Turbuly Lilla novellája

Soká

(megjelent az Apokrif 2016/1 számában)

Hirtelen ötlet volt, de azt hiszem, még örült is neki. Úgy beszéltük meg, hogy fél egykor találkozunk Kelenföldön, akkor lesz még egy teljes óránk. Csak találunk valami kávézót vagy sörözőt a környéken, bár egyikünknek se rémlett, hogy lenne arrafelé ilyesmi. Nekem csak a rég bezárt lángosos ugrott be, neki meg az, hogy kész falanszter az a hatalmas, üres kőhodály, ott, a föld alatt, mintha egy másik bolygón lenne, mint a nagy metróépítésből kimaradt, koszlott állomás. Ha a régi aluljáróból mászol fel a lépcsőn, a hatvanas évekbe csöppensz, ha meg az újból liftezel, az már majdnem 2020. 

Pedig még csak 2015 februárja volt, délelőtt fél tizenkettő, úgyhogy mondtam is, hogy most már tegyük le a telefont, indulok, nekem hosszabb az út odáig, neki meg csak három villamosmegálló, ráér húsz perccel korábban elindulni.

A Tihamér utcánál ledöglött alattunk a villamos, de ettől még oda is érhettem volna: nem volt sok csomagom, nekivágtam gyalog annak a két megállónak az Örs vezérig. A vállamnak azért elég volt, a metrón rögtön lezöttyentem, és hirtelen elöntött a várakozás, hogy mindjárt találkozunk, ha fél egyre nem is, de negyvenre ott leszek. Nem szoktam késni, mintha egy belső óra ketyegne bennem, mindig, mindenhova öt perccel előbb érkezem, kivéve, persze, ha ledöglik alattam a villamos, hiába, erre még a belső órám sincs felkészülve. 

A Batthyány térnél villant be, hogy valami nem stimmel, hiszen nekem most nem a Délibe kell mennem, és nem is csak azért, mert azt már vagy két hete lezárták a beszakadni készülő alagút miatt, hanem mert Kelenföldön találkozunk. Akkor már fél egy volt, és az idővel együtt mintha a tájékozódási képességemet is elvesztettem volna, hirtelen fogalmam sem volt, hogy jutok onnan Kelenföldre. Olyan érzés volt, mint a kontaktlencsét keresgélni vaksin és zavartan, ide-oda kóvályogva a lakásban. Körülöttem mindenki rohant valamerre, csak én álltam ott, elveszetten a saját városomban, ahogy ismeretlen városokban soha, egy reménytelenül összegubancolódott várostérképpel a fejemben. Az azért eszembe jutott, hogy fel kellene hívni, és végül, némi szerencsétlen telefonnyomogatás után fel is hívtam, hogy most az van, ami még hét év alatt sosem, késni fogok fél órát. A fél órát vaktában mondtam különben, mert csak addig jutottam, hogy vissza kéne mennem a Keletiig, de hogy onnan még mire érek Kelenföldre, arról fogalmam sem volt.

Azt mondta, hogy rendben, a 2020-as kijáratnál fog várni. Nem volt ideges, tulajdonképpen sosem volt ideges, legalábbis nem látszott rajta. Tudott zavarba jönni, hallgatni, rossz poénokkal dobálózni, ha nem bírt mit kezdeni egy helyzettel, még elpirulni is láttam néhányszor, de felcsattanni talán ha kétszer hallottam. Azt meg úgyis tudta, hogy olyan nincs, hogy én fél órát késsek valahonnan, és ha mégis, az nem én vagyok. Pedig én voltam. Akkor már az is én voltam. 

Tényleg ott várt a kijáratnál, valami édeset és szottyosat majszolt egy papírzacskóból, ő mondta így, ha kérdeztem, mit hozzak a pékségből, valami édeset és szottyosat, túrós-barackos falatkákat, lekváros levelet, pudingos akármit. 

Megöleltük egymást, ahogy minden találkozáskor és elváláskor, akkor éppen valahol középtájon a sohanemakarlakelengedni és az ezmégegyáltalánazvagycsakegykaszálómozdulat között.

Sajnálom, nem értem, sajnálom, fogalmam sincs, hogy mi volt ez – ilyesmiket mondogattam, ő meg, hogy oké, semmi baj, üljünk be valahova, van még fél óránk. És akkor újra rám tört, ami a metróban: hogy nem jól tudom, az időben is eltévedtem, az a vonat talán nem is fél kettőkor indul. Álltam a jegykiadó automata előtt, és össze-vissza nyomogattam az elektromos menetrendet, mint a Batthyányn a telefonomat, és nem értettem, valahogy azt sem értettem. 

Már hét éve vonatoztam ugyanazon a vonalon, ha álmomból felébresztettek, akkor is fújtam a menetrendet. Kivéve aznap. Mert a vonat tényleg nem akkor indult, hanem egy órával később, ahogy egy kiplakátolt menetrendből kiderült. Akkor végre helyreállt a fejemben az az érthetetlen hely- és időzavar, és örültem annak a plusz órának nagyon. 

Hogy ő csak kettőig marad. Hogy fél három, az már neki sok. Az a másfél óra a mellé az egy mellé, amit már elvettem tőle. Plusz egy, az még igen. De másfél, az már sok. Túl sok. Akkoriban egy regényt fordított, szorította a határidő. És ahhoz képest sok volt, tényleg sok. Csak nekem volt kevés. A két héthez képest volt kevés, ameddig nem találkozunk. És abban a pillanatban már azt is tudtam, hogy ez mindig így marad. Neki mindig sok lesz, nekem mindig kevés. 

Jó, mondtam, és kívülről is hallottam a saját, szenvtelen hangomat, rendben, akkor menjen haza és dolgozzon, én meg elindultam vissza, a metró felé. Hogy ezt nem lehet ilyen komolyan venni. Ettől nem lehet megbántódni. Ő csak annyit mondott, hogy nem maradhat túl soká, de azon a fél órán nem múlhat ennyi. Hallod, Kriszta? Fél órán nem múlhat ennyi! De én csak mentem, már megint fogalmam sem volt, hogy hova, csak el, le a metróhoz. Nem szálltam fel, ültem egy darabig a padon. Mellettem két fiatal biztonságis egy lányról beszélt, akit mind a ketten szívesen…, én meg egy plakátot bámultam, velem szemben, egy Ákos-koncertét, és arra gondoltam, hogy mért kell még itt is a nevét látnom, a nevét, amit olyan ritkán mondtam ki, és amit akkor először életemben, elolvastam visszafelé is: sokÁ. Aztán egy másik lépcsőn felmentem újra, ki a 2020-as térre, tovább, valahová, ahol leülhetek arra a most már csak egy és negyed órára, és a végén találtam is egy kávézót, úgy a kilencvenes évekből. 

Mire kihozták a hosszúkávémat, már harmadszor csengett a telefonom, harmadszor nem vettem fel. Aztán sms-ek jöttek: „Hol vagy?” „Remélem, a Keletinél, és azt is, hogy megvársz ott.” Ezt nem is értettem. Hogy miért kellene a Keletinél lennem, amikor onnan egyáltalán nem mennek vonatok mifelénk. Nem értettem egyáltalán. Csak azt, hogy most ő is ott bolyong valahol két metróvonal között, ahogy én az előbb, és hogy innentől egymás nélkül utazunk tovább.