A létező szocializmus disztópiái: a magyar lakótelepek

Tárlat (+katalógus): Panel – lét, közösség, esztétika – a lakótelepek hatvan éve, Modem, Debrecen

Cs. Uhrin Tibor: Család, 1977, zománc vaslapon, homlokzati relief a debreceni újkerti lakótelepről, fotó: Modem

Nem sokan lehetünk e hazában manapság, akik ne kóstoltak volna bele a panel-létbe. Napjainkban Magyarországon egy és háromnegyedmillió ember él panellakásban. Tekintve, hogy az első panel 1959-ben épült fel, nem kockázatos kijelenteni, hogy többmillió honfitársunk töltötte élete rövidebb-hosszabb szakaszát ilyen lakótelepen, ideértve ennek a cikknek a szerzőjét is.

Magam ezerkilencszázhetvenöt nyarán, diákmunkásként találkoztam a panellal testközelből, amikor gimnáziumi barátaimmal a nyári szünetben szokás szerint dolgozni mentünk, hogy a nyaralásra valót legalább részben magunk teremtsük elő. Segédmunkásnak vettek föl bennünket egy közműépítéshez, s a véletlen úgy hozta, hogy az árokásás helyszíne az akkor még épülőfélben lévő óbudai lakótelepen, a Lajos utca legvégében, éppen mai munkahelyem, a Budapest Galéria 18. századi épületével szemközt, a klasszicista zsinagóga mellett tornyosuló, tízemeletes panel-szalagház tövében volt. Pár hétig közelről figyelhettem a lakótelep – akkor már előrehaladott stádiumban tartó – építkezéseit és a még álló régi óbudai házak bontását. A panelházakat építő toronydaru pályájának betonsávja uralta még a Lajos utcának ezt a szakaszát; a tízemeletes szalagházsorok jótékony levegőfrissítő hatását már akkor is élvezhettük: azaz a sokszor több száz méter hosszú házsávok között mindig kellemetlenül „fújt a szél”, a szalagházak alkotta légcsatornában felgyorsuló légáramlat. Délutánonként, munkaidő után párperces filmet is forgattunk barátaimmal fölhúzós, mechanikus Super 8 mm-es kameránkkal a már kibelezett régi óbudai lakóházak képviselte múlt és a panel-szörnyetegek megjelenítette jövő viszonyáról. Az azóta eltelt évtizedek során a panel vált a magyar építészet mennyiségében kétségtelenül legjelentősebb tényezőjévé.

Második, immár életszagúbb találkozásom a panellel 1983-ban történt, beköltözvén a Budapest nyolcadik kerületében található Szigony utca egyik „szalagpalotájának” tizenharmadik emeletére. Az egész Budai-hegységet elém táró csodálatos kilátás és a szemközti tízemeletes házsor lakásainak esti „doboz-mozija” sem kárpótolt a rossz alaprajzért, a szűkös 2,6 méter körüli belmagasságért (19. század eleji pesti bérházban nőttem föl, 3,8 méter magas szobákban), a „virslikonyháért”, a télen szabályozhatatlan távfűtési rendszerből, nyáron a betonfalakból áradó kellemetlen melegért és az általános sivárságért. Ilyen épületeket építeni egy történeti város központjában: már akkor is urbanisztikai merényletnek éreztem. A Modemtől mindössze egy sarokra, a Darabos utcában például az utca egyik oldalán földszintes régi házak sorakoznak, köztük itt Debrecenben közkeletűen cívis házaknak nevezett polgárházakkal (például a 39., 41., 43. és az 52. számú ház, amit épp most készülnek eladni), a másik oldalon egyetlen, becslésem szerint száz méter hosszú, tízemeletes panelépület terpeszkedik. Miféle városépítészeti elképzelés volt ez? Persze: a kor felfogása. Ugyanazé a koré, amely szerint Budapesten, a Nagykörúttól háromszáz méterre tizenhárom-tizenöt emeletes panelházakat építeni értelmes megoldás volt.

Csontó Lajos: Újpalota csontvázzal (I.), 1990, fotó, 121 × 121 cm, fotó: Modem

Éppen mert ilyen nagy a magyar lakosság érintettsége panelügyben, a paneles lakótelepekről kiállítást rendezni mindig helyénvaló, a közönség érdeklődésére bizton számot tartó elképzelés, s a debreceni Modem, pontosabban Süli-Zakar Szabolcs képzőművész, a kiállítás kurátora, most is tudta és el is találta, miről, kihez és hogyan kell szólnia. Egyébként is: nehezen lehet túlbecsülni azt a kiváló kiállítási programot, amit a Modem Gulyás Gábor igazgató vezetésével 2006-ban megkezdett és azóta utódai hasonlóan színvonalas munkájával szinte folyamatosan magas minőségben megvalósít.

Visszatérve az építészeti vonatkozásokhoz, nem árt felidéznünk, hogy már a modern építészet és design alapműve, az 1851-es londoni világkiállítás Kristálypalotája is előregyártással és helyszíni összeszereléssel, azaz iparosított technológiával épült, voltaképpen abból az üvegháztípusból építettek meg egy hatalmas változatot, mint amilyenből a korabeli Angliában számtalan állt már. Walter Gropius pedig, a weimari Bauhaus keretében, már a lakásépítésben használta a tipizált tervezés és az előregyártás módszerét, amikor 1923-ban Nagy építőkockák – Javaslatok a lakásépítés tipizálására; a cél: a lehető legnagyobb tipizálás és a legnagyobb változatosság követelményének megoldása címmel készített tervet. Ezt követően az 1927-es stuttgarti Werkbund-kiállításon épültek tervei szerint előregyártott elemekből, a korabeli fotók tanúsága szerint éppen nagypanelekből, lakóházak, majd 1928-ban a dessau-törteni-i lakótelepen tervezett előregyártott sorházakat. Emigrációja után pedig Gropius az Egyesült Államokban folytatta még nagyobb lendülettel ilyen irányú munkásságát, mert nagy igény mutatkozott rá az 1930-as évektől kezdődően. Mindezzel pusztán fölvillantani szeretném, milyen mélyen nyúlik a modern építészet történetébe az előregyártás és a tipizálás. Minderről érdekes módon egy magyar történész írt legutóbb kiváló és közérthető cikket. Németh Ádám a Qubit.hu oldalán tekinti át a paneles építési technológia és részben a lakótelepek történetét Társadalmi kísérlet kétmillió résztvevővel: ma 60 éves a magyar panel címmel.[1]

A panel-lakótelepeket, ha vitriolba mártanám a tollam, a nemzetközi modernista építészet elzüllése tragikus mementóinak nevezném. Le Corbusier urbanisztikai víziója vált valóra a létező szocializmus és a skandináv szociáldemokrácia országaiban. Ideértve Svédországot is, amelyről alább még szó esik. Mint az viszonylag közismert, a paneles lakótelep 1945 utáni koncepciója urbanisztikai elvként, mégpedig a Bauhaus Le Corbusier-től inspirált programjaként született. A 20. századi modernista építészek „nagy generációja” magát a modern várost gondolta olyannak, amilyennek lakótelepeinket ismerjük. Magyarországon a lakótelepek a negatív modernizáció[2] hordozói. A nem belső fejlődés eredményeképpen, kényszerítetten átplántált építési módszerek és társadalmi folyamatok megtestesítői. „Az utóbbi típusú modernizáció negatív következményeit jól példázza szűkebb régiónknak, Közép-Európa keleti felének múltja, amelyet — korszakonként változó mértékben — az a körülmény jellemzett, hogy a gazdasági-társadalmi változások egy jelentős része nem szerves úton, hanem külső tényezők hatására következett be, s e tényezők a fejlődés potenciális pályáit sok tekintetben korlátozták.”[3]

Szilágyi Lenke: Moszkva, 1997, C print, 40 × 50 cm, fotó: Modem

Hogy modernizációt jelentettek a paneles lakótelepek, azt általában nem vitatjuk ma sem, de nem pozitív értékelő fogalomként használjuk a szót. Azt is kevesen állították, hogy épp ez lett volna a megfelelő módszer a lakáshiány felszámolására. A magyar társadalom modernizációja legnagyobb részben a szocializmus idején ment végbe, s ez nagyon erősen visszahatott az egész Rákosi- és Kádár-korszak építészetének, benne hangsúlyosan a paneles lakótelepeknek a megítélésére. A Korall című társadalomtörténeti folyóirat jelmondata jut eszembe Hajnal István történésztől (1892–1956): „Minden, ami emberi alkotás ősidőktől fogva, anyagi formákban maradt ránk, velük, rajtuk építkezünk tovább. Anyagi szerkezetre rakodik rá jelen életünk, mint valami korallképződmény, úgy tenyészik az emberi társadalom.”[4] Ha valamire illik ez az anyagelvű metafora, akkor a lakótelepre bízvást elmondhatjuk, hogy a ránk maradt anyagi héj meghatározza életünket. Ezen a materiális szerkezeten azonban még nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy élhetőbb környezetet nyújtson.

A kiállításnak volt egy másik, a rendezők által nem tudatosított aktualitása is: tavaly volt a Bauhaus alapításának századik évfordulója, amit látványos építészeti kudarcai ellenére Európa-szerte nagy ünneplésben részesítettek. Éppen a Bauhaus és az iskolával szorosan összefonódó internacionális modernizmus volt az, amely iránymutató volt a kiállításon tárgyalt lakótelepekre jellemző paneles építésmód, illetve településforma kimunkálásában. Ez a településszemlélet szakított a hagyományos európai várostípussal, a növekedése, történelme folyamán sokfunkciós központtá vált, zárt utca- és térfalakkal rendelkező, sűrű beépítésű térben világosan felismerhető centrum által jellemzett modellel. A Bauhausnak mint művészeti iskolának, mint kulturális irányzatnak és szemlélettágító mozgalomnak természetesen tagadhatatlan a jelentősége, bár nézetem szerint meglehetősen túlértékelt.[5] Ennek kifejtése azonban külön tanulmányt igényelne.

Jens S. Jensen felvétele a Hammarkullen című fotóalbumból (Helsingborg, Fyra, 1974) / Forrás: A funkcionalizmus térhódítása és válsága. Építkezés és lakás Svédországban, 1930–1980. (Kiállítási katalógus: Műcsarnok, Budapest, 1978.) 158.

Engedtessék meg a recenzensnek, hogy megossza az olvasóval egy réges-régi, témánkba vágó kiállítási emlékét. Rendkívül tanulságos bemutatót láttam 1978 nyarán a budapesti Műcsarnokban A funkcionalizmus térhódítása és válsága – Építkezés és lakás Svédországban, 1930–1980 címmel. Már maga a cím összefoglalta a kurátor, Bengt O. H. Johansson, a stockholmi Svéd Építészeti Múzeum igazgatója tézisét. A kiállítás az 1930-ban rendezett, a szakirodalomban „stockholmi kiállításként” ismertté vált mustrát és annak kiáltványát, az acceptera-t[6] (svéd, fogadd el!), a mai (vagyis 1970-es évek végi) helyzet egyenes előzményeként értelmezte. Az acceptera kiáltványban többek között még ezt olvashatjuk: „A gépesített kultúra ellenállhatatlanul meghódítja a világot, míg a szépségért való törekvések valóságtól idegen esztétizálásba fulladnak. A szépről alkotott fogalmaink megakadályoznak bennünket abban, hogy megtaláljuk korunk és körülményeink adekvát kifejezési formáit, hogy közvetlenül éljük át a valóságot. Mindez arra ösztönöz, hogy kijelentsük: le a szépséggel![7] A negyvenhét évvel később megrendezett, világosan dokumentált és látványos tárlat viszont egyértelmű bukásként mutatta be a svéd paneles lakótelep-építkezést. Svédországban már az 1960-as évek végén „új nyomornegyedekként” emlegették a nagyvárosok peremén újonnan épült, óriás-lakónegyedeket, melyek közül a kiállítás a göteborgi Hammarkullen lakótelepet az elidegenedés legdrámaibb helyszíneként ábrázolta: „Amilyen mértékben egyre összezsúfoltabban kényszerülünk élni, oly mértékben mindinkább elszigetelődünk egymástól.”[8] A pozitív ellenpéldát a svéd kiállítás a Ralph Erskine által tervezett sandvikeni Nya Bruket sorházas, kisléptékű, a szomszédsági egység koncepciójára épülő lakótelepén keresztül szemléltette. Talán távolinak tűnik a két kiállítás, de a téma azonossága mégis módot ad a szemléletek eltérésének kiemelésére. Az 1978-as svéd bemutató csődként értékeli a svédországi paneles tömeglakótelepeket társadalmi és építészeti szempontból egyaránt, és összeveti a modern építészet kezdeti szándékait a maga jelenével. A Modem katalógusában viszont a kurátor ezt írja: „Az a generáció, aki már panelbe született vagy készen kapta azt, nem ismeri annak keletkezéstörténetét és valószínűleg nem is kíváncsi rá, természetesnek veszi a panelt. [Kiemelés tőlem, Sulyok Miklós.] Ezt a generációt már nem terheli a rendszerváltozás traumája sem. A panel praktikussá, széppé vált, a panelt lehet újra szeretni.[9] Vajon mire alapozza a kurátor azt a kijelentését, hogy a lakótelepi emberek nem érdeklődnek saját környezetük múltja iránt?

A Süli-Zakar Szabolcs rendezte kiállítás sokoldalúan és látványosan mutatja be a jelenséget és sikerrel kerüli el a hasonló, sokműfajú kiállítások csapdáit, a felületességet és a szubjektivizmust. Pontosan és jól kialakított egyensúlyt teremt a populáris, jó értelemben véve szórakoztató kiállítás és az elmélyült elemzés között. A kurátor mesterségéből következik, hogy a legnagyobb hangsúlyt a képzőművészet kapja a tárlaton, a maga kortársi változatosságában: felvonul a hagyományos festészettől a koncepten, a fotón, a plasztikán, az installáción keresztül a videóig számos műfaj. A kurátor a következő szekciókra tagolja a tárlatot, így vágva rendet az impozáns műtárgyrengetegben: Panellakás, Paneltörténet, Panel-lét, Lét a panelben (ez utóbbi két név tautológiáját nem oldja föl sem a kiállítás, sem a katalógus), Panelesztétika, A panel esztétikája, a panel mint motívum, A panel mint utópia, disztópia, végül pedig egy Interjú Boruzs Bernát debreceni építésszel.

A kiállítás nyitótere és az efemer panellakás nappalija, fotó: Modem

A belépő látogatót lakótelepszerűen üres kiállítási enteriőr fogadja: Cs. Uhrin Tibornak egy debreceni panelházról származó, tehát köztéri, ennek megfelelően összegraffitizett zománcmunkája és Bartosz Mucha lengyel képzőművész csőplasztikája. De a nyitó szekcióban találunk egy lakótelepi lakást valós méretben megjelenítő installációt is, átvéve az óbudai kísérleti lakótelepet földolgozó, 2011-es Kiscelli Múzeumbeli bemutató ötletét, ahol a kurátor Branczik Márta művészettörténész oly látványosan demonstrálta a modern magyar lakásépítés megoldási javaslatait. A Kiscellben látott ötletekhez képest újdonság a Modem kiállításán, hogy szellemesen a falakra rajzolva, mintegy grafikává, diagrammá légiesítve kapjuk a berendezési tárgyakat.

A tárlat legerősebb oldala a képzőművészet, érthető módon. Valóban sokrétűen mutatja be, mennyire jelenlévő téma a kortárs képzőművészetben a panel. Julita Wójcik munkájának címe A „Lengyel Népköztársaság harminc éve” lakótelep, 2007-ből, amelyből a Modemben hét, fonálból kötött panelházat látunk, külön-külön asztalokon: a panel betonridegsége a kézimunka tapintható gyengédségével szemben. A sorozat döbbenetes hasonlóságot mutat Szenes Zsuzsa Ami korábban használati tárgy volt, most dísz, illetve Hideg ellen általában című, 1975 és 1976 munkáival. A női gondoskodás, érintés mintha költői-mesei varázslattal enyhítené a borzalmat is: Julita Wójcik esetében a panelházakat, Szenes Zsuzsánál a rendőrbódét, illetve a gázálarcot.

Wójcik, Julita: A „Lengyel Népköztársaság harminc éve” lakótelep, 2007, horgolás, egyenként 50 × 32 × 52 cm, Zachęta Kortárs Művészeti Egyesület, Szczecin, fotó: Modem

Szenes Zsuzsa: Ami korábban használati tárgy volt, most dísz, 1975, objekt, gyapjútűzés, 18 × 15 × 15 cm, Szombathelyi Képtár;
Szenes Zsuzsa: Hideg ellen általában, 1976, objekt, fa, gyapjútűzés, 200 × 80 × 75 cm, Szombathelyi Képtár;
fotó: Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum

Ízelítőt kapunk a pécsi képzőművészek hetvenes évekbeli homlokzatszínezési kísérleteiből (Gellér B. István) és Lantos Ferenc szintén homlokzatdíszítésre készült zománcmunkáiból, 1970-ből. A hagyományos táblaképfestészetből Kroó Anita, Csizik Balázs és Imreh Sándor munkái hoznak eredeti víziót a panel-disztópia festői ábrázolásába. Bajkó Dániel és Csontó Lajos finom irónája lehetővé teszi, hogy távolságot tartsunk valamiképpen a nyomasztó panel-valóságtól, a távoli jövőben vagy álmunkban legalább. Dagmar Schmidt konceptuális környezeti plasztikája melankóliával állít síremléket a paneles lakótelepnek. Az orosz Elena Chernyshova sokkoló fotósorozata a téma borzalmasságához képest kissé megszépítő, szubjektív dokumentarizmus hangulatfestő erejével vetíti elénk az (egyik) ex-szovjet pokolnak, Norilszk városának mindennapjait.

Bajkó Dániel: Memento, 2014, olaj, vászon, 70 × 50 cm, fotó: Modem

A Panel-lét szekcióban több egészen kiváló mű is látható Szlovákiából. Ilyen Andrej Balco 2004-es Külváros című fotósorozata, amely a csehszlovák filmművészet humorával állítja elénk a lakótelepi enteriőr és exteriőr szituációk és lakóik abszurditását. De ide tartozik Tomás Dzadon Népi építészet emlékmű című konceptuális munkája, aki egy tizenkét emeletes kassai toronyház tetejére helyezett három darab valós méretű szlovák falusi farönkházat, az előbb említett abszurditást a tragikumba hajló végletekig fokozva. A kiállításon maga a mű óriásfotón jelenik meg, újabb műfaji dimenzióba emelve a kiinduló gondolatot.

Balco, Andrej: Külváros (részlet), 2004, fotósorozat, egyenként 30 × 45 cm, fotó: Modem

Az előtérben: Mucha, Bartosz: Lakás, 2012, installáció;
Szemben, a falon: Dzadon, Tomás: Népi építészet emlékmű, 2007, installáció, fotó, videó, 300 × 400 cm;
balra a falon: Andrej Balco sorozata; fotó: Modem

A lengyel Józef Robakowski Az ablakomból című (1978–1999) videómunkájában huszonkét éven keresztül vette filmre a lakótelepi lakása ablakából feltáruló utcai látványt, s húszperces filmmé sűrítette azt. Szilágyi Lenke fotósorozatán megrendezett és dokumentarista képek a tőle megszokott szuggesztivitással és rejtélyességgel, szellemesen fedik fel a lakótelep disztópikus karakterét. Korniss Péter különös, szintén megrendezett valóságot ábrázoló fotósorozata (Betlehemesek a Vénkert utcában, 2009) emlékmű a nagyvárosban ellehetetlenült népszokásnak. Susanne Hopf és Natalja Meier német fotósok nem kevesebb, mint száztíz képből álló sorozata pedig élesen világít rá a lakótelepek nyilvánvaló tulajdonságára: hol egy formaság van, ott egyformaság van, kitörés nincs.

Korniss Péter: Betlehemesek a Vénkert utcában, 2009, 73 × 110 cm, Déri Múzeum, Debrecen, fotó: Modem

A kiállítás és a katalógus hiányossága, hogy nem kapott eléggé nagy hangsúlyt a nagypaneles technológiával épült házak energetikai felújításának témája. Annál is inkább, mert a katalógusban egyébként jó építészettörténeti szekció foglalkozik (31–97. oldal) a jelenség magyar és nemzetközi vonatkozásainak bemutatásával. Talán a túlzottan műszaki vonatkozások miatt tarthatott a kurátor ettől a témától, de véleményem szerint annyira fontos mozzanata az ilyen típusú lakótelepeknek, hogy tévedés volt eltekinteni tőle. A kiállítás záróegysége ugyan a paneles technológiával épület lakótelepek és a házak korszerűsítésével foglalkozik, de az energetikáról és az ökológiai összefüggésekről itt sem esik elég szó. A sok szöveggel, apró képekkel operáló doboz-panelek (furcsa módon riasztóan rossz magyarsággal) számolnak be nagyon fontos és tanulságos rehabilitációs történetekről Leinefeld, Amsterdam Zuidoost, Halle, a Chemnitz melletti Frankenberg, Eggesin, Cottbus, Bordeaux, Tirana, Kassa, Rimaszombat városából. Ez a téma sokkal alaposabb, tágabb és a debreceni lakótelepek lakosait is bevonó feldolgozást igényelt volna. A kiállítótermek hatalmas alapterülete, a tárlat igen „szellősen” rendezett jellege arra utal, a tér nem hiányzott volna. A kiállítás egyik fő témájaként kínálkozott a paneles lakótelepek alapkérdése: mit is kezdjünk mi, most az utóbbi hetven év méreteiben és társadalmi hatásában is legjelentősebb épületvagyonával, a paneles lakótelepekkel? A rendszerváltás után felnőtt építészgenerációk tudatában vannak a feladatnak. Jó példája ennek a 2003-ban alapított Memoria Moderna Közhasznú Egyesület (Gyulai Attila, Kádár Bálint, Mészáros Ábel, Miklós Balázs, Riedel Miklós építészek), amely több rendezvény keretében is foglalkozott ezzel a témával, rámutatva, hogy helyesebb, ha problémának nevezzük az örökölt paneles lakótelepeket.

Külön említést érdemel a tárlat színvonalas katalógusa, amely jól tölti be a „hordozható kiállítás” funkcióját, mert tartalmazza a kiállított művek reprodukcióit és a falszövegeket is, sőt, néhány írás erejéig még el is mélyíti a tárlaton felvetett gondolatokat. Így Czibere Ibolya, Molnár Éva és Nemes-Zámbó Gabriella szociológiai vizsgálaton alapuló tanulmánya a lakótelepeken élőkről, amely részletes elemzést és árnyalt képet ad a magyarországi lakótelepek történetéről, a lakásbelsőkről, az egyes debreceni lakótelepek miliőjéről, illetve arról, hogyan vannak a lakók megelégedve a paneles környezettel. Tanulságos módon a tanulmány végkövetkeztetése, hogy a különféle lakótelepeken élők nem a szűkebb városnegyedükhöz, hanem magához Debrecen városához kapcsolódnak.

A több médiafelületen, így a katalógusban és a Modem honlapján is megjelenő megfogalmazás szerint „[k]iállításunk azt kutatja, vajon miért jöttek létre a lakótelepek? Miért alakultak ki a házgyári technológiával épített közepesen magas és magas lakóházak, házsorok? Hogyan hat a társadalomra, s hogyan hat az egyénre? Létezik-e panel identitás? Van-e olyan fogalom, hogy PANELSÉG?” – nos, a kiállítás (és a katalógusban megjelent tanulmány tanúsága szerint) a kurátornak végül is nem sikerült tartalommal megtöltenie a minden bizonnyal meglepőnek szánt szókreációt, a panelséget. Pedig Süli-Zakar Szabolcs írásában (amelyet valami okból a katalógus végére szerkesztett, pedig a kurátor koncepciója logikailag a katalógus élére kívánkozna) megpróbálja bebizonyítani, hogy ezt a fogalmat a „lakótelepi helyi identitás szinonimájaként” alkotta meg. Szövegében nem különülnek el a szociológia, az építészet, az újságírás, a filozófia, az esztétika fogalmai, és az érzékeny megfigyelések minduntalan felületes megállapításokkal keverednek. A Beton, a panel anyaga című fejezetben szellemes okfejtéssel vázolja a beton mint modern építőanyag történetét,[10] a végére azonban oda jut el, hogy „a kortárs minimalista építészet és szobrászat prémium, sőt talán exkluzív anyagává vált a nyers beton.”[11] Helyesen mutat rá, hogy „[m]íg Nyugat-Európában a lakótelepeket döntően a marginális helyzetben lévőknek szánták [bár helyesebb lett volna szociálisan rászorulókról írni – a szerző megjegyzése], addig Kelet-Közép-Európában – köztük Magyarországon – szinte minden társadalmi réteg lakta.”[12] Számos elméleti szerzőt fölvonultató írása Maurice Broady, Henri Lefebvre, John A. Agnew és mások teóriáinak segítségével próbálja a helyi identitás mibenlétét, összefüggéseit felfejteni a magyar lakótelepi valóságban. De nem jut tovább olyan általánosságoknál, mint „[a] települések terei életünk tereit jelentik, ahol mindennapjainkat töltjük, s amelyek karaktere, szellemisége folyamatosan és észrevétlenül hat ránk.[13]

A szöveg vége felé az idézett szerzők segítségével arra a következtetésre jut, hogy a lakótelepeken a globalizáció következtében megerősödik a helyi identitás, miközben a nemzeti azonosság meggyengül a „kommunikációs forradalom és a globalizáció világában”. Vajon mi lehet mindezen jelenségek oka? Az ún. hálózati társadalom, ahogyan a kurátor sugallja? Egyáltalán: hogyan következik mindez a lakótelep témájából? A kissé kócos logikán túlmenően úgy tűnik, itt sokkal inkább személyes nézetről, egyéni vízióról van szó, mintsem egy létező jelenség, a „panelség” meghatározásáról. A helyi azonosulás elvesztése, a nemzeti azonosulás állítólagos megszűnte valamely ködösen globalista társadalmi csoportosulásban: a kurátor az internetes hálózatok virtuális közösségeiben és a „globális információs társadalom egyfajta [sic] anyagtalanságában”[14] vizionálja a jövő útját. Őszintén remélem, nem neki lesz igaza. Nem válik lakóteleppé a világ, s ezentúl sem a neten, hanem a valóságban fogunk kezet egymással.

 

Sulyok Miklós

 

A Panel – lét, közösség, esztétika – a lakótelepek hatvan éve című kiállítás a debreceni Modemben 2019. augusztus 3-a és november 17-e között volt látható.


[1] Németh Ádám: Társadalmi kísérlet kétmillió résztvevővel: ma 60 éves a magyar panel. In: Qubit, 2020. január 3.

[2] A fogalomról: Hankiss Elemér: A „negatív modernizáció” kényszerpályája. In: Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. (Gyorsuló idő.) Magvető,Budapest, 1986, 372.

[3] Egedy Gergely: A modernizáció válaszútján. In: Magyar Szemle, II. új folyam, 7. szám, 1993. július, 675–685.

[4] Hajnal István: Materializmus II. [1945] In: Hajnal István: Technika, művelődés. Tanulmányok. (História Könyvtár. Monográfiák, 2.) Vál., s. a. r.: Glatz Ferenc. História – MTA TTI, Budapest, 1993, 374, „g” jegyzet.

[5] Brenner János: Abcúg Bauhaus, éljen az európai város! In: Építészfórum, 2019. március 16.

[6] Szerzői Sven Markelius, Uno Åhrén, Gunnar Asplund, Eskil Sundahl, Wolter Gahn, Gregor Paulsson.

[7] A funkcionalizmus térhódítása és válsága. Építkezés és lakás Svédországban, 1930–1980. (Kiállítási katalógus: Műcsarnok, Budapest.) Szerk.: Csernitzky Mária. Magyar Hirdető, [Budapest], 1978, 12.

[8] Jens S. Jensen írása. In: A funkcionalizmus térhódítása és válsága. (Kiáll. kat.) 156.

[9] Süli-Zakar Szabolcs: Panelség – a Modem Modern és Kortárs Művészeti Központ Panel kiállításának apropóján. In: Panel – lét, közösség, esztétika – a lakótelepek hatvan éve. (Kiállítási katalógus: Modem, Debrecen.) Szerk.: Süli-Zakar Szabolcs. Modem, Debrecen, [2019]. 252.

[10] Süli-Zakar: Panelség. In: Panel. (Kiáll. kat.) 252.

[11] Süli-Zakar: Panelség. In: Panel. (Kiáll. kat.) 254.

[12] Süli-Zakar: Panelség. In: Panel. (Kiáll. kat.) 254.

[13] Süli-Zakar: Panelség. In: Panel. (Kiáll. kat.) [259.]

[14] Süli-Zakar: Panelség. In: Panel. (Kiáll. kat.) 260.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s