Dupla lemezkritika: Kim Gordon – No Home Record; Thurston Moore – Spirit Counsel

Kim Gordon: No Home Record

Kim Gordon: No Home Record

Egyszer volt, hol nem volt egy zenekar, amely a 70-es évek végi, 80-as évek eleji no wave mozgalomból indult, majd az egyik legmeghatározóbb alternatív és egyben zajrock zenekarrá nőtte ki magát. Ezt a zenekart úgy hívták, hogy Sonic Youth, és a harminc éves fennállása alatt folyamatosan szállította a hol önmagához képest átlagos, hol pedig kiemelkedő színvonalú lemezeket, mígnem 2011-ben a zenekarvezető házaspár, Thurston Moore és Kim Gordon szakításának köszönhetően a zenekar feloszlott. A zenekritikusok és a rajongók nagy része valószínűleg egyetért abban, hogy a banda a legjobb lemezeit a 80-as évek végén, illetve a 90-es évek elején alkotta meg. Gondolok itt a Sister–Daydream Nation–Goo–Dirty négyesfogatra. A Daydream Nationt sokan a 80-as évek legjobb lemezének tartják, és nem csak a rock vagy az alter-rock műfaján belül.

A mese ezzel véget ért, és elkezdődött egy újabb, ahol a zenekar dalszerzői értelemben véve fontos tagjai önállóan folytatták tovább. Itt ildomos megemlíteni Lee Ranaldot, aki noha „csupán” másodgitáros volt a bandában, de ő is építgetett szólókarriert a többiek mellett a zenekar fennállása idején (s utána is); valamint nélküle nem jött volna létre az a sajátos élménye a Sonic Youth-rajongónak, hogy az együttes nem két frontemberrel rendelkezik, hanem hárommal. Merthogy minden lemezen volt egy vagy két szám, amit ő énekelt föl, és ha ehhez hozzáadjuk a Kim Gordon által létrehozott zenei perszónát is, akkor kirajzolódik egy igencsak jól működő zenei demokratizmus képe, ami itt nem széteséshez vezetett, hanem az egységes megszólaláson belül tette változatosabbá a hallgató élményét. 

Kim Gordon sem maradt tétlen azok után, hogy a popzenei szcéna kénytelen volt megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy el kell majd temetnie egy halott dinoszauruszt. A képzőművészeti munkássága és az önéletrajzi kötetének megírása mellett (Girl in a Band) két igencsak hasonló zenei projektbe is belekezdett. Az egyik a Glitterbust, a másik pedig a Body/Head. Mindkettőben egy-egy másik zenésszel kiegészülve dobok használata nélkül énekel rá (már ha azt a kísérleti hangadást, amit ő általában képvisel, egyáltalán éneklésnek lehet nevezni) egy a Sonic Youth zenei világából megörökölt hangzású, lassú és meditatív zajfolyamra.

Az experimentális bandáival több stúdió- és élő felvétel is kiadásra került az utóbbi években, de szólólemezt sohasem adott ki (a 90-es években volt egy Free Kitten nevű supergroupja is). Így a nemrégiben napvilágot látott korong – amely No Home Record névre hallgat – újdonságot jelent az életműben, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy számos előzetesen nem várt, újszerű zenei ötlettel büszkélkedhet az album. Már a három évvel ezelőtt elkészült Murdered Out is igencsak megkülönböztethető volt a fent említett noise/drone folyamoktól.

Visszatérünk a rockdal struktúrájához, de ez nem egy szellős és tisztán csengő gitárfutamokból építkező dal, hanem egy kőkemény indusztriál rock nóta, bizony a Nine Inch Nails vagy valamelyik industrial metal banda alaphangzásának a jegyében (a műfaj a dalszöveg szintjén is megidéződik a Cookie Butter című trackben). Elég bizarr, ahogy Gordon elnyújtja a „Turn me on” refrénsort, s ezzel mintegy szenvteleníti a popzenei klisé erotikáját. Ennél a számnál elég nyilvánvaló a szatirikus szándék, hiszen a dal bevallottan és láthatóan Los Angeles teljesen elfeketített autóinak megszaporodására reflektál mint negatív kulturális jelenségre (a művésznő a válása után költözött vissza gyerekkora városába).

Ha már a szatirikus szándéknál tartunk, akkor nem lehet szó nélkül elmenni az album koncepciója mellett (jó, ez azért nem prog rockos mindent átszövő narratívát jelent). Gordon igencsak ráállt arra az új kapitalista jelenségre, amit Airbnbnek hívnak, és mások otthonának ideiglenes kölcsönzését takarja (Gordon még kiállítást is rendezett a témában).

Az élcelődő, csípős szövegek jellemzőek az egész lemezre, de ezek gyakran csak félmondatok vagy rövid szószerkezetek, s egy-egy számon belül nem állnak össze egy adott témává. Néhol kultúrkritikusak (mint a Don’t Play It közhelysorjázása, pl. „Gold and vanity / You can pee in the ocean / it’s free”), néhol pedig inkább a szerző személyes kapcsolatára utalóak, mint az Earthquake című dalban, amiben a „You want me to see you” sorára következő „Are you twelve?” közbevetésszerű sora elmozdítja a lemez legérzelemközpontúbb, már-már szentimentálisnak nevezhető dalát a gunyoros kritika irányába. Egyesek úgy vélik, hogy ez a szám Thurston Mooreról íródott, aki évekig csalta a feleségét, mire kitudódott, hogy viszonya van. A dalszövegsorok imént ismertetett töredékességének van egy olyan hozadéka, hogy ez a kritikai attitűd nem válik erőltetetté, didaktikussá. Inkább a direkt egyszerű, de érzékelhetően játékos és asszociatív nyelvhasználat keretein belül bízza magát a hallgató szabad értelmezésére. Az előbb körvonalazott stílus összefügg azzal a gordoni orgánumra jellemző egyéni vonással, hogy a hangját nem a zenei anyagtól elütő önálló karakterisztikával igyekszik használni, hanem inkább úgy, mint a hangkollázsban részt vevő egyik hangszert.

Mindent összevetve, az olyan új meglepő zenei ötletek, mint a Paprika Pony trapje vagy a fent linkelt Sketch Artist vonósai és az egész album industrial hangzása (a produceri munka Justin Raisen kezét dícséri) elég sok zenei örömet tartogatnak azoknak a hallgatóknak, akik már eddig is el voltak jegyezve a Sonic Youth zenei világával és egyben nehezen összetéveszthető hangulatával.

Értékelés: A-

Kim Gordon: No Home Record, 2019, Matador.

Thurston Moore: Spirit Counsel

Thurston Moore még több irányba kalandozott el a feloszlást követően, noha már a Sonic Youth fennállásának ideje alatt is előfordultak vagy az anyazenekar nevéhez kapcsolt vagy önálló kísérletező projektek. Az előbbire a SYR névre keresztelt szériát érdemes példaként említeni, ahol a modern klasszikus zenétől kezdve a hardcore noiseon keresztül a filmzenéig sikerült tarkítani különböző együttműködők segítségével az avantgárd és a pop irányába egyszerre érdeklődést mutató banda zenei palettáját. Moore lényegében több különböző felállásban csinált a Sonic Youth-hagyományhoz hasonló zenét. 2013-ban a Chelsea Light Movinggal jelentetett meg albumot. A saját neve alatt két lemezt adott ki, az egyiket 2014-ben The Best Day címmel, a másikat  pedig 2017-ben Rock n Roll Consciousness címmel. Ezeket a dalgyűjteményeket hallgatva persze nem érdemes valami egetrengető újdonságot vagy eltérést várni a Sonic Youth zenéjéhez képest – elvégre Moore zenei kvalitása nyomta rá a bélyegét az eredeti bandára a legjobban –, mégis érdekes megtapasztalni, hogy eltérő produktumokat vehetünk kézbe az unortodox gitárhasználat egyik mesterétől. A 14-es lemez címadó dala például a szokásos lehangoltság helyett meglepően vidám.

Moorenál sem hiányzik a kísérleti vonal felé kalandozás. 2013-ban a new yorki punk jazz apostolával, John Zornnal vett fel egy improvizatív lemezt, valamint a már eddig is szupergruppot alkotó Merzbowhoz, Pándi Balázshoz és Mats Gustafssonhoz csatlakozva vett fel két experimental noise albumot 2014-ben és 2018-ban.

Az új, 2019-es Spirit Counsel névre hallgató albumban az az érdekes, hogy mintha mindkét irányultságból táplálkozna egyszerre (a régi nagy zenekar kettőségéhez méltóan). Sőt, a szerző képes a zene szerkezetét és némileg a textúrát illetően is újjászervezni saját hagyományát. Mert bizony itt három szám három különböző CD-n kapott helyet, és van egy több, mint egy órás, egy közel egy órás és egy fél órás darab! Nos, elöljáróban annyit, hogy az album cím nem véletlen, mindhárom mű Moore szívének kedves művészek előtt tiszteleg. Az első szám címe Alice Moki Jayne, és három különböző művészeti ág kiemelkedő női alkotóját emeli piedesztálra: Alice Coltrane jazzzenészt, Moki Cherry képzőművészt és Jayne Cortez aktivista költőt. A második szám Glenn Branca, a no wave zenei mozgalomhoz is köthető avantgárd zeneszerző előtt állít emléket, aki nélkül a Sonic Youth hangzása és a gitárosok technikai fogásai nem váltak volna olyan emblematikussá, amilyennek ismerjük őket. A szám címe 8 Spring Street, ez Branca korábbi lakcíme, és vélhetően azért választotta ezt a gitáros-dalszerző, mert ezen a helyen lógtak együtt annak idején, s figyelték együtt a ventilátor lapátjainak mozgását és a hangját, mire Branca megjegyezte, hogy „Így kellene hangzania a mi zenénknek is”. A harmadik pedig egy Sun Ra-vers ihlette kompozíció. A Galaxiesban 12 gitáros játszik 12 darab 12 húros gitáron!

Az első gondolatom az volt, amikor megláttam az új számok hosszúságát és elkezdtem hallgatni őket, hogy „Thurston goes post-rock”. Nyilván amiatt a közhely miatt, amit kifejezetten az instrumentális post-rock, a prog rock és még talán a pszichedelikus rock műfajaival kapcsolatban szoktak emlegetni. A hosszú, elnyújtott zenei szerkezetekben való alkotásmód ezeket a műfajokat jellemzi a legjobban. Ezeknél a trackeknél is el kell mondani azt, hogy Moore nem próbál (szerencsére) valami görcsösen újat alkotni, ennek megfelelően sok-sok ismerős dallammenetet hallhatunk. Mégis talán soha nem volt még ennyire hullámzóan pszichedelikus és (nem tudok jobb kifejezést rá) spacey a zenéje. A sistergő, éles zajt felváltja ez a folyamatos lebegtetés, és minden „zúzósabb” rész ebbe a szövetbe simul bele. A hangzás mélyebb és visszhangosabb a korábbi lemezeknél. A rendkívül hosszú zenei struktúrákban való gondolkodást már kissé előre jelezte a 2017-es szólólemez, a maga 10-12 perces dalaival. Minden lassan bontakozik ki és általában hosszú percekig tart, mire átadja magát egy-egy komolyabb váltásnak. Mindenképpen érdemes megpróbálkozni ezekkel az óriás kompozíciókkal, már csak a meditatív hatásuk miatt is. Túlzás lenne azt mondani, hogy negatívumként éltem meg azt, hogy az Alice Moki Jayneben 45 perc körül befejezik az addigi hatalmas zenei futamot, és újrakezdenek egy másikat bónuszként a 63. perc végéig (mert zeneileg továbbra is izgalmasak maradtak), de azért egy kissé suta megoldásnak tartom, főleg úgy, hogy a másik két trackben ilyen trükk nem található (ha az emlékezetem nem csal).

Értékelés: A-    

Thurston Moore: Spirit Counsel, 2019, Daydream Library.

Semság Tibor

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s