Fehér nyuszi, vörös nyuszi (Átrium Színház)
Egyre nagyobb népszerűségnek örvend napjainkban az a trend, hogy a színházak nem „pusztán” a közönség elé tárnak egy-egy produkciót, hanem igyekszenek minél interaktívabban bevonni a nézőt bűvkörükbe, az előadás alakulásának folyamatába. Ezzel a módszerrel a nevelés, a pedagógia területén is élnek, nem véletlenül: azáltal, hogy mi magunk részesévé, netán szereplőjévé válunk az adott történetnek, jóval impulzívabb megértési, átélési folyamaton megyünk keresztül. Az efféle improvizatív darabok hagyományosan azért is számítottak különlegesnek, mert a politikai hatalom nehezen tudta ellenőrizni és kontrollálni, mi zajlik játékidejük alatt. Az Átrium Színház Fehér nyuszi, vörös nyuszijára azonban többszörösen jellemző az az általánosan érvényes közhely, hogy nincs belőle két egyforma előadás, mivel minden színész csak egyszer játszhatja el életében. Az első performansz előadója Alföldi Róbert volt, a következő kettő pedig Hernádi Judittal és Balsai Mónival lesz látható.
Alföldi a „fellépés” előtt 48 órával mindössze egy szerzői instrukciókból álló rövid listát kapott kézhez, ami alapján készülhetett, például, hogy két pohár víz és egy porral töltött fiola fog rendelkezésére állni a „díszletben” – hogy mi célból, azt csak találgathatta, hiszen ennek az egyszeri és megismételhetetlen előadásnak nincs se előzetes próbafolyamata, se rendezője (így nem utolsó sorban még költséghatékony is). A színpadra lépve a színész hangsúlyozta, elképzelni sem tudja, mi fog ma este történni, de egy ilyen este minden színész rémálma, amikor „belökik” a színpadra, és fogalma sincs arról, mit kell csinálnia. Ezután megkapta a szövegkönyvet tartalmazó borítékot.
Az előadás létrehozásában a közönség aktív szerepet kap. Hol a szövegkönyv alapján, meghatározott számú székekről kell kiszólítani a színésznek a szereplőket, hol véletlenszerűen, találomra, hol pedig önkéntes jelentkezés alapján oszt ki feladatokat (például hogy valaki mérje a következő szituációra adott, harminc másodperces felkészülési idejét, vagy hogy készítsen jegyzeteket az előadásról). A színpadon található széken és asztalon, két poháron, a fiolán, valamint egy létrán kívül a többi kelléket is a nézők biztosítják „felajánlás” alapján. Színész és néző reakciói egymást oldják ebben a mindkettejük számára szokatlan és ismeretlen szituációban, amelyet Alföldi az első percekben némi megilletődöttséggel, de hihetetlen profizmussal, együttműködési készséggel és humorral kezel, fogékony a nézők és a szereplők minden rezzenésére – a közönség pedig fokozatosan, szinte észrevétlenül formálódik át egy nagy közösséggé. Tagjai lelkesen állnak a színész rendelkezésére olyan szerepeknél, melyekről a szerző azt hitte, nem lesz rájuk önkéntes (ezért Alföldinek át is kell ugrania bizonyos részeket, amik ebben az esetben következnének), összedobják a cirkuszba érkező nyuszinak a pénzt, hogy jegyet vehessen, az utolsó negyed órában pedig egy emberként néznek össze, amikor letaglózva megsejtik a váratlan végkifejletet.
Alföldi a színpadon elhelyezett létrát több olyan szituációban is használtatja a szereplőkkel, amikor azt a szerző nem írja elő. Érzékei már a darab elején súghatnak valami baljós korlátok közé szorítottságot, amikor a nézők még csak a szórakoztató oldalát látják, bár kétségkívül az is komikumteremtő hatású, ha öt embert próbál bezsúfolni a létra két lába közti, meglehetősen szűk térbe. Az iráni származású szerző, Nassim Soleimanpour művében az ember szabadságtól való megfosztottsága tematizálódik. Teheránban ugyanis csak két év katonai szolgálat után lehet útlevelet kapni a világ bármely részére, amit a szerző nem volt hajlandó teljesíteni. Így mivel politikai okokból nem hagyhatja el hazáját, megteremti magának a lehetőséget az írás és a színház által arra, hogy olyan országokba nyerjen betekintést és olyan emberekkel ismerkedjen meg, akikkel valójában sosem lenne rá – az első sorban „foglalt” táblával fenntartott szék az övé –, mert a hatalom megtagadta tőle.
Mert a hatalom feszültséget szít, bűnbakot képez (a cirkuszba járó nyuszi esetében is, akit kiközösítenek, mert nem látnak a fülei miatt), versenyhelyzetet produkál, összeesküvés-elméleteket gyárt, és egymás ellen uszítja az embereket, akik valójában kísérleti nyulakként funkcionálnak. A társadalmat képezi le az öt fehér nyúl: közülük mindig csak azt festik vörösre, aki a leggyorsabban ér fel a létra tetejére a répáért, a többieket pedig megbüntetik. A teljesítési kényszer miatt kialakuló tehetetlenségérzet, a vörös nyuszi iránt érzett irigység és gyűlölet tovább generálja a motiváció-kudarcérzet dichotómiájának pszichológiai effektusát, a győztes-vesztes szerep leosztását – ha valamilyen okból egyszer mégis más ér elsőként a célba és szerzi meg az élelmet, onnantól mindig ő lesz a „legjobb”. Ez a hatás a korántsem kiegyenlítettnek mondható indulási esélyekkel és eltérő bánásmóddal pedig még akkor is tetten érhető, amikor a győztes nyuszit már rég kivették a ketrecből, és a többieket is lecserélték: így alakítják a múltbéli, berögzült emlékek gondolkodásmódunkat, a történelem a jelenünket.
Az este egyik legkiemelkedőbb jelenete, amikor Alföldi a szerző története révén, az improvizációs előadás lehetőségeivel maximálisan élve félreteszi a szövegkönyvet, és elmeséli személyes élményét egy régi, teheráni látogatásáról, fogadtatásáról a „terroristák” otthonában. Az európai és az ázsiai népek kapcsolatteremtési készsége, idegenfogadtatása közt húzódó kontraszt megdöbbentő: utóbbiak pusztán azért, mert valaki kíváncsi rájuk és az országukra, a közös étkezés alkalmával a bárányhús legfinomabb részével kínálják. Ez a magyarországitól gyökeresen eltérő hozzáállás, a nyitottság és érdeklődés jellemző Nassim Soleimanpourra is, aki számára a darabjának közönsége nem pusztán emberek halmaza, hanem három- négyszáz különböző egyéniség sokasága, és kíváncsian találgatja, vajon kik ők, milyen személyiség lehet az ő „színésze”, aki vállalta azt a nehéz küldetést – és ekkor még nem is tudja, mennyire nehezet –, hogy közvetítővé váljon író és publikum között. Soleimanpour e-mail címe feljegyeztetésével arra bátorít, az előadás után lépjünk vele kapcsolatba, osszuk meg észrevételeinket és számoljunk be neki élményeinkről.
Az előadás az utolsó percig a humor és a dráma leheletvékony határmezsgyéjén billeg, aminek következtében a végkifejlet bénító hatásúvá válik. Addig azonban csak sodródunk az eseményekkel, amelyekről a teremben senki sem tudja, hová vezetnek – épp mint aktuális döntéseink következményével kapcsolatban. Az utolsó részt egy önkéntes néző olvassa fel: a színésznek a háttérbe kell húzódnia, és vakmerően, teljes bizalmat szavazva a szerzőnek, azt tennie, amit előírt neki. A közönség nem léphet vagy avatkozhat közbe, utolsó kiosztott szerepe szerint nem nézheti végig, mi történik – tehetetlenül el kell hagynia a nézőteret és várnia a hatást. A kérdés, meg tudjuk-e tenni. A Fehér nyuszi, vörös nyuszi ugyanis az emberi felelősség határait feszegeti: ha a politikai hatalom kreál egy gyilkoláshoz szükséges fegyvert, azért senki sem okolható – a használatáért azonban minket terhel a felelősség. Elképzelhető, hogy megússzuk az életnek nevezett öngyilkosságot, mely sokszor csak szerencsék sorozatán múlik, és hajlamosak vagyunk túlságosan bízni a vakszerencsében, ha néhányszor már megkegyelmezett. De talán jobb nem a véletlenre bízni sorsunk alakulását, amíg van rá lehetőségünk, mert ez később halálos áldozatokat követelhet. Szabad a gondolkodás: engedjük, vagy ne engedjük? A gondolatébresztő előadás és a végén a színház előtt álló mentőautó – mely egy véletlen folytán volt éppen akkor ott – kísértetiesen megrendítő egyvelege még napokig zakatolt az agyamban.
Kis Petronella
Apokrif Online 