Akár a húscafat két fogad között…
Shishou-nak
Megjelent az Apokrif 2016/1 számában.
Akár a húscafat két fogad között,
együtt vagyok veled.
A fehér tömbök árnyékában mint egy huligán csövelek.
A romlottakat falfirkákkal szúvasra tetoválom,
minden szavad mögött ott lesz
a visszhangos alvilágom.
Ha kihull az összes fogad,
ha leereszt a nagy szád,
ha ki kell venni az állkapcsodat,
ahogy a nap végén a kasszát,
akkor is ott leszek elveszve benned végleg,
a fogsorod torát követő koronázási ünnepségnek
külön örülök majd.
Mert nem számít már mindaz, amit tettem.
Lecsipegeted a pontokat a kockákról helyettem.
Kiköphetsz!
De repülök is a szádba vissza.
Mint a csokimikulás, már megint
az ablakodban vagyok.
És bár a gyomrod az elsőt még úgy-ahogy felissza, hasztalan.
Beleid fagyott kéményén, a gyomorsavad magzatvizével
ismét letuszkolom magam.
Egyél meg, te száj, a fejemet leharapva!
Aztán a hullámba is less be, ha lehet!
Te vagy, aki bő nyálával befonja
a pókhálóhoz szokott csokoládétestemet.
Te vagy, aki ebbe a megszentelt salakba magát újra belerágja.
Lehelj egy inkubátornyi életet, valami értékeset lopva
ebbe a rég meghamisított csokiszarkofágba.
Gyűlölet
Megjelent az Apokrif 2016/1 számában.
Idefigyelj, most összeverlek.
Fuss!
Mi az? Na, szólj be bátran!
Megremeg a mocskos nyelved,
mint az egyedül felejtett kapus.
Most megáll a hang a szájkosárban.
Kiröhögnek majd a végén,
jót röhögünk a te szádon!
De te befogod!
A pár maradék fogadat is,
a fogszabályzód bilincsével,
a huzatos mosolyod
fegyházába zárom.
Akit szeretsz,
én gyűlölöm!
És el is veszem!
Van még?
Kezdem máris újra!
A fekete vigyor vagyok,
a nyílás a dobozos sörön,
a szédülés
és fejfájás utána.
Mintha a fejed felett
körözve leszállna rád
a dögkeselyűk
töviskoszorúja.
A beszédhibás barátnőd
szájának sejtelmesen elnyúló ő-je,
a száj, amivel léket kapott
a már mindent kiállt kapcsolatod
most már süllyedő jövője.
Az apukád hulló haja,
amit mind egy szálig kitépetek vele.
Én leszek a fején az utolsó ősz hajszál.
A kábeleknek,
amiket egész életedben
te csak kibogozni akartál,
rég kiérdemelt békeüzenete.
Az anyádat nem szidom.
Nem lehet. Pedig kéne.
De nem tehetem! Eléggé bejött,
be kell, hogy lássam!
Így csak te maradsz meg nekem,
a petefészkéből kiesett,
idomtalan méhlegénye,
aki a földet érés előtt
szárnyra kapott a zuhanásban.
Elég lesz már?
Mennem kell, de szólj nekem, ha kérsz még!
Ha úgy érzed, hogy az életedet unod,
és érted nem kár,
én leszek az infarktusod,
ami egy reggel
repeszekre robbantja
a földre ejtett kávéscsészéd!
Nem hallottad?
Fuss!
Különben a képedet szétverem.
Fuss!
Mintha nem kéne visszajönnöd.
De én, az álmatlanság,
rajtad tartom a tagolt légy-szemem,
ezt a beépített diszkógömböt.
A pupillám, mint a pók, megáll.
Ahogy a gól után egy pillanatra
megáll a feszülő hálóban a labda.
Remeg a szál.
Fuss!
Egyedül maradtál, akár a kapus a gól hálójába akadva!
Most te jössz
Megjelent az Apokrif 2016/1 számában.
Most te jössz!
Téged is kinyírlak!
Bosszút állok!
Nézz fel!
Összekuporodsz,
akár az újságpapír
a tűzben, lassan.
Te vagy a szürkére dermedt embrió,
akitől az életet megtagadtam
ezzel az égre rajzolt császármetszéssel.
Felrobbantalak!
Amikor a bombámat kioldom,
mindig azt remélem,
hogy te leszel alatta.
Föléd magasodik
a robbanások füstje,
ahogy egy vörös folton
ül a véres vatta.
Megöllek, így megbosszulok mindent!
Igaz, már azt sem tudom, mit és minek.
De már nem is számít!
Akár egy kormos tüdő, füstté válik
bennem az utolsó emlékfoszlány.
Nyaktörő sebességgel fut a hátadon a hideg,
és darabokra zúzza, mint egy antilop csigolyáit,
a mancsát puhán a válladra helyező oroszlán.
Apokrif Online 