Bene Gergely novellája (archív)

Minden rendben 

(megjelent az Apokrif 2016/2 számában)

A fű, amin ülünk, kellemesen melenget minket ezen a kora nyári estén. Lábaim hetykén előredobva, karjaim hátul kinyújtva tartják könnyed testemet. A levegő mézillatú virágoktól édes. Mégis frissesség áramlik a közeli medence felől, amiben a víz fekete, csak LED lámpák ragyognak a mélyéről szelíden, mint apró csillagok. 

Nevetnek, nevetünk többen is, több dolgon. Magabiztosnak érzem magam. Valahogy megállapítom, hogy minden így van jól, ahogy van. Pedig nincsen túl sok dolog, csak a levegő finom íze, a sötéten ülepedő víz, a puha fű, emberek, akik próbálnak emberként viselkedni. Minden rendben. 

A távolból hangos, reccsenésszerű robbanást hallok, amibe úgy beleremeg a föld, hogy elvesztem egyensúlyomat és hátraesek. Talán el is nevetem magam, hogy ennyire megijedtem, vagy mi történhetett. Talán két autó ütközött egymásnak, vagy talán gázrobbanás volt egy-két utcával arrébb, gondolom. Megpróbálok feltápászkodni, de kezem nem engedelmeskedik, így berúgtam volna? Hallok valami zajt, emberek sikoltoznak, és már emlékszem, hogy egy pillanattal ezelőtt mintha kitágult volna a tér, és széjjelrebbentek volna tőlem, most meg úgy tűnik, hogy összeszűkült a tér, és hirtelen testem minden pórusán kiáltásaik párája csapódik le. Eszembe jut, amikor régen Fannival elmentünk a Balatonra, és szobánkat átvéve még negyed óráig hallgatnunk kellett a nőt, aki átadta a kulcsot, és megmutatta kis faházunkat, rólunk ömlött a veríték, és nem akartunk mást csak zuhanyozni egyet hideg vízzel. Kellemetlen volt ott állni, és számolni az időt, mire végére ér fölösleges mondatainak, mégis gyakran felmerül bennem ez a kép. Talán csak azért, mert jó volt ezután a kitolt várakozás után megkönnyebbülni a vízsugár alatt. Vagy lehet, hogy azért, mert természetesnek éreztem a szeretetet, amit Fanni iránt éreztem. Nem volt benne feszengés vagy akarás, nem volt benne értelemkeresés, de talán még kíváncsiság sem. Sőt, azt hiszem, hogy nem is jutott eszembe, hogy ezt érzem, csak zsigereimben munkált valami gyógyító zsongás, mintha sejtjeim kiizzadták volna a mérget magukból, mintha ízületeim a helyükre csuklottak volna.

Szívesen időztem el ebben a gondolatban, egy pillanatra elnyomta kíváncsiságomat, és elfelejtkeztem a robbanásról. De amikor eszembe jutott, hogy történt valami ilyesmi, újra közeledni kezdtem a valóság felé, hiába akartam még maradni ott a faház tornácán Fannival. Álom közben van így sokszor, hogy feleszmélek rá, hogy álmodom, és ezzel el is kezdek repülni felfelé az alvilágból, hátrahagyom a Hétszünyű Monyókot meg a legkisebb királylányt, és az eszmélet griffmadárként repít fel a pusztaságba. Olyankor gyakran megpróbálom újraélesíteni a képet, és levetni magamat a griff hátáról, és elfelejteni, hogy vannak griffek, és elfelejteni, hogy a paplan és a párna sivatagán fekszik kiszáradt testem, de az öntudat félelmetes karjai elkapnak és nem eresztenek. Most is, a robbanás éles hangja fájdalmas erővel cseng a fülemben, és elragad a déli napsütés túlzó melegéből, és hirtelen újra az éjszakai füvön találom magam. A tér most úgy tűnik, hogy megszilárdult, de még így is túl közel van. Emberek jajonganak és sírnak. Felgörnyesztem magam, és hátranézek jobb karomra, hogy miért nem segít nekem ebben a műveletben. Akkor látom, hogy jobb karom a könyöknél vissza van törve, mint egy flamingó lába. Bal karomat vizsgálva ugyanezt a látványt tapasztalom. Magatehetetlen együgyűséggel lógnak karjaim, amik könyöktől lefelé úgy tűnnek, mintha nem hozzám tartoznának, csak egy megviccelt próbababa végtagjai lennének. Tulajdonképpen nevethetnékem támad. De nem akarom megbántani a körém gyűlteket, valahogy udvariatlannak tartom, hogy csak úgy elnevessem magam, holott oly aggódó arcot vágnak. 

Úgy érzem, hogy mégis elönt egy erőteljes melegség, mintha a vidámság a két könyökömbe költözött volna, és látom is, ahogy a vér két hatalmas, mosolygó fánkká duzzasztja őket. Kedvem támad nagyot harapni belőlük, puncsosnak képzelem az ízüket. Eszembe is jut, hogy gyerekkoromban a régi lakótelepen a sarki boltban gyakran vettünk puncsos fánkot, aminek tetején puha rózsaszín cukormáz volt, rajta apró színes drazsé. Az a vékony fajta, mintha parányi csontkukacok hívogattak volna. Emlékszem, hogy a tésztarészből mindig nagyokat haraptam, hogy mihamarabb eljussak a finom töltelékhez, amit viszont minél kisebb falatokkal és nyalintásokkal fogyasztottam, pontosan kiszámolva, hogy mennyi tésztát és mennyi rózsaszín cukormázt és mennyi apró csontkukacot egyek egy-egy puncsadaghoz. Ha belegondolok, a mai napig így eszem. Minden egyes falat húshoz kiszámolom, hogy pontosan mennyi köretet párosítok, és milyen időközönként iszom hozzá vizet vagy savanyítom meg a számat csalamádéval. Úgyhogy az étel a tányéromban mindig ugyanabban a szabályos arányban fogy, amilyen arányt az étel kiszedésénél kigondoltam. Ha esetleg az ételben több volna a köret vagy a hús annál a jól ismert egyensúlynál, amit kellőnek érzek, akkor, mint a fánk esetében is (ahol általában kínosan sok volt a tészta), beáldozok egy-két kört a köret vagy a hús javára, és nagy nehezen elviselem ezt a felbillent egyensúlyt a későbbi biztonság kedvéért. Gyakran kétségbeesek, ha kevés a köret a húshoz, és túl sok szaftot kell megennem, amit nem tudok leszárítani rizzsel. Apropó, a szárazság-nedvesség aránya is nagyon kényes ügy, és nagyon sokszor kell az elém rakott, vagy a kitett ételt utólagosan tejföllel kiegyensúlyoznom. Ha ez mégsem jön össze, vagy valahol útközben elszámítom magam, vagy esetleg valaki beleeszik az ételembe, akkor újra kell kezdeni a folyamatot. Ha például elfogyott a tejföl a tányérról, akkor raknom kell még rá, viszont ha túl sokat rakok, és közben az étel fogy el, akkor újra kell szednem a tejföl mellé mindaddig, amíg sikerül egyszerre eltűnniük. Ugyanígy ha csokit eszem vagy nutellát, akkor nagyon fontos, hogy a tej vagy kaukázusi kefír egyharapás-egykorty ütemben haladjon. Éppen akkora kortyra van szükség, ami már eloszlatja a krémes bevonatot a számról, de a kefír íze még nem veszi át tisztán az uralmat. Amennyiben marad a dobozban még némi kefír, abban az esetben újabb tábla csokit kell találnom, hogy befejezhessem az étkezést, ha erre nincs mód, akkor sokszor a kefir inkább megmarad, mert máskülönben elrontaná a már rég ismert harmóniát, és mint egy utolsó disszonáns hang, teljesen félreértelmezné az egész szimfóniát. Erről a hangról eszembe jut az a különös reccsenés, és érzem, ahogy a nagy griffkarmok újra megragadnak, és önkéntelenül visszazökken látásom szemeimbe. 

Pedig ezen aztán igazán nincs mit nézni. Megkérdezem hát, hogy mi történt, és így addig sem kell magyarázkodnom. Nem tudom pontosan, hogy miért is kéne magyarázkodnom, de azt érzékelem, hogy kérdésekkel, nagyon suta kérdésekkel emeltek körém bástyát, és mivel nem tudom a választ, ezért inkább én kérdezek, hogy időt nyerjek. Merthogy arra a kérdésre, hogy hogy vagyok, nem tudok válaszolni. Azaz nem tudom, hogy milyen választ várnak, és nem akarok senkit sem megbántani. Persze most felmerült bennem, hogy elsősorban megnyugtatni kéne az embereket. Illő volna azt mondani, hogy jól vagyok. És, ha belegondolok, akkor ez így is van. De tartok tőle, hogy ezzel is megbántanám őket, mert hazugnak gondolnának. Azt sem mondhatom, hogy rosszul vagyok, mert még szememre vetik, hogy panaszkodom, és valóban nem illő másokat mindenféle nyavalyákkal zargatni. Talán mondhatnám azt, hogy „nyugi”. Vagy udvariasabban: „nyugodjatok meg”. Netán: „minden rendben”. Igen, azt szabad mondani, hogy minden rendben, ez végül is nem feltétlenül hazugság, és egy pillanattal ezelőtt valóban megállapítottam, hogy minden rendben. De most már késő, most már megkérdeztem, hogy mi történt. Annak mindenesetre örülök, hogy időt nyertem, és most már mondhatom a következő kérdésre, hogy minden rendben. Ettől annyira elégedett leszek, hogy elfelejtek figyelni, és lemaradok a történetről. Emiatt annyira elszégyellem magam, hogy korábbi megfontolásaimat sutba dobva mentegetőzöm, és valami ilyesmit habogok: „sajnálom, nem értettem, mert nagyon fáj a kezem”. Rögtön megbánom, hogy ezt mondom, és az aggódó tekintetekben látom is átsuhanni a pillanatnyi haragot, amiért nem voltam figyelmes (vagy amiért panaszkodom), de már nem tudom visszacsinálni, kedvem volna újra mentegetőzni, de úgy érzem, hogy már így is túl messzire mentem önzésemben. Ami azt illeti, egy kicsit csalódok is magamban ezért. Végül is segíteni próbálnak, nekem válaszolnak, én pedig nem érdeklődöm a saját kérdésemre adott válasz iránt. Egy pillanatra eltalál a gondolat, hogy minden kommunikáció egyúttal sértés is, mert sosem fejezi ki jól az üzenetet, és sosem lehet jól dekódolni azt. Vagyis mintha folyton hazudnánk, és mintha folyton nem értenénk. Márpedig ez a két dolog meglehetősen sértő és zavaró. A kommunikáció szó most igen idegennek hat. És úgy tűnik, ez az egész gondolat valamilyen nyelvtankönyvből biggyeszkedett ide. Olyannyira, hogy előttem van az a gyakran mutogatott kép az üzenőről és befogadóról meg csatornáról, meg a zajról, ami a csatorna körül van. Igazából sosem értettem, hogy miért fontos ez annyira, kicsit úgy éreztem, hogy fölösleges sematikusan bemutatni azt, amit nap mint nap tapasztalunk. Most viszont felmerült bennem, hogy régen mindig azt hittem, hogy az a zaj, az valami konkrét zaj, vagy a helyzetben felmerülő aktuális zavaró elem. Ha jobban belegondolok, akkor viszont az a zaj, az valójában maga a nyelv. Vagy talán maga a kommunikáció. Az egy jó nagy zaj. 

Apropó zaj: szóval valami olyasmiről van szó, hogy két idegen embernek megtetszett a gondolat, hogy a kifeszített, hátratámasztott karomat egyszerre talpalják meg. Emlékszem, egy időben mi is sokat játszottunk ilyesmit barátaimmal, amikor néptáncfellépéseken voltunk, és úgy múlattuk az időt, hogy az éppen nem figyelő, beszélgető társaink mögé álltunk, és térdünkkel a hátrahajló térdhajlataikba roggyasztottunk, amitől egy pillanatra megcsuklott testük. Annál viccesebb volt, minél jobban megrogytak. Ehhez pedig az kellett, hogy minél inkább hátra legyen feszülve a lábuk, és minél szebb ívük legyen. No meg persze az, hogy igazán ne legyenek felkészülve erre az orvtámadásra. Mint amikor a síliftnél várakozó ismerősnek egy váratlan pillanatban kicsatolják a sícipőjét a lécből, és, ha jó az időzítés, akkor akár orra is bukik. Meg kell mondjam, hogy el tudom képzelni, micsoda csábítást jelenthetett az én két szépen hátrafeszített karom bárki emberfiának. Bizonyos értelemben igen furcsa belegondolni, hogy mennyi ember gátat szabott ennek a természetes vágynak. Most, ha belegondolok, akkor ezt is vehetnénk udvariasságnak, de ugyanakkor nem hátratörni egy szépen hátrahajlított kart, az hazugság. Márpedig hazudni talán még nagyobb udvariatlanság. 

Hirtelen rájövök, hogy igazat adok annak a két idegennek, mert ők őszintébbek felém, mint az a sok aggódó ember, aki legalábbis minimum unja, hogy még mindig nem érkeztek ki a mentők, és már túl sokat vagyok a középpontban. Haragszom rájuk, amiért mindenféléknek elmondják azt a két embert, miközben én hálás vagyok nekik, hogy őszinték voltak velem. 

Úgy érzem, hogy nem érdemlik meg, hogy figyelembe vegyem az érzéseiket. Sőt, hirtelen a dühtől fuldokolva erősnek érzem magam, úgy érzem, hogy van erőm ahhoz, hogy én is őszinte legyek, hogy akár őszintén megöljem valamennyiüket. Megértem, hogy valóban ölni a legőszintébb cselekedet. Hazudni viszont a legaljasabb lassú gyilkosság. 

„Hogy vagy?” – kérdezi tőlem aggódó tekintettel egy szép lány, akiért már évek óta epekedem, és már évek óta a barátom. Felismerésem által fény gyúl agyamban, és megértem, hogy meg kell fojtanom. 

Mindkét karomat felé mozdítom, de mosolyogva csak ennyit mondok: „jól”. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s