Avagy vidám bestiárium Halmi Tibor legújabb kötetbemutatójáról

Február 13-án, csütörtök este a Ráth György utcai Nyitott Műhelyben került megrendezésre Halmi Tibor első verseskötetének, az Utolsó csatlakozásnak kötetbemutatója.

Az est két szekcióra oszlott, melynek első körében Márton László író, műfordító és Károlyi Csaba irodalomkritikus, szerkesztő szedte ízekre a kötet hatástörténetét, valamint helyét a kortárs irodalmi tendenciákban.

A beszélgetést Tamás Péter irodalmár moderálta. Első kérdésével rögtön szubjektív véleményalkotás vizeire terelve a beszélgetést feltette a kérdést, hogy mi az, ami tetszett nekik Halmi kötetében, és mi az ami kevésbé? Milyen költői hangról beszélhetünk az ő esetében?

Károlyi Csaba szerint ez egy remek első kötet. Kitalált, kidolgozott egészében véve jó kompozíció. A költő viszonylag sokáig várt bemutatkozó kötetével, és ez a kiérleltség meg is látszik a verseken. Nem egy átgondolatlan első kötetről van szó, melyet tíz év múlva szégyellni kell, nem is egyszerű előkóstolója a másodiknak.

Márton László osztotta Károlyi véleményét, erős indulásként jellemezte a kötetet. Számos ellenpélda található az irodalomban, amikor egy költőnek gyakorlatilag a második kötete válik az elsővé, mondta. Olyan kevésbé sikerült első köteteket hozott fel, mint például Ady vagy Kosztolányi zsengéi – de Halmi kötetét, inkább Petri vagy Tandori első köteteihez hasonlította, egységességüket tekintve.

Az Utolsó csatlakozást két részre lehet osztani, az elsőnek van egy világtörténeti perspektívája, melyeket Halmi igyekszik „költői” formába önteni. Ez a hagyomány egészen a romantikáig nyúlik vissza, már Hölderlin látomásos költészete is ilyen jellegű versekkel dobálózott. A második része a kötetnek már inkább közérzeti lírának tekinthető, melynek gyökerei leginkább a 70-es évekhez köthetőek. A fejezetekben néhol felbukkanó haiku pedig mindkét beszélgető fél szerint veszélyes és egyben érdekes próbálkozás.

Ezek fényében, milyen elemei teszik a kötetet mégis egységessé – kérdezett rá Tamás Péter – már persze, ha feltételezzük, hogy az. Mi az, ami miatt azt lehet mondani, hogy Nietzsche és a kelenföldi bodzabokrok megférnek egymás mellett?

Ami Károlyi Csabát illeti, neki jobban tetszenek a közéleti versek, őt maga a költő személyisége érdekli és annak lenyomatai a versben, végül is Nietzschéről már tudunk eleget. Egyébként a haikukat „személy szerint” utálja, ebben a kötetben viszont mégis elengedhetetlennek érzi, mindnek szerepe és helye van, mindenképp többet ad a kompozíció egészének, márcsak a megértés szempontjából is.

Márton László az egységességet a szubjektum erős jelenlétével magyarázta. A kötetben beszélő alany szűkebb és távolabbi perspektívából is rá tud tekinteni a tájra, önmagára és problémáira. A történelmi háttér átjárása, irodalmi alakok megszólaltatása párbeszédet nyit a szubjektum önmagának feltett kérdéseibe. Ő nagyon is kedveli a látomásos, hosszú verseket, szerinte nem baj, hogy akkora szerep jutott az irodalmi nagyságoknak, hiszen ebben a kötetben az írók és filozófusok nem panoptikum-szerűen dörzsölik a lábukat „Nietzsche bajuszán”, hanem értő, többletet adó gondolatokat közvetítve lépnek be a kimondás és értelmezés körforgásába.

Ami a negatívumokat illeti, abban mindketten egyetértettek, hogy Halmi kötetében – ahogyan a kortárs irodalomban már észlelték – néhol talán túl okosak akarnak lenni a versek. Ez a talán túlzott filozofálás és profi játékosság együttesen van jelen a kötetben.

Emiatt nehezen olvashatóvá válnak egyes versek, amit egyébként Károlyi Csaba épp, hogy a kötet erényének tart. Hiszen egyedül nem lehet belakni a világot, mégis mindig ez itt a cél. A szubjektum finoman, elegánsan keresi a helyét, térben és időben is felfedez, szelektál és ami a legfontosabb: rákérdez önmagára. Márton László a kötet porózusságát, hajlíthatatlanságát emelte ki, mint meghatározó stíluselemet. Az öneltüntető gesztusok számára is meghatározóak – amint a kérdező elhúzza maga előtt a függönyt, mégis kiteszi elé a tárgyat. Halmi úgy értelmez, hogy azt az olvasó is látja – a gondolatmenetek körkörösen építik fel a verseket, nyersen láttatva a vers gondolatiságát.

Az est második részében Nyerges Gábor Ádám, író, az Apokrif folyóirat – és e kötet – szerkesztője, valamint Fráter Zoltán irodalomtudós, tanár beszélgettek. A beszélgetés végén Halmi Tibor is választ adott néhány megállapításra, mint ahogyan Tamás Péter felvetéseire is.

Első körben a szerkesztés/alkotás folyamatait járták be az egybegyűltek, pontosabban, hogy milyen fázisokon ment át a kötet, milyen elemek mentén épül fel? Nyerges Gábor Ádám kiemelte, hogy iszonyú nehéz szülés volt a kötet. Halmi nagyon piszmogós, maximalista; szűkszavúnak látszik, de hatalmas önfegyelme és arányérzéke van. Azon kevesek közé tartozik, akik saját szövegeikkel is jól tudnak bánni. A szerkesztés folyamata egyszerre volt frusztráló és jó szórakozás. Mindenesetre a könyv elkészülte után ebben az esetben nemcsak a szerzőnek volt „szülés utáni depressziója”, hanem a szerkesztőnek is. A kötetfelépítés kapcsán kiemelte a hierarchikus viszonyokat, melyek nemcsak Nietzsche irányában, hanem egymás között is meghatározóak – pontos, hideg aprólékossággal részletezve.

Fráter Zoltán a megfigyelői passzivitást emelte ki, mint kötetszervező elemet. A korábban már említett önkereső gesztus kapcsán megjegyezte a versek végén megjelenő idegenségtapasztalatot, melyet nemcsak másokkal, de önmagával kapcsolatban is érzékel a szubjektum. A beszélő nézi a világot „elbambul” és közben történnek meg a dolgok. Az adekvát válasz, hogy nem lehet mit kezdeni a körülöttünk lévő világgal, valami nincs rendjén, az emberek „közönyösen” veszítenek és ez a versekben is érződik.

Nietzsche kapcsán ismét felmerült a filozofikusság kérdése, Tamás Péter részéről, pontosabban, hogy mennyire kell filozófiai háttértudás a versek olvasásához? Szükséges-e vagy sem? Mindketten egyetértettek abban, hogy nem árt egy minimális háttértudás, viszont e-nélkül is meg lehet érteni a verseket. A versértés nem ezen múlik, persze nem baj, ha tudjuk kik ők. Nietzsche egy nagy figura, mondta Fráter Zoltán, és a világukkal együtt megjelenik egy kis filozófia, de a vers inkább építőanyagként használja, mint a megértés elengedhetetlen részeként. Tehát főként a kontextusba helyezés és a légkör megteremtése itt a cél.

Nyerges Gábor Ádám már csak azért is veti el a filozófia felsőbbrendűségét a kötetben, mert itt minden szereplő egy kissé szerencsétlen. Nietzsche karakterré válik, aki gyakorlatilag egy humanizált, habókos pofa. Összességében tehát nem egy okoskodó kötetről van szó, mégis ki tudja nyitni magát intellektuális irányba.

Halmi Tibor a kötet két ciklusára reagálva elmondta, hogy leginkább szociológiai ismeretekkel kapcsolta össze az egyes részeket és szereplőket, hogy ne váljanak erőltetetté. Fontos volt, hogy a történelmi színterekből, összetevőkből gyúrt plasztikussá tett szereplőktől eljusson a 21. századig.

Nietzsche alakjával egyfajta világégést akart jelképezni a kötetben. A csoport és egyén viszonya meghatározó elemmé válik, melyben Nietzsche az, akihez mindenki tanácsért fordul, ő az audiencia a szerencsétlenséghez, a mester, aki már nem tud válaszokkal szolgálni, így mindenki magára marad. A nüansznyi dolgokban már nem találnak egymásra az emberek, lekésik egymást, mint az utolsó szerelvényt, ami kigurul az állomásról, így csak töredékes, fájdalmas viszonylatok maradnak.

Habár az estet összességében nem a világégés jellemezte, mégis elméleti szinten kifejezetten jó volt róla hallani. Azt hiszem, a résztvevők ezúttal csak kellemesen megperzselődtek, és ami a legfontosabb, kedvet kaptak a kötet tüzetesebb átolvasására is. A Nyitott Műhely hangulata és a két szekció érdekes meglátásai pedig hozzájárultak ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk az alkotás és a befogadás legapróbb mozzanatairól egyaránt.

Taródi Luca