Feketemosó: Miért kellene félni egy kalaptól?

A legnagyobb félelmem, hogy hasonlítok apára, és másik legnagyobb meg hogy mi lesz majd akkor, ha nem fogok már rá hasonlítani – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.

Ott lóg a tükrömön apám mentős sapkája. Megtestesít majdnem mindent, amitől félni szoktam. Mentősnek lenni eleve veszélyes dolog, apa mentőtisztsége meg kiválóan megtanított engem arra, hogy a világ borzalmas, jobb, ha meg sem moccansz. Elég nehéz ezt általában megkérdőjelezni.

Rettenetesen unom magam, hogy folyton még mindig csak az apám, folyton csak ő, hogy bármit meg akarok érteni magamban, amit nem sikerül, hozzá nála, a kettőnk réges-régi viszonya mentén turkálok válasz után. Nevetséges, ha tényleg ennyire meghatározó volt, és szánalmas, hogy csak ímmel-ámmal, óvatosan használom azt a szót, hogy fontos volt.

49 centi, 3 kiló 10 deka. Ez volt az első címkém, ez volt az első, idegenek rám aggatta, de legalább tényszerű identitásom. Kíváncsi vagyok, hogy ezeket az identitáscímkéket meddig lehet gyűjtögetni. Van rá egy kvóta? Vagy egy meghatározott életkorig megy? Örökké? Általában úgy képzeltem, hogy úgy van ez, mint az emlékezéssel, néha kipotyog egy-kettő emlék a rostán, vagy aktualitását veszti, fakulnak, mint a fájdalmak, de ami megmarad, az biztosan igazán valamirevaló identitás. Valahogyan biztosan abból tevődik össze az az énmagam, akivel együtt kell élnem. 

Szép lenne, ha könnyű lenne meghatározni, mi az, ami megy ezekből, mi az, ami marad, és nem lenne még arról is szó, hogy hiába szabadulnék pár dologtól, félek, hogy már túlságosan rám ragadtak. Arról nem is beszélve, hogy hajlamos vagyok megszokni minden rosszat, akkor főleg, ha a saját részem, egészen a gyökeremig, és túlmutat azon a jelentős identitásválságon, hogy már van Linkedin-profilom, úgyhogy soha többé nem lehetek igazi bohém.

A legnagyobb félelmem, hogy hasonlítok apára, és másik legnagyobb meg hogy mi lesz majd akkor, ha nem fogok már rá hasonlítani. Nem tudom, hogy mi marad majd akkor belőle bennem. A nyomok, amiket hagyott, minden rossznak gondolt tulajdonság, amit tőle örököltem és tanultam, az identitásom része. Hiába rosszak ezek, kellenek. Valami utólagos kapcsolódási pont vele. Mi van, ha megszabadulok ezektől, ha megmakacsolva magam megszabadulok a konokságomtól, ha megtanulok valóban részt venni az életben, ha nem leszek olyan szarkasztikus, ha nem hallom majd azokat, amiket mondott rám, akkor mi lesz? Belőlem mi lesz? Ha kivágom az agyam egy részét, amiben a vele kapcsolatos fájdalmak vannak, akkor már nem fogok hasonlítani rá.

Az nem lesz elég, hogy ugyanúgy nem tudok megszólalni reggel a kávém előtt. Hogy ugyanúgy vonom fel a szemöldököm. Hogy ugyanolyan sokat beszélek, ugyanolyan hosszú mondatokkal. Hogy mindent a létező legnagyobb alapossággal magyarázok. Hogy akkora kultúrsznob vagyok, hogy a fal adja a másikat. 

Az évaság veleje tűnik majd el, ha kiirtom magamból azokat, amik azért vannak, amilyenféle azért vagyok, mert az ő lánya vagyok. Vagy voltam. Ezt sosem tudom, hogyan kell mondani.