Mohácsi Árpád: Párizsi befutó (könyvajánló)

Mohácsi Árpád augusztusban, a Kalligram kiadó gondozásában megjelenő, Párizsi befutó című regényét ajánljuk Márton László és Péterfy Gergely fülszövegeivel és a könyv egy részletével. 

„Ezen az ajtón nem lehet csak úgy kimenni” – olvassuk a regény egyharmada tájékán. Nem túl feltűnő mondat. De nagy ereje van. Aki leírta, az tud valamit az emberi létezésről. Azon belül: az 1960-as évek közepe táján született magyar emberek, férfiak és nők fiatalkoráról, 1989 előtt és után. Generációs regény, korrajz. Géza, Dóri (meghalt), Bella, Gabi, Jutocsa, Sanyi és aki fiatalabb: Luca (Géza új barátnője) és aki idősebb: Piri néni (Géza édesanyja, szorgalmas ügynökijelentésíró) – ha elolvassuk az életükről, sorsukról szóló beszámolót, még sokáig velünk maradnak.

Márton László

Hogyan élünk mi itt Kelet-Közép Európában? Milyen Nyugatra menni és visszatérni? Milyen nehéz örökségeket cipelünk? Hogyan is vagyunk egymással, szülők és gyerekek, feleségek és szeretők, testvérek és féltestvérek, élők és holtak, könyvek, emlékek, történelmi változások és egyéni vágyak? Mi szabja meg esendőségünk és szerethetőségünk határát? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Mohácsi Árpád gazdagon hangszerelt, közvetlen hangon, élvezetesen elmesélt, sok szálon futó regénye. Ja, és még azt is megtudjuk, kik azok a Merényiék.

Péterfy Gergely

Dzsingisz kán kedvenc lábikrája

(regényrészlet)

Még hogy majd a család! Sokan mondják, hogy a család lehet az utolsó mentsvárunk. Hogy egy idő után semmi sem marad, úgymond, csak a család. Sanyika alig várta, hogy kikerüljön ebből az akolmelegből. Egyszer elindult tizenkét vagy tizenhárom évesen, egyedül a világ ellen. De akkoriban még rend volt az országban, mindenki tudta a dolgát, a rendőrök külön kérés nélkül is lefülelték, és hazavitték az országút szélén egyedül sétafikáló Sanyikát. Elege lett, fullasztotta az otthoni légkör. Nem volt veszekedés, vagy ilyesmi, csak egyszerűen unta a banánt. Hogy mindent előírnak, hogy nincs egy szabad perce, hogy mindig dirigálni akar neki valaki. És persze valaki a családból mindig mindent jobban tudott. Így hát fogta magát, és elindult. A balatoni út mellett ment a forgalommal szemben, ahogy kell. Nyár volt, és úgy okoskodott, hogy a Balatonnál nemigen fogják kérdezni a lángososnál, hogy hány éves, ha be akar állni dolgozni. Aztán, ha majd lesz egy kis pénze, csak lesz valahogy. A régi út mellett ment, ráesteledett. Nem volt terve. Egyszer csak megállt előtte egy rendőrautó, még a villogót is bekapcsolták. Mondta a nevét, de zavarában Sanyikát mondott. Zavarában, mert – bár mindenki így hívta – valójában nem is ez volt a neve.

Sándornak a bátyját hívták, aki két évvel volt nála idősebb, és elbűvölő személyiség volt, mindenki imádta, és Sanyika arcban, megjelenésben nagyon hasonlított rá. A természetük ugyan különböző volt, de Sanyikán valahogy rajta ragad a bátyja neve, különösen azután, hogy Sándor meghalt egy különösen ritka, de gyors lefolyású betegségben. Ettől fogva Sanyikát mindenki sanyikázta, a nagyszülők általában sírva és hüppögve. És állandóan az elhunyt testvéréhez hasonlították. Hogy bezzeg Sándor, így meg úgy, hogy milyen jól tanult, milyen remekül szavalt verseket, hogy hogy szerette Krúdyt, pedig még alig látszott ki a szentem a földből. Sanyika még évekig az ő ruháit hordta, megkapta a táskáját, még a tornazsákját is. Belenőtt idővel mindenbe, legalább nem kellett újat venni, Sándor vigyázott a holmijára. Sanyika meg utálta ezeket a ruhákat. Nem azért, mert viseletesek voltak, hanem azért, mert úgy érezte, hogy így még jobban hasonlít a bátyjára, és hogy ő sosem lesz Sanyikából Sándor, hogy soha nem fog felnőni, ha nem talál ki valamit. Volt egy Pajtás típusú fényképezőgépe, aztán lett Szmena is, az kisebb volt valamivel, ruszki gyártmány volt, de legalább lehetett vele színes képeket csinálni. A Pajtásba különben felülről kellett belenézni, ez különleges volt, tükörreflexes mesélte boldogan, csak fekete-fehér képeket csinált, ráadásul olyan furcsa formátumban. Az mondjuk jó volt, hogy ezeket a fekete-fehér képeket az apjával otthon hívták elő a fürdőszobában. Sötétben kellett dolgozni, lehetett kiabálni mindenkivel, aki be akart menni, hogy most nem lehet, mert képeket hívnak elő, jöjjenek vissza később, és nevetségesen siránkoztak, hogy csak megmossák a kezüket, de akkor az apjuk erélyesen kiszólt, hogy értsék már meg végre, hogy ők itt dolgoznak, és ha most bárkit beengednek, akkor fényt kap a felvétel, és lehet kidobni a Normafánál csinált képeket. Ezt akarják? De ezt senki nem akarta, lehetett röhögni a tök sötétben, kiborítani mindent, aztán dühöngeni a másikon, hogy mit ficánkol annyit. Apja a sötétben is Sanyikámnak szólította, ebből tudta, hogy valójában az apja nem is vele van, hanem azzal a másikkal, aki már nem lehet itt, és aki legyőzhetetlen volt a maga trükkjével, hogy olyan hirtelen meghalt, éppen akkor, amikor annyira szerették.

Elég az hozzá, hogy Sanyikánál nem volt igazolvány, hogy is lehetett volna, azt csak tizennégy évesen kapta meg az ember. Mondta a nevét Sanyikával, és a címét. A rendőrök hazavitték. Köszönte szépen a ház előtt a fuvart, de azok inkább felkísérték, mert kiadták közben a hivatalos körözést is, és ott nem Sanyika volt, hanem az igazi neve, bár Sanyika meggyőződéssel állította, hogy őt igenis így hívják, nem jutott eszébe, hogy a szülei más névvel keresik. Apja kinyitotta otthon az ajtót, és elrendeződtek a dolgok. Kapott egy nagy pofont, ami Sanyika szerint ki is járt, és ennyiben maradtak. Sanyikának nem sok emléke maradt a bátyjáról, aki szenvedélyes Ajax-drukker volt, és lelkesedett a holland lányokért. Úgy tartotta, hogy nincs vonzóbb a szépen kidolgozott, formás női lábaknál, ezek a lányok meg ott állandóan bicikliznek…