Sziszüphosz a legvalóságosabb

Tárlat: Képzeljétek el. Választott múltak, felforgatott tények, Budapest Galéria

Esterházy Marcell: Mentett másolat, 2019, a művész reprodukciói

 

„A történelem svindli, mondta Henry Ford” – így kezdődik Joseph Heller Képzeljétek el című könyve, amely egyben a Budapest Galéria kiállításának címadója is. A könyv szórakoztatóan ugrál társadalmi korszakok, kultúrák között, összemosva fikciót valósággal, megkérdőjelezve saját és közös tudásunkat a múltról. A múltról, amiről sokszor valóban azt gondoljuk, ismerjük. Pedig elég, ha nagyszüleinket kérdezzük iskolás éveikről, történelemóráikról, ahol egészen biztosan mást tanultak, mint mi. A múlt, a történelem könnyen kiforgatható, hajlékony, amit az éppen hatalmon lévő politikai elit adott esetben kénye-kedve szerint formázhat (adhat hozzá, vehet el belőle). Ehhez persze megvannak a lehetséges eszközök, módszerek, amelyek a kiállításon szereplő művészek egyes munkáiban meg is jelennek: hatalmat szimbolizáló szobrok, machinált fotók, áldokumentumokkal operáló képkockák.

Képzelet és valóság különös egyvelegeit látjuk az Erőss Nikolett és Gadó Flóra által rendezett nemzetközi tárlaton. Bár nem mindegyik mű foglalkozik a kollektív emlékezet kérdésével – van olyan művész, aki az egyéni múlt feltérképezésére vállalkozik –, a tárlat minden munkája az emlékezet hitelességének kérdését járja körbe. A műalkotások rendre összemossák a valóságot a képzelettel, és miközben dekonstruáljuk őket, újra és újra megerősítést nyernek a történetfilozófia közhelyei: ahogy egyéni emlékezet sem létezhet kollektív nélkül, úgy jelen sem múlt nélkül.

Mykola Ridnyi: Talapzatok , 2011, Kortárs Művészeti Múzeum, Varsó, fotó: Juhász G. Tamás

Az első térben az ukrán Mykola Ridnyi munkái a Szovjetunió fennállása alatt emelt emlékművek utóéletét vizsgálják. Az emlékművek mindig szemléletesek, azt mutatják, mit és hogyan akar egy adott hatalom a kollektív tudat részévé tenni, illetve ezzel hogyan legitimálja magát. Ridnyi négy márványszobrának címéből, a Talapzatokból kiinduló kérdés: vajon hol kezdődik a szobor és hol a talapzat? Netán el sem válik a kettő? Olykor a jelen írja át a múltat és nem fordítva: nem a szobor kap talapzatot, hanem a talapzat kap egy új szobrot az új korszaknak megfelelő ideológia szerint. A művész Emlékmű című videója éppen ezt az eljárást mutatja be: a szovjet munka hőseinek emlékére emelt szoborcsoport helyét átveszi a függetlenséget szimbolizáló, nemzeti színű zászlót és koszorút tartó angyal. A videómunka bravúrja, hogy bár gyorsítva mutatja be a munkálatokat, mégis érezteti, milyen lassú és nehézkes tud lenni az átalakulás.

Adéla Babanová: Neptunusz, 2018, 38′, fotó: Juhász G. Tamás

A következő teremben fekete-fehér film vetül a falra – és ha nem lenne olvasható a kiállításhoz tartozó segédanyag, azt hihetnénk, nem kortárs munkát látunk. A kísérőszövegből viszont megtudjuk, hogy Adéla Babanová Neptunusz című filmje 2018-ra datálható. A történet egy áldokumentumokkal teletűzdelt nyomozást mutat be, aminek ihletője megtörtént esemény: a cseh titkosszolgálat 1964-ben a Fekete-tóban olyan ládákra bukkant, amelyek náci dokumentumokat rejtettek. Csak később derült ki, miután az ügynökség egyik embere könyvet írt az ügyről, hogy valójában ők maguk helyezték oda a ládákat. A belügyminisztérium történésze, Petr Cajthaml a következőképpen emlékszik: „Ez a hidegháború időszaka volt, és a cél az volt, hogy […] hiteltelenítsék a nyugat-német politikusokat. A másik cél az volt, hogy meghosszabbítsák a háborús bűnösök számára 1965-ben lejárt elévülési időt. Németország végül meghosszabbította azt.” Babanová filmjében a láda nem dokumentumokat, hanem egy nácit rejt. Az elsőre komikusnak, sőt nonszensznek tűnő csavaron mégsem tudunk jóízűen nevetni. Bár képtelenségnek tűnik a hazugság (és ki hinné el?), számtalan képtelenséget vettek már komolyan a történelem során. De bőven akadt olyan is, amiről csak később derült ki, hogy valóban igaz volt. A filmben elhangzó párbeszédek jelentős része egyáltalán nem kelti fikció érzetét. Szinte előttünk a kép, ahogy zárt ajtók mögött ugyanezek a mondatok, érvelések hangzanak el. Babanová ál-dokumentumfilmje az 1960-as évekről szól, mégis tűpontos képet ad korunk post-truth társadalmáról.

Aykan Safoğlu Ziyaret/Látogatás című videómunkája temetői sétákon és az emlékezet töredezettségét érzékeltető módon, hirtelen váltakozó polaroidokon keresztül köti össze az idősíkokat. A temető mint az emlékezés és megismerés helye, ismerősök és ismeretlenek történeteit tárja fel a művész előtt. A képkockák előrehaladtával egyre többet tudunk meg azokról a múltban felejtett vagy a kollektív emlékezetből szándékosan kihagyott információmorzsákról, amelyek jelenünket, így saját identitásunkat is felépítik. Ezt a komplex rendszert viszont csak apró lépésekben, sírkőről sírkőre járva ismerhetjük meg jobban.

Többek közt a múlt komplex rétegzettségével foglalkozik a Tehnica Schweiz A közöny bálványa című alkotása az utolsó földszinti teremben. Ha arra összpontosítunk, hogy a plasztika egy másolat másolata, máris három narratívával és azok sokrétű viszonyrendszerével számolhatunk. Az eredeti Mózes-szobrot Michelangelo faragta 1545-ben, II. Gyula pápa sírjának részeként. Az erről készült kópiát sok más gipszmásolattal együtt 1870–75 közt vásárolta meg a Nemzeti Múzeum. Úgy érveltek a vásárlás mellett, hogy Magyarországnak nincs annyi pénze, hogy eredeti példányokat vegyen egy korszakot átfogóan, akkoriban viszont az eredetiség háttérbe szorult egy korszak teljes feltérképezésének vágya mögött. A második világháború alatt aztán nem foglalkoztak a gipszmásolatok mentésével, 1970-re pedig a tárgyak elkerültek Budapestről. Így jutott el a Mózes-szobor 14 másik Michelangelo-művel az egykori kecskeméti zsinagógába, ami 1966-tól a Tudomány és Technika Házaként működött. Ezt a másolatot másolta aztán le a Tehnica Schweiz immár hungarocellből, és készített videót a „harmadik szobor” elkészítésének folyamatáról. A rövidfilm alatt az eredeti műalkotás történetét részletező narráció szól, amely Giorgio Vasarit és Sigmund Freudot, két olyan gondolkodót emel ki, akik – több évszázad különbséggel – váltak a szobor megszállottjaivá.

Tehnica Schweiz, illetve Szalay Péter, Varga Tibor és Veres Balázs (szobrászok):
A közöny bálványa, 2014, videó, 23′, stillek a videóból a művészek jóvoltából

Vasari olyan erőt tulajdonított a szobornak, amely azokat a római zsidókat is megtérítheti, akiket kortársa, III. Pál pápa erőszakosan akart katolizálni. Freud az elképzelések szerint saját apjának képmását látta benne, akiről az egyik markáns emléke az volt, amint éppen Bibliát ajándékozott neki (ezt jelenítheti meg Mózes kezében a kőtábla). De talán nem is ők az igazi kulcsfigurái a Tehnica Schweiz videójából kibontható történetnek. A hungarocell Mózes-szobor nem emlékmű, mégis olyan plasztika, ami egyszerre képes emlékeztetni az egyediségcentrikus reneszánszt másolva rajongó historizmus abszurditására, illetve a zsidóság ellen elkövetett bűnökre. Ahogy a Tudomány és Technika Házát, úgy ezt a műalkotást sem érthetjük meg háttértörténete nélkül. Mindkettő funkcióvesztés áldozata lett és a világháború borzalmainak következményeit hordozza.

Ieva Epnere Majdnem ott voltam című fotósorozatának képein, bár néhol megjelennek alakok, azok sem oldják fel a hiány és elhagyatottság érzetét. Asztalon ottfelejtett – félbeszakadt munkára utaló – tárgyak, messziről szemlélt helyek, ajtók, amiken nem lép be senki: a művész érezhetően idegenként van jelen. A sorozat önmagában nem működne, a képek történetének megértésében ismét a kiállítási szöveg nyújt segítséget, amely elárulja, hogy a művész dédnagyanyja múltját kívánja felkutatni a vidéki Oroszországot járva. Az űr azonban láthatóan nem töltődik ki, a művésznek pedig lejár a vízuma, nem éri el a végcélt, Vologdát. A félbeszakadt út során létrehozott képek egy fiktív életutat írnak le, egy olyan lehetséges útvonalat, amelyről nem tudjuk, valóban bejárta-e a dédnagyanya. Ám nem is ez a fontos. Epnere útja így is az aktív emlékezés aktusa, amelyen keresztül lerója tiszteletét felmenője előtt.

Esterházy Marcell: Innen és túl, 2019, videó, 7’, still a művész jóvoltából

A családi múlt és az ősök megismerésének vágya motiválja Esterházy Marcell munkáit is. Mit kezdhetünk elhunyt szerettünk hátrahagyott tárgyaival? Segítenek vajon a gyászmunkában, vagy éppen ellenkezőleg; a feldolgozhatatlan információmennyiség csak megnehezíti a megismerést? Esetleg tévutakra sodor? Esterházy Innen és túl című videómunkája Epnere munkáihoz hasonlóan a hiányt jeleníti meg; elhunyt apja dolgozószobájának felvétele ezért nem is filmnek tűnik első pillantásra, inkább állóképnek. A hiány csendjét töri meg a művész kisfiának hangja, aki fáradhatatlanul kántál, énekel. Arc nem társul a hanghoz, csak halomban álló könyveket, mappákat látunk.

Enteriőr Esterházy Marcell munkáival, fotó: Juhász G. Tamás

Esterházy Marcell: Mentett másolat, 2019, a művész reprodukciói

Másik műalkotásában, a Mentett másolatban is fontos szerepet játszanak apjának tárgyai, amelyek keverednek a lakás előző tulajdonosa, Sebestyén János orgonaművész hagyatékával. Borotva, gyerekkori fénykép, kulcs, bakelitlemez… ám ezekből sem tudunk meg sokkal többet a két személyről, legfeljebb a korban kedvelt márkák és tipikus használati tárgyak láttán érezhetünk ál-nosztalgiát. Egy ember komplexitását, teljes megismerésének lehetetlenségét nem is szeretné eltagadni a mű, amely a titokzatosság és a tények különös keveréke. A falon elhelyezett tárgyak csak annak mesélnek gazdáikról, akik ismerték őket.

Anca Benera – Arnold Estefán: A Dunától keletre, az Eufrátesztől nyugatra, 2019, fotó: Juhász G. Tamás

Innen továbblépve Anca Benera és Arnold Estefán falikárpit-térképével és annak értelmezését segítő diagramjával találjuk szembe magunkat. A Dunától keletre, az Eufrátesztől nyugatra című munka térképe Szulejman sah sírjának és Ada Kaleh szigetének feltételezett helyeit jelöli. Szemben a térképpel egy diagram áll, amely pontos dátumokban foglalja össze az emlékezettörténetet, rekapitulálva a két hely „vándorlását”. A török társadalom számára szimbolikus helyekhez tehát nem lehet elzarándokolni, a megemlékezést máshol kell elvégezni. A mű kettőssége – pontos dátumok szemben a fiktív, jobb esetben hipotetikus helyekkel – jól érzékelteti a nemzeti öntudatot létrehozó, olykor megalapozatlan vagy hamis történeti kánonra építő rendszerek megkérdőjelezhetőségét.

Bani Abidi videómunkája olyan üres műanyagszékek képével nyit, amelyek egy világrekord-kísérlet nézőit várták – hiába. A Guinness-rekord-kísérletre, ahol minél több diót kellett volna fejjel széttörni minél kevesebb idő alatt, senki sem volt kíváncsi, de ez nem tántorítja el a főszereplő férfit. A kísérőszövegben „egy nem létező – de akár még megvalósítható” Guinness-rekordról írnak a kurátorok, ami 2018-ban (3 évvel a videó készülte után) valóban meg is valósult: ekkor egy pakisztáni férfi 247 diót fejelt szét egy perc alatt. Lehet pont Abidi videómunkája ihlette meg? Mivel a művész maga is pakisztáni származású, könnyen elképzelhető, így viszont a videóban bemutatott „edzés” még bizarrabb színezetet kap, hiszen meg is történhetett volna ugyanígy a való életben. A „valamiben a legjobbnak lenni” vágya – legyen az bármilyen értelmetlen – és a kóros teljesítménykényszer ugyanakkor nem csak a pakisztáni emberekre vetíthető ki: az Egy nem várt helyzet kapitalizmuskritikaként is nézhető.

Anca Benera – Arnold Estefán: Kimerült hegyek, 2018, fotó: Juhász G. Tamás

Geibl Kata: Sziszüphosz, 2018, fotó: Juhász G. Tamás

Az utolsó teremben kiállított munkák, Geibl Kata fotósorozata, illetve Anca Benera és Arnold Estefán újabb, Kimerült hegyek című munkája mintha egyazon projekt részei lennének. Az utóbbi megsárgult lapokon mutat be kődarabokat, amiken emberi beavatkozás nyomai látszanak, és mintha Geibl sorozata ennek a beavatkozásnak a lehetséges stációit, a munkálatok eszközeit mutatná be. Ám ez szándékos megtévesztés – jövünk rá ismét csak a kiállítási szöveget olvasva. A fotókon a művész pont azzal a behatárolhatatlan átmenettel játszik, amitől egy kép tudományosnak hat, rávilágítva arra, milyen könnyen hiszünk a szemünknek. A fotósorozat címe: Sziszüphosz, amit kiírhattak volna az emelet minden termének bejárata felé, hiszen egy különösen nehéz, már-már reménytelen munka elvégzését azonosítjuk a mitológiai alakkal. Hiába rója az orosz vidéket Epnere, nem fogja tudni, melyik hely köthető pontosan dédnagyanyjához. Hiába válogatja, rendszerezi apja hagyatékát Esterházy, sok tárgy története titokban marad. Szulejman sah nyughelye és Ada Kaleh szigetének helyére sem derül fény, és a diók fejjel való széttörésének kilátástalansága is hasonló az újra és újra legördülő kő reménytelenségéhez.

Sziszüphosz alakjával a letargikus hangulatot és a lehetetlen munkákat azonosítjuk, Albert Camus mégsem erre a végkövetkeztetésre jutott 1942-es könyvében, a Sziszüphosz mítoszában. Munkájában ugyan összevetette a büntetést azzal a hiábavaló értelem- és igazságkereséssel, amit az ember végez egy közömbös és értelmetlen világban, az ő Sziszüphosza mégis az öntudatra ébredt, munkáját felvállaló ember megtestesítője, aki fáradhatatlanul végzi dolgát. Ez a fáradhatatlan igazságkeresés jellemzi a műveket is a kiállításon, ahol – Joseph Heller könyvéhez hasonlóan – különböző korok, kultúrák, nemzetek múltjában barangolunk – kiragadott idő- és térszeletekben, amelyek között a tájékozódást a művészek fikcióval nehezítik tovább, rámutatva: bőven akad még felgörgetni való kő.

Geiger Róza

 

A Képzeljétek el. Választott múltak, felforgatott tények című csoportos kiállítás december 1-jéig tart nyitva a Budapest Galériában.

 (A fotókat köszönjük Gadó Flórának és a művészeknek.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s