannak: nagyon sok plakátot, szórólapot, katalógust, fényképeket őriztem meg. Elég komoly archívumom van tehát, amely nem csak engem érint személyesen, de – mint a könyv – személyes szálaimon keresztül kötődik másokhoz. Ha megnéztem egy sort, hogy mikor, hol, mi volt, elő tudtam venni a plakátját is részletesebb információkért. Amiről pedig nem volt kellő archivális hátterem, arról konzultáltam.

Írás közben nagyon érdekes módszertani kérdés volt folyamatosan megtalálni azt a határt, ahol még megvan a szubjektív, személyes hitelesség – ami viszont nem bennfentes, nem privát, nem pletykaszerű; ugyanakkor rendkívül érdekes, és azt remélem, hogy nem csak számomra. Ez szinte mondatról mondatra döntést igényel, és nem is egyszerre zajlik. Hiszen az első megfogalmazás talán egy év alatt elkészült – de utána rengeteget dolgoztam még rajta! Hat-hét fogalmazvány van a gépemben minimum, hat-hét fázis, újracsiszolás – több volt egyébként, csak ennyi van a gépemben –; másokkal is elolvastattam, hozzám közel álló emberekkel, időről időre, s a reflexiók tükrében is alakítottam az anyagot. Ez egyébként benne volt a munkatervemben is. Fogalmazás közben tudatosult bennem, hogy a munka „legstrapásabb” része az, hogy „itt fogalmazni kell”. A szépírásnál – akár költészet, akár próza – az ember bizonyos fokig nemhogy támaszkodik a nyelvi invenciójára, de az ösztönzi is őt. A munka – az esztétikai jellegű alkotásnál: költészetnél, prózánál, gondolom, művészetnél is – inspirálja saját magát, ihletéseket ad, eltérít erre-arra, és erre a folyamatos ihletésre lehet támaszkodni; van, ami vigye az embert. A tanulmánynál, esszénél pedig – ha az embert elhagyja is egy adott percben vagy órában a szoros ihletés – vannak a szó jó értelmében vett klisék, tömbök, gondolati csomópontok, idézetek, mások gondolatai, amelyeken meg-meg lehet támaszkodni, amikor az ember elfárad. A fogalmazásnál ilyen nincs. Az egy robotmunka. Ott nem lehet sem a fikcióra, sem a ténytörténetre vagy a kritikai gondolkodás racionalitására és normativitására támaszkodni. Ott bizony meg kell fogalmazni, mert ha máshogy fogalmazod, pontatlan lesz, szószátyár vagy homályos… Úgy kell, hogy világos legyen, magától értetődő, mégis plasztikus – s ezt mondatról mondatra kell kitalálni. És mindig találtam még rajta csiszolnivalót. Aztán egyszer ezt abba kellett hagyni – de a munkamódszerhez részben hozzátartozott, részben viszont csak a munka folyamán derült ki, hogy érdekes dolog ez a fogalmazásmunka…

Volt rá példa az Egy másik ember írása során, hogy a jó viszony megőrzése érdekében mellőzted el valakiről valaminek a megemlítését, amit szíved szerint beleírtál volna a szövegbe? Szab, illetve szabhat magának ilyen határokat a memoáríró?

Ez is nagyon érdekes kérdés. Az előbb a fogalmazásról beszéltem – ez ahhoz is hozzátartozik: a „miért” és a „hogyan” miatt. Egyrészt el kell döntened, miről beszélsz és miről nem. Ez könnyű akkor, amikor csak esemény-, illetve kultúrtörténeti érdekessége van vagy nincs a dolognak. De amikor személyek vannak benne érintve, akkor nehéz, mert az emberek egymást érintő munkájában, sőt kollektivitásában – csoportban vagy csak együttműködésben – nagyon megismeri egyik ember a másikat. Jó értelemben is, és kicsit a gyenge oldalairól is – ahogy engem is nyilván megismertek a gyenge oldalaimról is –, ami viszont olyan bizalmi helyzetet szül, amellyel nem élhetsz vissza. Az, hogy ismered valaki láb- vagy hónaljszagát, bizalmi dolog, nem tartozik másra, a közös munkából adódik. És mindenkinek van hónaljszaga a közös munkában. Ugyanakkor ezt nagyon nehéz szétválasztani. Lehetséges, de a munkában mindenki megmutatja a maga legjobb képességeit – és bizonyos fokig a gyengéit is. Itt bizony előfordul, hogy nem túl kenetteljes dolgok történtek az emberrel ilyen munkák során – és ennek már lehet bizonyos relevanciája is. Mert az már érdekes, hogy ki hogy alakítja a pályáját, kinek a gondolkodása hogy hatott terád: negatívan-e vagy pozitívan. Abban a szerencsés helyzetben voltam és vagyok, hogy 90-95%-ban pozitívak ezek az élmények. Vannak negatívak is: ezeket elfelejtjük, kinőjük, illetve megpróbáljuk konstruktív oldalról felfogni – de azért vannak ilyenek. Mindenről hallgatni azonban szemellenzősség lenne. Ha az ember minden érzékeny pontot kihagy, az egész érdektelen lesz. Ha a kockázatról lemondasz, a nyereségről is lemondasz. Bizonyos kényes pontokon a kollektív munkával, a szoros, zárt, baráti viszonyokkal együtt járó ismereteket felelősséggel kell használnod: eldönteni, hogy – bár érzékenyen érintheti a másikat, de az ügy szempontjából fontos; vagy érzékenyen érintheti a másikat, és nem is túl fontos – így vagy úgy cselekszel-e. S ha ezt eldöntötted, még mindig ott van, hogy hogyan fogalmazod meg úgy, hogy világos legyen, érzékletes, esetleg élményszerű – de ne legyen bántó, támadó. Azt hiszem, hogy olyan dologról, amelyet fontosnak tartottam, nem mondtam le. Azt viszont megtettem két-három ponton, hogy név nélkül emlékeztem néhány esetre, ahol vagy nem is volt túl érdekes a név, vagy a dolog súlyához képest a pletykaíz vagy a kultúr- és politikatörténeti érdekességek felé vitte volna el a dolgot. Ettől is távol akartam magam tartani. Egy-két olyan eset is volt, amikor nem is lettem volna hajlandó. Némely negatív esetet pedig, amely akkor nagyon nyomasztó volt számomra, ugyancsak feldolgoztam, és igazán senkire nincs bennem neheztelés – éppen ezért is mertem ezeket a kényes pillanatokat is feldolgozni, mert viszont érdekesek: ilyenekkel mindenki találkozik, mindenki részt vesz bennük, tehát ebből lehet tanulni. Inspiratív, kreatív, téged lendületbe vivő helyzetekkel örömteli a találkozás – a destruktivitással való találkozás lehangoló. De hozzátartozik – hogy mást ne mondjak – az eszmélkedéshez.

„Mivégre erőlködni annyit, hogy jobbat írjon az ember, ha egyszer valami abszolút rendeltetésszerű már ott áll e célra?” Ez a gondolat költői pályád, egyszersmind a könyv elejétől kezdve fel-felvetődik. Miként lesz ezek után valakiből költő, különösen „avantgárd” költő, sőt alkotó- és előadóművész? Ha ami bevált, azon minek változtatni – akkor ez esetben maga a költészet, a művészet „nem vált be” korábban?

Ez bonyolult kérdés – megpróbálok rá egyszerűbben válaszolni –, egyébként nagyon érdekes is, tudniillik szerintem ez nagyjából fordítva van, mint ahogy kérdezed. Tehát nem úgy történik, hogy az ember úgy kezdi a pályáját, hogy nem erőlködik vagy ismert dolgokat is bekapcsol vagy el meri gondolni, hogy „nem én kellek ide”.

De hát Neked tízéves korodban jutott eszedbe úgy udvarolni Marikának, hogy vendégszöveget alkalmazz!

Pontosan, igen, valóban! (nevet) De igazából fiatalabb korában még az ember a helyét keresi egy pályán – bármilyen pályán, de a költészetről nyugodtan beszélhetek személyes tapasztalatból –, s legerősebb törekvése, hogy saját magát, az ő érzés- és gondolatvilágát, az ő tehetségét demonstrálja, és ezt rendkívül eredeti, autonóm, mindenki másétól különböző módon gondolja-reméli csinálni – a legközhelyesebb dolgokat írva, érzelmi és fogalmazásbeli banalitásokkal bőven élve, de ez „annyira érdekes és annyira egyéni és annyira személyes, és ilyet még senki nem talált ki”… Az ember tehát arra törekszik, hogy egyéni arcélt, egyéni pályaívet kezdjen el építeni – és különben ez helyes is. Ám egy idő után történik egy belső szelekció is. A pályakezdők elmaradnak egymás mellől, az egyik előrébb húz, a másik más irányba vagy oldalra lép, kiesik – de az emberen belül is lezajlik a szelekció. Elkezdi tudni elválasztani magában – megint csak ezt tudom mondani – a privátot és a személyest, lemondani azokról a gondolati és érzésbeli banalitásokról, amelyek mindenkinek eszébe jutnak, és arra is támaszkodni, ami lehet, hogy nem neki jutott először az eszébe – de az övé is. Érdekes módon amikor elkezdtem gesztusverseket írni és hangköltészettel foglalkozni – és már viszonylag jelentős előadói tapasztalattal rendelkeztem (Balassi Bálint Szavalókör, avantgárd kísérleti színház, Brobo) –, egyre inkább kézre esett, hogy nyugodtan beleilleszthetek saját munkáimba – mint zsenge ifjúkoromban – vendégszöveget, vagy a műsoraimban nem csak saját szöveget adhatok elő, hanem másét is. Nagyon elkezdett érdekelni, hogy megéljem azokat a tapasztalatokat, amelyeket mások megéltek és demonstráltak művészetben, illetve hogy azon már ismertnek vélt dolgokhoz, amelyekről van egy bizonyos tudásunk (vagy azt hisszük) – magyar, klasszikus költészet: Petőfi, Ady stb. –, úgy nyúljak hozzá, mintha ma születtek volna, tehát hatásukban eredetiséget elérni. Itt az volt érdekes, hogy – félig ösztönösen, de egyre jobban tudatosodva is – az előadóművészi és a kreatív tapasztalatot összepasszintsam bizonyos esetekben, illetve tevékenységi körökben. Tehát hogy az előadóművészet határait ki lehet tágítani: ha nem a saját szövegedet mondod is vagy nem a saját zenédet adod is elő, mégis úgy csinálod meg – újraértelmezed –, hogy a sajátoddá válik, a magadévá teszed, újrafogalmazod. Itt tehát az előadóművészet tágul ki az egyszerű, passzív interpretációból egy kreatív interpretációba – másfelől viszont a saját elképzeléseidet, szövegeidet bátran keresztezheted mások szövegeivel, tapasztalatával. Tulajdonképpen arra jöttem időközben rá, hogy a költészetnek nincsenek igazán tulajdonviszonyai. Persze, ráírod a neved, te írtad, felelősséget vállalsz érte, és így tovább – de ha más azt használja, feldolgozza, átírja, és ha nem de facto lopás? Hát, csinálja! Épp arról beszélünk, hogy reciklálni kell a világot, hogy minél kevesebb energiát és anyagot pazaroljunk! Hogy hasznosítsuk újra azt, ami már megvolt! Csak ezt tudom mondani: igazándiból nincsenek tulajdonviszonyok. Felelősségi viszonyok vannak.

„Rögtön jövök” – zárul az egész mű, mely 1995-ig öleli fel eszmélkedésed történetét. Mikorra várhatunk?

A saját korára, az aktuális, kortárs évekre az ember mindig kicsit szűkebb perspektívából lát rá. Spontán módon alakult úgy, hogy körülbelül 1995-ig mentem el ebben az emlékiratban – spontán módon, de törvényszerűen. Annál az időszaknál fogyott el belőlem a szufla, ott éreztem úgy, hogy egyelőre elég – de teljesen tudatosan igazolódott vissza, hogy ez valóban helyes, mert a saját életemben és a pályámon is úgy alakult, hogy bizonyos dolgok addigra lecsengtek, kiteljesedtek, mások elkezdődtek, beindultak. Ugyanakkor – azóta sokat gondolkodtam ezen – lassan jó lenne majd hozzálátni a következő rész megírásához, de valóban kell az a 10-15 éves követési távolság, hogy letisztultabb perspektívában lásd a dolgokat, a felvállalt kockázatok arányaikban ne legyenek túl erősek. Kell a kockázat – de ne legyen olyan, hogy 50%-ban tévedsz. Ugye, ez egy nagyon rossz szám… Ehhez kell ez az időbeli távlat. De most már úgy érzem, hogy ha egy bizonyos pauzához jutnék vagy megfelelő motivációhoz – nem feltétlenül pénz vagy újabb pályázat, hanem akár egy kiadási lehetőség vagy más –, amely közelivé teszi a célt, akkor már neki tudnék ülni, s szerintem meg tudnám írni – a kockázatot vállalván – egy-két évvel ezelőttig nyugodtan. De, mondom, ehhez oda kell érkezni ahhoz az időhöz, hogy ezt meg is tudd csinálni. Mondjuk így: gondolatilag, lelkileg már kész vagyok rá. Ezt könnyíti, hogy az ember egyre idősebb – és azért a hátralévő idő szintén egy kockázati tényező (nevet). Nem mindegy, hogy valamire harminc éved van-e vagy tíz – vagy hogy nem tudod, hogy tíz-e vagy harminc…

Hogyan látod az avantgárd költészet, illetve a hangköltészet szerepét most? A folytatás kivárásához türelmetlenebb Olvasóink számára még azt is megkérdem: Te miként veszed ki ma a részedet belőle?

Nehéz kérdés. A saját korára, az aktuális, kortárs évekre az ember mindig kicsit szűkebb perspektívából lát rá; nehéz ítélni. Ugyanakkor én látom a saját pályatársaimat – a velem együtt dolgozó fiatalabbak most körülbelül negyvenesek lehetnek –, vagyis eddig a pontig van valami visszatekintésem és rálátásom. De hogy ma vagy az elmúlt tíz évben mit csinálnak a fiatalok – mondjuk, a most huszon-, harmincévesek –, arról részben szinte semmi vagy nagyon kevés, részben esetleges tudásom, ismereteim vannak. Ismerek fiatal kollégákat; vélek, gondolok bizonyos dolgokat – de nincs megfelelő helyzetismeretem. Márpedig az a döntő, hogy ők hogyan gondolkodnak, mit csinálnak. Azért mondom ezt a hosszú felvezetést, hogy a megítélés tévedésének a kockázatát jelezzem, de az az érzésem, hogy az ezredforduló környékén van egy olyan átmenet, amelyet az jellemez, hogy a kollektivitás éthoszának – amely a rendszerváltáson túlfutott kultúrtörténetileg, és még utána is kitartott egy ideig –, és annak, hogy viszonylag sokan dolgoztunk közös térben, egymás mellett és egymásról viszonylag sokat tudva, azt hiszem, ilyen értelemben vége van. Azt látom, hogy most is nagyon sokan dolgoznak – csak azt kétlem, hogy sokat tudnának egymásról. Egyrészről nagyon érdekes és számomra is inspiratív, fiatal alkotói közegekkel találkozom – de ezeket szigeteknek érzékelem. És ez a korból adódik. Ez a legnagyobb személyes hiányérzetem. Nem úgy, hogy ez hiányzik, és máshogy kéne lennie, mint ahogy most van. Hanem úgy, hogy más a korszak, mint azok az évtizedek, amelyekről már írtam, és ezt részben ezzel magyaráznám. Másrészt azzal, hogy egyértelmű, hogy a látszólag elvont értékeken, bizonyos fokig ún. „örök értékeken” nyugvó kultúraszemlélet ma már nem olyan evidencia, mint még a nyolcvanas, de akár a kilencvenes években is volt. (A kilencvenes évek során már sok hamisság volt: még kulturális értékekről, hagyományról, erről-arról beszéltek – s már a pénzre gondoltak akkor is. Nem mondom, hogy korábban nem gondoltak a pénzre – de más volt a hangsúly, a kilencvenes években ez egyre kevésbé volt őszinte.) Az ún. „piaci viszonyok” és az ún. „médianyomás” egyre inkább meghatározóvá vált a mindennapokat illetően az emberek kulturális életében: alkotókéban – a fogyasztókról ne is beszéljünk, ott egyértelműen! Ezért mind elszigeteltebben és mind hősiesebben kénytelenek hozzáállni ehhez a helyzethez, különösen a nonkomformista gondolkodású alkotók, fiatalok – mert már nincs az a kollektív kohézió, nem számíthatnak réteg- és szakmai szolidaritásra, csak egymás közt, csoportban. Mi még számíthattunk egy szélesebb körű szolidaritásra. A rendszer is más volt. Félig-meddig „puha diktatúrában”, de mégis egy hierarchikus társadalomban éltünk, s ez a szolidaritást mindig előcsiholja az emberekből. Amikor mindenki szabad, mindenki azt csinál, amit akar – legalábbis látszólag –, akkor a szolidaritás eltűnik: mindenki boldoguljon maga. Emiatt én úgy érzem, hogy ez a klasszikus, avantgárd éthosz talán jelenleg nem is működik, nincs. A kísérleti, experimentális jelleg, azt gondolom, igen! És nagyon érdekes dolgokat látok, tapasztalok, zenében különösen. Néha letévedek egy-egy klubba vagy buliba, olyan zenéket hallok, és olyan ifjúsági kultúrát látok, amely hihetetlenül tetszik. De bármily népesek még ezek is, lehetséges, hogy megint az undergroundban, egy „tömeg-undergroundban” működik a „nemhivatalos” kultúra – tehát amihez nehezen jutsz hozzá, ami elszigetelt. Nem biztos, hogy ez örökké így lesz; nem kell ettől perspektívát veszteni, és lemondani az emberiség üdvéről. Hiszen bizonyos fokig a világban mindenütt ezt látjuk – de csak bizonyos fokig! Mert ha körülnézünk a szerencsére szervesebben fejlődő, nagy nyelvi, európai kultúrákban, vagy a rövidebb időtávlatban, de szintén nagyon szervesen fejlődő, modern, amerikai kultúrában – ott is azt látjuk, hogy nagyon gazdag a piacon kívüli művészet. Csak ők sem tudnak egymásról, vagy ha igen, csak keveset. De az információ-áramlás sokkal szervezettebb. Vagy gondoljunk a mi számunkra oly kedves Itália kultúrájára: mainstream és piac mindenütt van – de az alternativitásnak és a költészet és a művészet tiszteletének a hagyományát ott látjuk Olaszországban. Vagy Franciaországban. Vagy más, folyamatosan fejlődő kultúrákban. És miért? Mert folyamatos, ezeréves kultúrák – vagy nagyon sűrű, folyamatos, kétszáz éves kultúra, mint az amerikai –, és megtapasztalták, hogy sok tekintetben a kultúrából élnek! Ha végiggondoljuk, hogy milyen kultúriparok vannak – például egy Mozart- vagy egy Shakespeare- vagy egy Picasso-iparban mennyi pénz forog évente –, képzeljük el azt a pénzmennyiséget… Ott tehát van azért erről némi tudás. Még a magyar kultúra viszonylag szerencsés helyzetben van, mert többszáz éves – a szerencsétlensége az volt a többi kultúrához képest, hogy a folytonossága szakadozott, tehát az innováció, az újítás nem vált olyan folyamatos tapasztalattá, mint ezekben a nagy kultúrákban. Hát, ezen dolgozgat itt az ember: Petőfi, Ady Endre, Kassák Lajos… – és úgy tűnik, mindig elölről kell kezdeniük. De azért valójában nem kell elölről kezdeni, mert ezeket a tapasztalatokat egymásra építjük.

---

Az interjú eredetileg az azóta már megszűnt, RÍM (Rendhagyó Irodalmi Magazin) c., online folyóirat (főszerk.: Domanits András László, főszerk.-helyettes: a szerző) 2011. decemberi számának „Portré / Könyvajánló”-rovatában jelent meg.