Benedek Szabolcs: Ballada egy csapatról (online megjelenés)

(részlet egy készülő könyvből)

Május 1-je a munka ünnepe, annak emlékére, hogy 1886-ban ezen a napon a chicagói munkások sztrájkba léptek a nyolcórás munkaidő bevezetéséért. A megmozdulás napokon át tartott és több százezer munkás vett benne részt. Négy évvel később a Párizsban ülésező II. Internacionálé kezdeményezésére a munkások már világszerte tüntetéseken követelték az ipari forradalom óta bevett gyakorlatnak számító 12, de olykor akár 16 órás munkanap 8 órásra való csökkentését. Az akciók még éveken keresztül tartottak, mire a szakszervezeteknek a világ fejlett ipari országaiban sikerült elérniük a munkaidő szabályozását.

Magyarországon ugyancsak 1890. május 1-jéhez kötődnek az első, a fentiekhez hasonló célokat megfogalmazó munkásmozgalmi megmozdulások. Mindezt 1919-ben emelték első ízben állami szintre, amikor a Szovjet-Oroszországban bekövetkezett 1917-es bolsevik hatalomátvétel mintájára a világ második kommunista államképződményeként létrejött Magyarországi Tanácsköztársaságban ezen a napon vörös posztóval és festékkel lepték be Budapestet, és a sebtében fölállított, a munkásmozgalom valós és szimbolikus alakjait ábrázoló gipszszobrok köré addig sosem látott tömegeket rendeltek ki fölvonulni. Ez azonban csak évtizedekkel később, 1945 után vált általános gyakorlattá, azt követően, hogy Magyarország más közép- és kelet-európai országokkal egyetemben a jaltai megállapodás értelmében a szovjet érdekszférába került. Innentől kezdve május 1-jét monumentális keretek között ünnepelték meg. Miközben ezen a napon egyes nyugat-európai országokban szélsőbaloldali és anarchista tüntetők csaptak össze a rendőrséggel, a béketáborban gigantikus és látványos felvonulásokat rendeztek. A magyarországi ünneplések csúcsa természetesen Budapesten volt, ahol a Hősök tere közelében lévő úgynevezett Felvonulási téren, az 1956-os forradalom idején ledöntött Sztálin-szobor megmaradt talapzatának mellvédje mögött fölsorakozó és integető párt- és állami vezetők előtt vörös és nemzeti zászlókat lengetve százezrével vonultak fel a budapesti dolgozók gyáranként és intézményenként összeterelt képviselői. (Magyarországon a Kádár-korszakban ez volt az egyetlen alkalom, amikor a párt- és állami vezetők képmásait az utcára vitték. Konkrétan Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának, Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének, és Lázár Györgynek, a Minisztertanács elnökének a portréit emelték a magasba a zászlóerdőben a felvonulók.) Az igazi csúcspontot azonban a tömegek számára nem ez, hanem a hagyományos pesti szabadtéri szórakozóhelynek számító Városligetben megtartott majális jelentette, ahol a polgári idők vurstlihangulatát idézték meg, természetesen a szocializmus eszmeiségéhez és elvárásaihoz igazítva, virslivel, sörrel, vattacukorral és számtalan lufival.

Hasonló dolgok történtek 1985. május 1-jén is Budapesten (az egyik városligeti sátorban például Mezey György szövetségi kapitánnyal is lehetett találkozni, aki a Képes Sport vendégeként válaszolt a drukkerek kérdéseire), és valószínűleg csak igen kevesen figyeltek arra, hogy mi történik ezalatt néhány száz kilométerrel arrébb. Miért is figyeltek volna? Hiszen a továbbjutás két héttel korábban eldőlt, bécsi győzelmével Magyarország behozhatatlan előnyre tett szert, és kijutott az 1986-os mexikói világbajnokságra, innentől fogva a többi eredmény magyar szempontból lényegében irrelevánsnak számított. A második helyért viszont gyilkos küzdelem zajlott, ennek szellemében csapott össze 1985. május 1-én Rotterdamban, a Feyenoord stadionjában Hollandia és Ausztria válogatottja, 60 ezer néző előtt. A feszült mérkőzésen a hollandok Kieft találatával az 55. percben vezetést szereztek, ám nem sokáig örülhettek, mivel négy perccel később Schachner egyenlített. A döntetlen természetesen a vendégeknek volt hízelgő és jó eredmény, akik még mindig a sebeiket nyalogatták a magyaroktól elszenvedett K.O. nyomán. Hogy ezt mennyire eredményesen tették, azt bizonyítja, hogy május 6-án Grazban – minden bizonnyal el akarták kerülni az immáron rossz emlékűvé változott Hanappit – 4–0-ra legázolták Ciprust. Ami azt jelentette, hogy perpillanat az osztrákoknak állt a zászló, hiszen ahhoz, hogy a hollandok fussanak be a pótselejtezőt érő második helyre, a csoport utolsó mérkőzésén nyerniük kellene Budapesten. Erre pedig az égvilágon senki, talán még maguk az Oranje játékosai és vezetői sem láttak túl sok esélyt.

*

Magyarországon ezalatt békés mederben csordogáltak az események. Május 4-én a Videoton Székesfehérváron fogadta a Honvédot. A bajnokság végső kimenetelét tekintve döntőnek számító rangadón 18 ezer néző foglalt helyet a Sóstói-stadion lelátóin, akik között természetesen többségben voltak azok, akik a házigazdáknak szorítottak. Noha Garabát az 54. percben kiállították, a 10 emberre fogyatkozott vendégek 2–1-re nyerni tudtak (Détári és Dajka góljaira csak Szabó tudott válaszolni), aminek nyomán a Videotonnak le kellett mondania a bajnoki álmairól, miközben a címvédő Honvéd nagy lépést tett arra, hogy megőrizze elsőségét.

A székesfehérváriak egy bizonyos tekintetben sokkal fontosabb mérkőzés tudatával vigasztalhatták magukat, hiszen négy nappal később már nem kisebb ellenfelet, mint a világhírű Real Madridot láthatták vendégül. Noha – mint Vadász Imre, a fehérváriak baloldali középpályása fogalmazott – „innét már nem lehetett kiesni”, a Videoton nem a legkedvezőbb előjelekkel várta az összecsapást, mivel Csongrádi, Szabó és Májer sérülések és eltiltások miatt hiányzott. A találkozó iránt óriási volt az érdeklődés, a korabeli statisztikák szerint 40 ezren voltak a tribünökön, ami jóval nagyobb, mint amennyi a stadion hivatalos férőhelyszáma – minden bizonnyal sokan lehetettek, akik stencillel, és ki tudja, milyen technikával másolt belépőkkel jutottak be megnézni a mérkőzést. A szó szoros értelmében még a reflektorok tartóoszlopain is fürtökben lógtak az emberek. Az eredmény mindazonáltal a papírforma szerint alakult, a madridiaknál nemzetközi gigaászok léptek pályára, ennek megfelelően Michel, Santillana és Valdano góljaival simán, 3–0-ra győztek. Kétségkívül fájdalmas vereség volt, ennek ellenére a hatalmas nézősereg még hosszú percekkel a lefújást követően is lelkesen tapsolt és éltette a Videoton játékosait, akik hatalmas utat tettek meg, és a Dukla Praha, a Paris Saint-Germain, a Partizan Beograd, a Manchester United, majd a Zseljeznicsar maguk mögé utasításával a nemzetközi figyelem homlokterébe kerültek, és nagyban öregbítették a magyar futball hírét.

A két héttel későbbi, madridi visszavágó mindazonáltal már csak formaságnak tűnt.

*

Csakúgy, mint a május 14-ei Magyarország–Hollandia vb-selejtező. Aminek tétje – mint említettük – már csupán a hollandok számára volt, akik győzelmi esélye viszont a papírforma szerint kicsi. A magyarok presztízsmeccsre, sokkal inkább pedig örömünnepre készültek. Ez iránt a találkozó iránt is hatalmas volt az érdeklődés, mindenki látni akarta a nagy menetelés hőseit. (A Mezey-éra egyik vonása, hogy a válogatott viszonylag keveset játszott odahaza.) A hivatalosan 100 forintért árult belépőkért a feketepiacon elképesztően nagy pénzt, 500 forintot is adtak (ez körülbelül az akkori havi átlagbér tizedét jelentette), sokan pedig arra panaszkodtak, hogy pont ők, akik a korábbi, rosszabb időszakokban is ott voltak a válogatott meccsein, nem jutottak jegyhez, mivel azokat más csatornákon keresztül, nem egyszer csókosoknak értékesítették.

Az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadiont eredetileg 80 ezer fő befogadóképességűre tervezték, noha egyes följegyzésekben úgy szerepel, hogy például az 1954. május 23-ai, 7–1-re végződött Magyarország–Anglia mérkőzésen akár 100 ezer néző is ott szorongott a lelátókon. Erre azonban igazi bizonyíték nincsen. Mint ahogy az is bizonyos, hogy a szektorelválasztó kerítések, majd később az alsó karéjon a műanyag székek fölszerelésével a lehetséges nézőszám tovább csökkent. Ennek ellenére a hollandok elleni vb-selejtezőre a korabeli híradások szerint 80 ezer néző gyűlt össze, sokan érvényes jegy híján a kerítésen átmászva jutottak be. Az ilyesmit állítólag a helyszínre kivonult lovas rendőrök is elnézték, helyesebben úgy tettek, mintha nem figyelnének oda.

A találkozóra – amelynek kimenetelét Bécsben is feszült figyelemmel követték – este fél nyolctól került sor, a nyugatnémet Assenmacher játékvezetésével. 

A pályamunkások előzetesen a kezdőkörbe a „Mexikó’86” feliratot nyírták a gyepre, a nézők közül pedig többen sombrerót viseltek, és „Mi vagyunk a legjobbak!”, illetve „Mezeyre hallgattunk! Mexikóba jutottunk!” feliratú molinókat feszítettek ki a lelátókon.

Magyarország: Disztl P. – Sallai, Róth, Garaba, Péter – Kardos, Nagy A. (Varga), Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy (Mészáros)

Hollandia: van Breukelen – Wijnstekers, van de Korput, Rijkaard, van Tiggelen – Lokhoff (de Wit), Schoenaker, W. van de Kerkhof (R. Koeman), Tahamata – Kieft, van Basten 

Noha konkrét tétje a magyarok számára valóban nem volt a mérkőzésnek, a presztízs formájában érezhető teher jócskán ránehezedett a játékosok vállára. A Népstadionban tomboló nézősereg – a tribünökön egy gyufaszálat se lehetett volna leejteni – és a kiemelt médiafigyelem egyaránt azt az elvárást sugallta, hogy ha másért nem, hát akkor az őket a helyszínen figyelő 80 ezer és a televízió-képernyők előtt ülő további több millió szempár változatlan kegyeiért ezúttal is győzniük kell. Ennek megfelelően a szokásos piros mezükben játszó házigazdák nagy elánnal estek neki a fehér mezben és narancssárga nadrágban pályára lépő vendégeknek, az első kapura lövés azonban így is csak a 10. percben esett meg, amikor Péter távoli bombáját a különben az egész találkozón bombaformában védő van Breukelen látványos vetődéssel hárította. A 20. és a 33. percben Nyilasi került komolyabb gólhelyzetbe, amit a másik oldalon csupán Kieft fejese tudott ellensúlyozni. 

A magyar válogatott időnként nyomasztó fölényt alakított ki, azonban a széleket ezúttal ritkábban próbálta kijátszani, helyette inkább középen igyekezett megtörni a szívósan és szervezetten védekező hollandokat – sikertelenül. A lendületre, helyesebben annak hiányára rányomta bélyegét az, hogy a korábbi meccseiktől eltérően magyarok nem tudtak annyira látványosan fölpörögni. A szélen pedig Sallai és Péter kevés labdát kapott, még úgy is, hogy a második félidő közepén Mezey beküldte balhátvédnek Vargát, aminek köszönhetően Péter előrébb mehetett, ám a többiekkel együtt a szokottnál jóval haloványabb Détári szerepkörét nem tudta átvenni, ráadásul egy összecsapásnál meg is sérült, noha vállalta a további játékot. (Détárit és Kiprichet egyébként a hollandok az első percektől fogva igyekeztek semlegesíteni, ami sikerrel is járt, a két játékos szoros védőőrizetet kapott, a többiek viszont nem tudták kihasználni az emígyen előttük megnyíló teret.) 

A második félidő egyértelműen a vendégeké volt, akik rájöttek, hogy ezen a mérkőzésen még akár komoly keresnivalójuk is lehet, aminek nem föltétlen kell kimerülnie abban, hogy szívósan kibekkelik a magyar támadásokat. Előbb mezőnyfölénybe kerültek, azután egyre veszélyesebb akciókat vezettek. Úgyhogy hidegzuhanyról egyáltalán nem beszélhetünk, amikor a hollandok játéka a 71. percben góllá érett: a csereként beállt de Wit lépett ki az ugyancsak cserejátékos R. Koeman átadásából a lesre játszó magyar védők közül, lerázta a rátámadó Sallait és Róthot, majd higgadtan a kapuba lőtt (a mérkőzést közvetítő Vitray Tamás lest reklamált, középen egy holland valóban elöl volt Koeman indításakor, ám ezt simán lehetett tétlen lesnek minősíteni). 

A közönség ekkor kezdett el fütyülni. A magyarok egyre elkeseredettebben indultak újabb rohamokra, ám ezekből hiányzott az elképzelés és az átütő erő, igaz, Kardos lábában a 85. percben így is ott volt a gólszerzési lehetőség, ám van Breukelen ezúttal is remekül hárított. A másik oldalon pedig Disztl Péter bravúrjára volt szükség ahhoz, hogy de Wit ne szerezzen újabb gólt. Az utolsó lehetőség Nyilasi előtt maradt ki, aztán Assenmacher lefújta a bombameglepetéssel zárult találkozót: megtörtént az elképzelhetetlen, Hollandia győzött Budapesten, és ezzel a második helyen zárta a selejtezőkört. Azaz nem az osztrákok, hanem az Oranje készülhetett a pótselejtezőre.

A csoport végeredménye tehát ez lett:

1. Magyarország 6 5 0 1 12–4 10 

2. Hollandia 6 3 12 11–5 7 

3. Ausztria 6 3 1 2 9–8 7 

4. Ciprus 6 0 0 6 3–18 0 

A magyar csapat 80 ezer néző pfújolásától kísérve vonult az öltözőbe – mit vonult, valósággal futott. Ami nagy kár és szívfájdalom, hiszen egyáltalán nem ezt érdemelték. Hollandia ezen a mérkőzésen kétségtelenül a pirosmezesek fölé nőtt, és megérdemelten vágott vissza a rotterdami vereségéért. („Egy nagy csapatnak otthon mindig nehezebb” – nyilatkozta a selejtezőt követően a Képes Sportnak az Oranje korábban szívproblémái miatt hiányzó szakvezetője, Rinus Michels, aki már az osztrákok elleni mérkőzésen is kapott egy órát orvosaitól, Budapesten pedig – technikai igazgatói minőségében – Leo Beenhakker szövetségi kapitánnyal közösen dirigálta a holland válogatottat.) Ez azonban csupán egy elvesztett csata volt a megnyert háborúban, a tényeken nem változtatott, miszerint a magyar válogatott olyan teljesítménnyel jutott ki a mexikói világbajnokságra, ami miatt joggal kapta föl a fejét egész Európa. 

Ám ez a publikumot akkor, május 14-én este 9 és fél 10 között nem igazán érdekelte. Ő ünnepelni jött, és miután ezt a hollandok kiváló játéka, avagy a magyarok gyengébb teljesítménye, más szemszögből balszerencséje ezt nem tette lehetővé, minden dühét és méltatlankodását az addig dédelgetett kedvenceire zúdította, akik egyszeriben közellenséggé változtak. Akkora szitokáradatot régen hallott a Népstadion hatalmas betonkaréja, mint amekkorát azon az estén, a mérkőzés lefújása után Détáriék kénytelenek voltak elviselni. Ami egyúttal a későbbiekre nézvést tanulságként is szolgálhatott, elvégre egy hónappal korábban Bécsben ugyanez a közönség – vagy legalábbis annak egy, töredékében is igen jelentős szelete – még a mennyekbe magasztalta a Mundialon való részvételt kiharcoló csapatot. 

Le is lett vonva a következtetés. A világbajnokságig hátralévő egy évben a magyar szakvezetés ódzkodott a hazai mérkőzésektől. Mezey György ugyanakkor ezen a találkozón, helyesebben az azt követően kialakult ellenséges hangulatban döntötte el véglegesen, amit egyébként már 1983 nyarán, a szerződés aláírásakor jelzett Buda Istvánnak: a világbajnokság után nem kívánja folytatni szövetségi kapitányi ténykedését.

A csapat hangulatát tovább rontotta a mérkőzést követő bankett, amely eredetileg a világbajnokságra való kijutást hivatott volna ünnepelni a Római-parti OTSH-üdülőben, ám a nem várt vereség nyomán valóságos torrá alakult át. Az előzetesen bejelentkezett állami és pártvezetők jelentős része nem is vett részt rajta.

– Szeretném, ha tudomásul vennék Ausztriában, Hollandiában és Magyar- országon is: nekünk az volt a célunk, hogy kijussunk Mexikóba!  – nyilatkozta Mezey György. – Válogatottunk három pont előnnyel végzett a legerősebb vetélytársa előtt, és vb-döntős lett. Emelt fővel távozhatunk akkor is, ha ezt a mérkőzést elvesztettük. Az első félidőben nem sikerült a helyzeteket értékesíteni. Ha gólt lövünk, akkor biztosan nyerünk. Egyébként a találkozóról több mondanivalóm nincs. 

– Milyen taktikával küldte pályára a csapatot? – hangzott a Népsport B. D. monogramú újságírójának kérdése.

– Ugyanazzal, mint az elmúlt mérkőzéseken. 

– Miért Vargát cserélte be Nagy helyett? 

– Tudott volna jobb megoldást? Esterházy és Nagy a félidőben azt kérte, hogy cseréljem le. A helyettesek nem javítottak a csapaton, nem tudták teljesen megoldani feladatukat. Idegesen, szétesően játszott az egész társaság. Fizikailag és idegileg fáradt volt a csapat, ezért vesztette el a találkozót. Változatlanul az a véleményem, hogy a magyar csapat volt a csoport legjobbja, és a játékosok minden dicséretet megérdemelnek a továbbjutásért. 

– Mikor érezte, hogy ez a mérkőzés elveszett?

– Ellenfelünk vezető gólja után nem sokkal látszott, hogy a csapat nem tud újítani. 

– Ezt a játékot várta a hollandoktól?

– A hollandok nem mutattak sem többet, sem jobbat, mint amit vártam tőlük.

– Fizikai és idegi fáradtságot említett. Az elmúlt néhány nap alatt miért nem sikerült frissé és fitté tenni a társaságot? 

– Ha valaki járt egyetemre, az tudja, hogy a vizsgaidőszakban, milyen feszülten készül a diák a felelésre. Amikor aztán túljut a legnehezebb vizsgán, egyszerre úgy érzi, hogy most már ‘minden rendben van. Aztán mégiscsak kijön az idegi fáradtság, és talán a legkönnyebb feleletnél elbukik. Így voltunk mi is.

Mezey szavaiból az tűnik ki, hogy szerinte nem a hollandok nyerték meg, hanem a magyarok veszítették el a mérkőzést. Amiben van igazság, hiszen a motivációjukat bizonyos tekintetben elvesztett játékosok nem úgy futballoztak, mint amikor pontokban mérhető tét jelentkezett. A vendégek sikeréhez azonban természetesen hozzájárult Michels és Beenhakker közös taktikája is, amely bizonyos mértékben a saját játékukkal fogta meg a magyarokat: masszív és előretolt védekezéssel, arra számítva, hogy a presztízs és a közönség nyomása alatt a házigazdák mindenképpen gólt akarnak rúgni, ám ha sikerül kivédekezni az első félidőt, a lendületük a második játékrészre el fog fogyni.

Miközben a holland média budapesti csodáról lelkendezett, a nem várt eredményt érthető csalódással fogadták Bécsben. Bár a sajtó igyekezett mértéktartó maradni, mondván, az osztrák válogatott elsősorban saját magának köszönheti, amiért lemaradt a világbajnokságról, a hollandok győzelmét Nyilasinak Bécsben is meg kellett szenvednie, amikor az Austria Wien színeiben a következő hétvégén pályára lépett és füttyszó fogadta mozdulatait. A történelmi hűség kedvéért jegyezzük föl azt is, hogy a pótselejtezők során Hollandia a szomszédvár Belgiummal találkozott. A narancssárgák kispadját addigra immáron szövetségi kapitányi minőségében is elfoglalta a visszatérő Rinus Michels. Az 1985. október 16-án, Anderlechtben megrendezett első összecsapáson az Eric Gerets-et ismét a soraikban tudó házigazda „vörös ördögök” Vercauterennek a 20. percben szerzett találatával 1–0-ra nyertek (Gerets, a védőlegenda két év kihagyás után az eggyel korábbi, a lengyelek elleni, 0–0-ra végződött, és pótselejtezőt érő mérkőzéssel tért vissza a belga válogatottba). A sovány belga előny annyit jelentett, hogy a november 20-ai, rotterdami visszavágón Hollandiának állt a zászló, akik ezen a jéghideg, télelőt jelentő estén Houtman és de Wit találataival már Mexikóban érezhették magukat, ám öt perccel a lefújás előtt Grun szépített, és ezzel az idegenben lőtt góllal Belgium jutott ki a világbajnokságra.

*

Az UEFA-kupa döntőjének visszavágóját 1985. május 22-én játszották Madridban. A kései, 21 órai kezdés némi kavalkádot okozott Magyarországon, mivel a Magyar Televízió abban az időben rendszerint 22 órakor zárta műsoridejét, azonban ezen a napon végül kivételeset cselekedett, lehetővé téve, hogy ne csak a Bernabéu-stadion 90 ezer nézője nézhesse végig a mérkőzést, hanem a tévékészülékek előtt magyarok milliói is. A Videoton ekkor már a legerősebb összeállításában (Disztl P. – Végh, Disztl L., Csuhay, Horváth – Burcsa, Csongrádi /Wittman/, Vadász – Májer, Szabó, Novath /Palkovics/) lépett pályára. A mérkőzés a házigazdák rohamaival kezdődött, sőt a fehérmezes királyi gárda mindjárt a 8. percben vezetést szerezhetett volna, miután Végh a büntetőterületen belül buktatta Butragenót. A tizenegyeshez Valdano állt oda, akinek a kapu bal oldalára tartó lövését Disztl Péter látványos vetődéssel kiütötte. Ezt követően némi hazai mezőnyfölény mellett fölváltva forogtak veszélyben a kapuk, mígnem a 86. percben Wittman jobb oldali beadása Sanchisról egyenesen Májer elé pattant, és az apró termetű csatár bombagólt akasztott Miguel Angel kapujába. 

A Videoton tehát 1–0-ra diadalmaskodott Madridban, és noha a gólkülönbség okán az UEFA-kupát a Real hódította el, erkölcsi győztesnek még a spanyolok is a fehérváriakat tartották. A Videoton futballistái fölszabadult örömmel mentek a lefújás után a Bernabéu-stadionnak a vendégszurkolók számára fönntartott szektoraihoz, ahol egy maroknyi, kék útlevéllel és IBUSZ-utazással Székesfehérvárról a spanyol fővárosba érkezett drukker köszöntötte önfeledten a csapatot. Részben igazzá vált Kovács Ferenc edző jóslata, aki még az első mérkőzés előtt úgy fogalmazott, hogy szeretnének Székesfehérváron szoros eredményt elérni, majd Madridban meglepetést okozni. Utóbbi sikerült is. A világ egyensúlya pedig a mindig roppant érzékeny magyar drukkerlélekben legalább egy picikét helyrebillenni látszott.