Vörös Anna novellája (online megjelenés)

Vörös Anna

Ez már egészen természetes 

Firas azt mondta, hogy felejtsem el. Nem számít. Nincs mit tenni azzal a babával. Azt hittem, te mindig tudod, hogyan kell segíteni. Ritkán láttam ilyennek. Inkább nyugodt, szinte bizakodó volt, még a robbanások idején is megszorította az ember vállát, és akkor kicsit tényleg hinni lehetett abban, hogy minden rendben lesz. De te szoktál betörni a gyógyszerraktárakba, amiket az ISIS elzár előlünk, próbálkoztam tovább. Kell ott lennie valamilyen kenőcsnek, gyógyszernek az égési sebekre, biztos magas láza is van, valami kell, muszáj tennem valamit. Azt hiszem, igazából rajtam segített volna, ha enged tennem valamit. 

Ahogy megszaporodtak a harcok, a raktárakat is szigorúbban őrizték. Azóta volt így, hogy a mentős csapatnak, ahol Firas önkéntes volt, sikerült beosonnia, és elhajtottak az egyik teherautóval, rajta több hétre elegendő élelmiszerrel. Előtte azt gondoltam, hogy a por és az alvadt vér keveréke végképp megkeményítette az arcunkat. Akkor mégis tombolva jártuk körbe az autónyi zsákmányt. Azt mesélték, hogy ahogy hajtottak ki az erődítményből, a kapuban álló fegyveres őrök először szalutáltak és mosolyogtak, mert azt hitték, hogy valamelyik parancsnok hajt ki, és Firas még integetett is nekik, mikor melléjük értek, vigyorgott, de végül nem tudta türtőztetni magát és az utolsó méteren leköpte őket, erre persze kapcsoltak a katonák, és sorozni kezdték őket, de már késő volt, a kerekeket sem találták el, csak a kocsi hátulja horpadt be a lövedékektől. Hogyhogy nem maradt semmi abból a készletből, ez lehetetlen. Pedig de, Vadoma, és hiába vinnénk oda egy orvost, nem tudna mit kezdeni vele,  ezt már olyan hangsúllyal mondta, amiből tudni lehetett, hogy lezártnak tekinti a témát.

Miért nem mondasz még valamit. Indulj haza, sötétedik. Legalább ételt adjál. A kezembe nyomott egy doboznyi kekszet, aminek a nagy része morzsalékosra tört a sok rázkódástól meg dobálástól. Bébitápszerhez már fél éve lehetetlen volt hozzájutni. Az volt az egyik legnagyobb hiánycikk, és azért folytak a legdurvább viták, amik szinte mindig verekedésbe fulladtak. Nem egyszer néztem végig, ahogy nők egymás kendőjét tépték, és ütötték egymást, amíg valaki szét nem választotta őket, de akkor meg a férfiak is egymásnak ugrottak, és azt már nehezebb volt leállítani. Aki megnyerte a verekedést, az megtépve, vérző orral meg feldagadt szájjal botorkált haza, és reménykedhetett, hogy még nem késő, és nem halt éhen a babája. Nemcsak lövedékekkel és bombákkal irtanak minket, hanem, és talán ezt akarják ők is, sokszor a végső kétségbeeséstől vagy a legmélyebb ösztöneinktől vezérelve egymást sem  kíméljük. De az nem él sokáig, aki másoknak nem segít, annak később nem segítenek kihúzni a családját a romok alól, vagy nem adnak kuszkuszt, ha már végképp elfogyott, de még valakinél mégis akad tartalék. Elindultam az utcán, szorongattam a kekszesdobozt, igyekeztem elrejteni.

A horizont elfeketülő sebnek látszott. A félhomály nem jó, abban könnyű elrejtőzniük a katonáknak, igaz, nekem is. Gyógyszer, víz, anyatej kell. Egyik sem volt. Erre Firas a kezembe nyomta ezt a kekszet, nagyon megdühödtem, legszívesebben a földhöz akartam vágni, úgyis alig maradtak benne ép darabok. Hogy állítsak oda ezek után ezzel a hülye dobozzal. Ezt küldik magának, üdvözli a mentős csapat, de nem tudtak eljönni, engem küldtek, mert sok dolguk van, mert még sok ilyen üres dobozt kell kiosztaniuk. Elhatároztam, hogy a kezembe fogom venni azt a csecsemőt, és ringatni meg szeretni fogom, talán még életben van. Legalább valaki ringassa álomba, ne a hideg törmelékben kelljen neki. A kezembe akartam venni, nem akartam megint undorodni a fájdalmától. Ez már egészen természetes. Lenéztem a kekszesdobozra, amit vittem, és ahogy elképzeltem, hogy kábé így lenne a csecsemő is a kezemben, már nem is a dobozt meg az utcát láttam, hanem azt a babát, ahogy vonaglott, amikor lehúztam a rongyot a fejéről.

Vissza akartam szaladni Firasért, még vissza tudok menni érte, igen, csak meg akartam mondani neki, hogy jobb lenne ha elkísérne, ezt legalább tegye meg. Csak jöjjön el az ajtóig, nem sok, én meg elintézem a többit, de ha akarja, nem bánom, be is jöhetne. Bárcsak bejönne velem és szorítaná a vállamat, amíg nekem a babát kell ringatnom. Eszembe jutott, mennyire nem érdekelte, mit mondok. Meg amúgy is mennyi dolga lehet, ilyenekkel győzködtem magam. De miért félsz egy babától, tettem fel magamnak a kérdést, amire őszintén nem is lehetett felelni, és akkor csak azért is visszafordultam, meg sem néztem, hogy biztonságos-e, balra, mindig csak balra, nem, utána jobbra mentem. Összezavarodtam, ropogott a lábam alatt a törmelék, a kekszek zöttyentek egyet, mikor időnként megbotlottam. 

Már legalább fél órája mentem össze-vissza, amikor bevallottam magamnak, amit egészen odáig sejtettem. Azt sem tudtam, merre tartok. Már nem sikerült az emlékezetembe idézni, hogy hol húzta meg magát az a néni, milyen volt az a romos ház, volt-e ablaka, egy vagy kétszobás volt-e, hogy nézett ki az a sarok, aminél megálltam és nekidőltem, nem tudtam, hiába erőlködtem, mintha kitörölték volna az agyamból. Mart a kétségbeesés, öklendezni kezdtem a kimerültségtől meg a szégyentől, mert már biztosan tudtam, hogy sosem találom meg azt a helyet. Kinyitottam a dobozt, és az utcára szórtam a tartalmát, mintha így a gyomromban remegő bűntudattól is meg lehetne szabadulni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s