Néha nemcsak sakkozni, hanem libikókázni is gondolatban kell

Molnár Judit Lilla 1991-ben született Egerben, jelenleg Budapesten él és alkot. 2015-ben festőművész szakon végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, azonban ma legtöbben az installációit ismerik. Művészeti hozzáállása konceptuális, de nem annyira a fogalmiság, mint inkább a narratív gondolkodás jellemzi. Tematikai szempontból a mindennapi élet, különösen saját nemzedéke és a túlélési stratégiák foglalkoztatják. Egyszerűen, de korántsem magától értetődő módon a körülötte zajló világból leszűrt hatások és azok újszerű összekapcsolási lehetőségei motiválják.

Egy munkája éppen Drezdában, a kortárs kelet-európai színtérre ablakot nyitó Ostrale biennálén is látható, mi azonban a párhuzamosan a Budapest Galériában futó, Tervezett véletlen című tárlatáról kérdeztük. A Lajos utcai kiállítóhelyen, a cellaszerűen sorakozó terekbe belépve fakockákból, rudakból, emelvényekből épített játszótérszerű világ fogad: azúrkék színű csúszda, lebegő szalagok, mászóka és libikóka. Az élére állított fakockáktól azonban megakad a mérleghinta, a csúszda a földön tovább tekereg, a libegő, színes szalagokba könnyen belegabalyodhatunk.

TAKÁTS FÁBIÁN: A most látható tárlatodon olyan játékokat installáltál, amelyek nem alkalmasak játékra. Én arra jutottam magamban, hogy a felnőtt létünket szimbolizálják. Mennyire találkozik ez az olvasat a te értelmezéseddel?

MOLNÁR JUDIT LILLA: Maguk a művek valóban a felnőtt élet nehézségeit jelképezik a vállunkat nyomó terhekkel, a kihívásokkal történő küzdelmekkel és a balanszírozási kényszerrel együtt. Készítésük közben azoknak a játszótereknek a formavilágát vettem alapul, amelyek a gyermekkorunk egyik leginkább jellemző helyszínét jelentették. Mindegyik eszközt megfosztottam eredeti funkciójától, de alkalmasak maradtak arra, hogy felkeltsék a rendeltetésszerű használat iránti vágyat: a csúszda pályája „elmállott”, a libikóka ki lett ékelve, az akadálypálya pedig torlasszá változott. Ugyanakkor már önmagában azáltal, hogy a galéria terében helyeztem el őket, az idegenség és a használhatatlanság érzetét igyekeztem kelteni. A játék képzelete és a galéria terébe zárt, befagyasztott, mozdulatlan tárgyak között húzódó feszültség pedig lehetőséget teremt a hétköznapi frusztrációink kifejezésére.

Összefoglalva: az installációk csupán a játék érzetét hivatottak képviselni. Pontosabban fogalmazva a játék nehézségét, ellehetetlenülését. A látogató így is játszhat, amennyiben elfogadja, hogy a művek értelmezése itt egy rendhagyó játék, amely során az installációk jelentéséhez nem explicit formában juthatnak hozzá – és egyébként is csak akkor, ha a véletlenre hagyatkozva (gondolatban) kimozdítják a tárgyakat a szokásos értelmezési kereteik közül.

A tárlat magját az installációk alkotják, de a kiállítótér falára ezeknek a tervrajzait is kifüggesztetted. Miért mutatod meg őket?

A kiállítás egyfajta kísérlet az értelmezési lehetőségek horizontjának kiszélesítésére. Ezért kerültek ki egy-egy alkotáshoz a megszokottól eltérően különböző leírások, amelyeknek nagyobb részét én, a többit pedig Erőss Nikolett, a kiállítás kurátora, és Farkas Benedek, a galériában segédkező gyakornok írta. A szóba hozott tervrajzok is arra szolgálnak, hogy minél inkább megmozgassák, interpretációra késztessék a nézőt. Ezek a rajzok az installációk létrehozása közben született vázlatok alapján készültek, melyek amellett, hogy a kivitelezés megtervezéséhez voltak szükségesek, segítettek összefogni és realizálni a fejemben formálódó elképzeléseket. A síkban leképzett ötletek, akárcsak a kifüggesztett szövegek, egyfajta leiratai a kész műveknek. A képi megfogalmazás pedig felerősíthet olyan aspektusokat, amelyeket nem biztos, hogy észrevennének a látogatók, mert az installációk tárgyi profánsága elterelné a figyelmüket. A művekre ugyanis nem csak azok az értelmezések érvényesek, melyek az ötlet megszületésének a pillanatában a fejemben voltak, hanem a vizuális tervezés és a megvalósítás során kidomborodó egyéb lehetőségek is. Tulajdonképpen ebbe a folyton épülő alkotói interpretációs folyamatba engednek betekintést az írások és némiképp a kikerült tervrajzok is.

Sok tárgyat kék színűre festettél. Van-e ennek különösebb jelentősége?

Főként vizuális szempontok miatt használtam a kéket. Szerettem volna egy határozott színt, amely összeköti a kiállítás tárgyait, és kellő karaktert ad a munkáknak. A kék adta magát, mivel a Felfüggesztett vízszintes című műhöz használt szivacsot eleve ebben a színben gyártották, amely gyermekkorom fröccsöntött csúszdáinak a színvilágát idézte föl. Később a nézői értelmezéseket olvasva – melyek megfogalmazására szintén lehetőséget kínál a kiállítás – rájöttem, hogy ez a színválasztás mennyire erős befolyásoló hatással rendelkezik. Többen is a vízre asszociáltak a kék felületek láttán, és ebből interpretációkat bontottak ki, amelyek nekem egyáltalán nem jutottak eszembe, pedig a legtöbb esetben tényleg relevánsak.

Molnár Judit Lilla Tervezett véletlen című kiállítása július 18-ig tekinthető meg a Lajos utcai Budapest Galériában.