Norman Jope versei (archív)

A mezőtúri úton 

(megjelent az Apokrif 2016/1 számában)

Rögös a pusztába vezető út ezen a januári napon. Végig lehetne menni rajta egyik pocsolyából a másikba taposva, úgy, hogy szárazra nem is lép az ember. A rögös út két oldalán anorexiás nyárfák meredeznek a dermedt szélben ebbe az erőtlen, örök pillanatba merevedve. 

A rögös út két oldalán egy-egy tanya is dereng a nagy, üres szántóföldeken túl, melyekről már vagy elolvadt a hó, vagy még nem jutott eszébe rájuk hullani. Januárhoz képest meleg van, a puszta pedig fehér helyett barna. A szikla-tetőn tompa csönd. Elhal remegőn odafönt a szél lehelete is. Az egyhangúságot csak néhány sárga postaláda és a légylepte szemét rendetlen virágzata töri meg. 

Egyszer csak véget ér az aszfalt, és sáros földút vezet tovább, ki tudja, merre. A tekintet pedig tesz itt egy kört, beissza az üres, néma semmit mindkét oldalról, aztán visszafordul. A gazdátlan szempár, mint egy távoli galaxisból idetévedt űrszonda, keresi az élet apró nyomait a rögös út saras végén. 

A földút a Kárpátokon és az ukrán sztyeppén át akár Ázsia közepébe is vezethet. A baljós ég mögött pedig elbújnak a csillagok, mintha minden egyszerre közel és sehol se lenne. A csendélet életre kel a csendben, ahogy utoljára körbenézek rajta, mielőtt visszatérek az íróasztalomhoz. 

Adalékok 

(megjelent az Apokrif 2016/1 számában)

Ha az ember újra és újra visszatér valahova, egy idő után elmúlik az újdonság varázsa, és gyűlni kezdenek a pontszerű, adalékos emlékek. 

Mit is hoztam haza magammal legutóbb? A következőket: az újonnan átadott négyes metrót és Gigert idéző állomásait. A gránátalmás kefír, a szentesi krémsajttal töltött csípős paprika és a hortobágyi gomolyasajt ízét. Budapest neonfényeit ábrázoló szürnaturalista festményeket a hatvanas évekből. Az erzsébetvárosi ortodox zsinagóga belső terét (ahol szinte könnybe lábadt a szemem arra gondolva, hogy a magyarok közül néhányan még ma is rosszalják, hogy zsidók élnek köztük). Az Árkádban vett finom epres palacsintát és az Örs vezér tere standjairól csöpögő esőt és kedvesem macskáit, ahogy ledöntik a növényeket, miközben egymást hajkurásszák. Ezek, bevallom, csupán apró részletek, de az élet megannyi apró részletből áll, és – szögeztem le – talán az ilyen parányi variációkon át könnyebb szembenézni az ismerősben az idegennel, semmint szemtől szembe kiállni vele és megijedni tőle. 

Talán ez volt az utolsó alkalom – bármelyik az lehet. Ha ez volt az, akkor az utolsó budapesti emékem az Allee áruházról szól majd, az ottani kávéról és sajttorától, a rövid sétáról a villamosmegállóig, a pár perces robogásról és az ősi villamos- kocsi maszatos ablakairól, a ködös Dunáról, az Iparművészeti Múzeum rikító, szecessziós cserepeiről, a Corvin-negyed metróállomáshoz vezető lépcsőiről és a vágányról, ahol alig egy perccel később megállt az acélkék metrókocsi. Egy életen belüli élet részleteinek rétegei… 

Egy kócsag kalandjai 

(megjelent az Apokrif 2016/1 számában)

Nyilván semmi összefüggés nincsen a Dinnyésnél az engem Székesfehérvárról Budapest felé repítő vonat zajára a nádasból felröppenő két nagy kócsag és a legutóbbi magyarországi látogatásom után hazatérve a pénztárcámban talált ötforintos között. 

Akkor láttam először nagy kócsagot – ezt az áramvonalas, elegáns, fehér jószágot, amely legalább akkora, mint az otthonról ismerős szürke gém, és jóval nagyobb a devoni torkolatok vízi- madarainál. Mire észrevettem őket, már el is tűntek, esernyő-szárnyuk alá dugott, tőrszerű csőrükkel. Ők délre repültek, az én piros vonatom pedig keleti irányba robogott, a Velencei-tavon túl, Budapest kültelkei felé. 

Az ötforintos érmén egy kócsag (vagy gém) képe van. Egy angol font négyszáz forintot ér, és az ötforintos a legkisebb címlet, de fogalmam sincs, miért épp kócsag van rajta, elvégre a gólya sokkal jellemzőbb Magyarországon, mindenfelé oda- fészkel a pusztán. Én pedig roppant rajongással veszem körül ezt az egyszerű érmét, talán egy majdani élet várakozásaival vagy egy elmúlt élet emlékeivel telve. 

El is határoztam, hogy visszaviszem a szülőföldjére, és kedvesem házánál egy koldus markába nyomtam. Ez, ha úgy vesszük, a jelenlegi helyzetben politikai gesztusnak, de ugyanakkor felszabadulásnak is tekinthető. Ez lett volna cserébe a jutalmam, hogy láthattam azt a két nagy kócsagot a nádasból kirepülni? De vajon melyik volt az enyém, és melyik a tiéd, kedves szentimentalista barátom, aki ott ültél annak idején a reptéren, tárcádban az ötforintos érmével? Kivéve persze, ha Angliába hazatérve ismét találok egy ötforintost – abban az esetben már előre megvolt a fizetség. 

Eső elvtárs 

Dunaújváros, 2013 áprilisa 

(megjelent az Apokrif 2016/1 számában)

Jobban esik, mint gondoltam. Egy perce szálltam le a buszról, de már bőrig áztam. Délben öt fok van, és én elhatározom, hogy annyi fotót készítek, amennyit csak tudok, mielőtt elér a fagyhalál. 

Az 1951-ben Sztálinváros néven „született”, sztálinista város – melynek eredeti rendeltetése az volt, hogy ellássa az acélgyárat, amely maga is akkora, mint egy város – szocreál épületeinek megfakult, sárszínű stukkói lassanként kibontakoznak. Főleg az erkélyek tűnnek ki – mintha azért épültek volna, hogy a dolgozó nép fiai kis Sztálinokként kiállva szónokolhassanak egymásnak a dialektikus materializmusról. Ahhoz ugyanis túl kicsik, hogy ülni is lehessen rajtuk. 

A nagyobb utcákon jellemző oszlopsorok mögött legfeljebb egy-egy hevenyészett bolt bejárata húzódik meg, én pedig menedéket keresve újra és újra kiszorulok az esőbe. De napsütéses időben is ugyanilyen kiszolgáltatott az ember; az időjárás viszontagságainak itt nincs politikai hatalma – elvégre a szocializmus dicső épületéhez nincs szükség holmi esőre vagy napsütésre. 

Csukott jegyzetfüzetem lassanként nyúlós tésztává olvad, míg én fel-alá járkálok, nyúzott detektívként valami disszidens költő verséből. A Dunához! – adom ki magamnak a parancsot, és tovább bukdácsolok előre az esőben a rozsdamarta szobrok között. Ha egy mérges kutyafalkába botlanék, most négykézláb ugatva kergetném őket vissza a kárhozatba.

Menekülök – csuromvizesen, melegre vágyva –, és közben elhaladok egy ormótlan szerszámokkal illusztrált parasztokat ábrázoló szoborcsoport mellett. Az eső legalább a Dunát táplálja. 

A jó, sztahanovista Eső elvtárs a végletek rémuralmát juttatja eszembe, csakúgy, mint e rendíthetetlen, de mégis megtört város freskói és négyszögletes megalomániája. Ha megmenekültem tőle, majd koccintok rá, határozom el. 

Ózd, a csodák csodája

(megjelent az Apokrif 2016/1 számában) 

Még egyszer visszanézek a Vasvár úti tízemeletes házak sápadt sorára. December van. Legalábbis itt még egy darabig tart a december. Ismét beleolvadok ebbe az üveges majdnem-örök- kévalóságba, amint végiglátogatom a város negyvenezer lakóját. 

Vagy ezer család lakhat ebben a tömbben. A házak alatt egy ősz vénasszony ácsorog pufajkában, és szemét a fényképezőgépre mereszti, mintha megérezte volna jöttömet. Mögötte a felirat egy szépségszalont hirdetne, ha nem hiányozna egy „s”. A rózsaszín, pocakos betűk fogkrémfoltként kenődnek a lencsére. 

A városközponthoz valamivel közelebb most ismét november van. Jobbra újabb paneltömb. Balra, az úttól kicsit távolabb, egy absztrakt, piros-zöld-türkiz szobor. Legalábbis absztraktnak tűnik; nem mintha illene az utcakép brutális egyszerűségébe. 

Egy sárga busz suhan el a festői Eger irányába. Sötétkék egyenruhás favágók – vagy talán táltosok, ki tudja – kapaszkodnak föl épp egy világfára. A fa súlytalan. Mereven leng ebben az örök pillanatban. 

Már majdnem a városközpontnak titulált helyre értem. Van itt egy Rossmann, egy CBA és egy vasárubolt. A városházánál egy kialudt neonlámpa kíván a lakóknak „boldog ünnepeket”. Egy ruhabolt kirakatában angol zászló lobog, előtte két eltakart arcú, melegítős alak lézeng. 

*

Az egyik körforgalmat egy űrhajó formájú tuja díszíti. Kissé távolabb, egy zárt rotundában (igazából kávézóban) van egy marcipánmúzeum (valójában édességpult). Egy műbőr kabátos férfi, a fényképezőgépnek háttal, épp egy bank ajtaját nyitja. Története kibogozhatatlan innen, messziről… igaz, hogy egy idegennek bármilyen közelről is az lenne. 

*

A Vasvár út végén megint csak december van. A Géniusz könyvesbolt alatti zöldségesnél egy halom narancs aszalódik. A zöldségesből kilép egy halványzöld ruhás nő két teli szatyorral – talán tele olcsó, hizlaló étellel télire, azzal lakatni jól éhes családját. Egyenesen a fényképezőbe néz, keserű sorsa súlya alatt nyögve, itt, Közép-Európa foszladozó csücskén. 

A város keleti végénél sötétzöld dombok sejlenek fel a messze- ségben. A Vasvár utcából egyszer csak Munkás utca lesz – a vörösre és zöldre festett házakat falfirkák borítják. Balra, az elhagyatott acélműveknél egy sárga daru ácsorog, mint egy darumadár, csak nem halra, hanem fémhulladékra vadászik. Ózd, mint megannyi más város, elvesztette az értelmét, de csak tovább evickél, hátha váratlanul ismét megtalálja. 

Aztán leereszkedik a köd; sietve váltogatni kezdi egymást a november és a december. Visszaérek a körforgalomhoz, és elindulok a Volny József úton, a vasútállomást keresve. Kis időre napsütéses januári nap van, és fénybe borulnak a kihalt gyár rozsdás vaselemei ott, ahol a csövek átfutnak az út felett. Lehajolok, hogy elkerüljem a talán örökre abbamaradt munka e keserű gyümölcsét.

*

Több ebédszünetet feláldozva bejártam a várost keresztül-kasul, és végül ismét ráleltem az állomásra. A vonatnak se híre, se hamva. Két kisgyerek támasztja a falat az „angol használt bútorok és ruhák” felirat alatt. Bútornak, ruhának vagy bármilyen nemzetiségnek nyoma sincs, de a gyerekek azért csak várnak tovább. A gaz itt is benőtt egy vascsövet. A távolban a Kárpátok már várják, hogy lecsapjon rájuk a tél. 

A földszintes házak mellett vezető út a keleti határhoz visz. Távozom, tudva, hogy mikor legközelebb erre járok, a város pontosan ugyanígy fogad majd, mint ahogyan mindig is volt és mindig is lesz. Távozom most, névtelenül és idegenül, akárcsak ha valóban itt lettem volna, mint ahogy megcsillan a fény egy téli napon. 

Tarcsay Zoltán fordításai 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s