Az elmosódó idő logikája

Tárlat: Tranker Kata – Vénusz születése, Parthenón-fríz Terem, Budapest
+ Tranker Kata – Az elmosódó halmazok logikája, Viltin Galéria, Budapest 

Tranker Kata: Saját logika, 2018, tészta, papír, fa, fénykép, 60 × 60 × 40 cm, fotó: Biró Dávid

Tranker Kata munkáit tekintve egy állítás mindig – két újabb, szorosan összefüggő tárlata esetében is – biztosan igaz: úgy a szem, mint a szellem alaposan jóllakik velük. A még érzékletesebb szemléltetés kedvéért merem azt az elsőre kissé kockázatosnak tűnő, szerintem mégis helytálló hasonlatot is leírni: Tranker Kata alkotásait befogadni olyan élmény, mint egy igazán étteremben elkölteni egy ebédet. Az előétel épp időben érkezik, felcsigázza és beizzítja ízlelőbimbóinkat. Az adagok nem tolakodóan óriásiak, elfogyasztásuk után épp hogy kellemes teltségérzet uralkodik el az emberen. Az ízek újszerűek és karakteresek, de semmiképpen sem harsányak, és az alapanyagok összhangban állnak a rajtuk elkövetett változtatásokkal, az elkészítésük ellenére továbbra is megőriznek valami esszenciálist magukból. Az egyébként igencsak jutalmazó látvány mégsem kerekedik felül a minőségen. Időközönként az ember apró kortyokat vesz az ételhez illő borból. A finom, egész testet átjáró bódultság legyőzése érdekében, melyet az érzékszervek (és az ezektől leválaszthatatlan gondolatok) gazdag ingerlése okoz, iszik egy feketét, melytől minden porcikája megremeg. Röviden tehát: az ember azzal az érzéssel távozik az asztaltól, hogy valami történt vele. Tapasztaltabb lett, többet tud a világról. Pedig csak evett egy jót. Később (akár hónapok elteltével) megmagyarázhatatlan okokból, ismeretlen mélységekből hirtelen előtör egy-egy illat, zamat, a roppanósság vagy éppen a lágyság emlékképe.

Tranker Katát egyértelműen az idő függvényében változó művészettörténeti, művészetelméleti diskurzusok foglalkoztatják, valamint a történetiséghez való viszonyulásunk, arról alkotott képzeteink. Ezek intuitív vizsgálatának egyik feltétele, hogy munkáin keresztül olyan teret képez, amelyben az idő mintha elvesztené azokat az általános és megszokott jellemzőit, amelyekkel életünk strukturálása érdekében felruházzuk. Ha megfigyeljük, hogy installációi és képei készítésekor milyen matériákhoz és tárgyakhoz nyúl, melyekre játszik rá, kultúránk mely „nagy állomásainak” rejtett vagy épp nyilvánvaló vonatkozásait emeli ki, akkor kirajzolódik, hogy Tranker Kata rendezőelve a pluralitás. Minden egyidejűleg, egy helyen van jelen. A két tárlaton – melyeknek anyagai többé-kevésbé átfedésben vannak – egyszerre szerepelnek a prehisztorikus Vénusz-szobrok só-liszt gyurmából készített reprodukciói, ugyanilyen kisplasztikák és apró objektumok átlátszó műgyantába öntve, amelyek óhatatlanul megidézik a 15–16. századi naturália-gyűjtemények fosszíliáit, illetve az őskori szobrokat övező, az egész művészettörténeten átívelő kultuszt. Miközben Tranker Kata egyik só-liszt szobrával még a barlanghasonlatra, így Platón munkásságára is utal, a legtöbbször vélhetően a 20. század első feléből származó fekete-fehér fotókat használ. A felvételek olykor barokk templombelsőt, máskor 17. századi kastély üres termeit, természetben ácsorgó embereket, leggyakrabban pedig teljesen ismeretlen férfiak, nők és gyerekek portréit ábrázolják.

Tranker Kata: Vénusz születése című installáció, 2018. november, Parthenón-fríz Terem, Budapest, fotó: Biró Dávid
Tranker Kata: installáció az Átültetett lelet, a Filodendronfa és a Saját logika című munkákkal, 2018. december, Viltin Galéria, Budapest, fotó: Biró Dávid

A Parthenón-fríz Termen végignyúló installációjába és annak a Viltin Galériában számottevő változtatásokkal újrainstallált variánsába napjaink egyik jellemző szabadidős tevékenységének, a kempingezésnek (vagy fesztiválozásnak, mindenki döntse el maga, melyik áll hozzá közelebb) jól ismert alapelemeit emelte be (műanyagsátrat, termoszt, grillsütőt, polifoamot), az együttes mégis „leletszerű” lesz elhagyatottságának köszönhetően. Az idegenség érzete lengi be az egészet, mintha valami számunkra ismeretlen okból hagyták volna maguk mögött a tárgyakat a használóik. Talán valamiért menekülőre kellett fogniuk? Nem tudni. A zavart csak fokozza, hogy az installáció másik végén a sátor tartórúdjai – eredeti funkciójuktól teljesen eltérő módon – egy kerámiakorsóból nyújtózkodnak felfelé. Hiába a jelenkor tárgyairól van szó, hiába szemlélem én a gazdátlan tárgyakat a jelen pillanatából, mégis olyan érzésem támad, mintha a jövő perspektívájából szembesülnék az egésszel. Mintha ugyanannyira a múlt részei lennének ezek az eszközök, mint a felső paleolitikumból származó női szobrocskák vagy a fekete-fehér fotókon tetszelgő múlt századi alakok.

A második tárlatot is bejárva egyre határozottabban fogalmazódott meg bennem, hogy Tranker Kata ahogyan Az elmosódó halmazok logikája, úgy a Vénusz születése művein keresztül egyaránt valamiféle kísérletet tesz a hagyományos történelemfelfogással való szakítás megjelenítésére. Ugyanakkor egy archeológus minden részletre kiterjedő precizitásával és odafigyelésével végzi „feltáró” (alkotói) munkáját. A feltárás rendhagyó módon nem horizontálisan történik, inkább metszetet vesz. Metszetszerűségükből fakadóan különböző korszakokra reflektáló alkotásai nem azt közvetítik, hogy múlt és jelen (illetve az apokaliptikus távlatot megidéző installációt bevonva a jövőt is muszáj megemlítenem) között automatikusan feltételezhető folytonosság lenne. Sokkal inkább azt, hogy az időhöz fűződő alapélményünk a töredezettség, a hézagosság. Mégsem maradunk magunkra a fragmentált idő élményével, mert Tranker Kata minduntalan azon dolgozik, hogy feloldja ezt. A két tárlat vertikális megközelítése egyfajta próbálkozásként értelmezhető: Tranker Kata bemutatja ezt a múlt és jelen közötti diszkontinuitást, egyúttal azonban annak megszüntetésére, a kettő közötti kapcsolat megteremtése törekszik. Ennek megfelelően miniatűr képei, szobrai, installációi nem egy természetszerűleg egyenes vonalú, mindig előre haladó folyamat egyszerű lenyomatai, hanem egy függőleges irányú, sűrűn egymásra következő rétegeket átszelő metszet elemeiként jelennek meg. A művész összeegyeztethetetlennek tűnő személyek, helyek, események között úgyszintén a kapcsolat megteremtésére törekszik, a logika, a következetesség felfedése a célja ott, ahol annak létezésére nem sok jel utal. Felfedő-feltáró technikájának alapja képeinek rétegzettsége (legalábbis a rétegzettség illúziójának megteremtése). A legfelső réteget alkotó só-liszt gyurma vagy (finoman, de monoton módon vonalazott) papírszelet gyakorlatilag mindent eltakar, néhány részlet kerül csak felfedésre. Ezt a technikát alkalmazta többek között a Logikai kapcsolat készítése közben: a már említett, összefüggések teremtésére irányuló gesztust tette egyértelművé a papír alól előbukkanó alakok határozott összekötésével. Így – a fragmentáltság és a kitakarások ellenére – a kiállítás alapvető motívuma mégis a folytonosság.

Tranker Kata: Hét faktoriális, 2018, műgyanta, fénykép, tészta, 49 × 33 cm, fotó: Biró Dávid
Tranker Kata: Intuitív logika (I–VII), 2018, papír, ceruza, fénykép, fa, 50 × 40 cm és 30 × 40 cm, fotó: Biró Dávid

De Tranker Kata nem pusztán összeköttetéseket teremt, hanem a Hét faktoriális vagy a Hifális szerveződés képtereiben új, sajátos intuíción alapuló rendszereket hoz létre, szubjektív, nehezen kiismerhető szabályokkal. E szabályok – szoros összefüggésben Az elmosódó halmazok logikájának hívószavaival – az Intuitív logika című, hét képből álló sorozatban egyszerre és határozottan érvényesülnek. A tárlatjárás közben neveztem el magamban ezt a szériát Tranker Kata „ars poeticájának” (még akkor is, ha 2019-ben hitvallást emlegetni talán elavult dolognak számít, de nincs mit tenni, tényleg idekívánkozik ez a kifejezés), mert részletezettségük miatt különös mértékben magukon hordozzák készítőjük kezeinek nyomait, és jól mutatják az alkotáshoz fűződő viszonyát. A hét kép egymás mellé helyezve rendszerré érik össze, azonban ez a törekvés egyen-egyenként is érzékelhető. Távolabbról, első pillantásra úgy tűnik, mintha csak hét darab, ceruzával sűrűn bevonalazott lappal állnánk szemben. Ha közelebb lépünk hozzájuk, akkor a kompozíciók elárulják térbeliségüket, kidomborodnak, kinyúlnak a síkból.

Tranker Kata: részlet az Intuitív logika II. tételéből, fotó: Biró Dávid

Észrevehetővé válik, hogy a falon plasztikák sorakoznak, amelyekbe különböző, hol egészen, hol kevésbé szabályos geometriai formák vájódnak. Tranker Kata e papírdomborművek legrejtettebb felületét használja ki: az előzetes elvárásokkal ellentétben a vájatok, bemélyedések falaiban nem a papír rétegződését láthatjuk, hanem fekete-fehér fotókból kivágott, tömérdek mennyiségű ismeretlen férfi, nő és gyermek arcát.

Tranker Kata új tárlataival az idő problematikája mellett – idézve a kiállítás kísérőszövegéből – „az élet és a művészet dichotómiáját” is körüljárta. Azaz több szinten reflektált arra, hogyan és miért válik szét a mindennapi élet és a művészet útja, miért alakulnak ki speciális, megkülönböztetett intézmények és helyek, és hogy miként is kommercializálódhatott el ennyire a művészet. A hétköznapi életről levált művészet helyzetére leginkább a Vénusz-szobrokon és a só-liszt gyurmán mint jellegzetes anyagválasztáson keresztül reagál. Mert milyen anyag is a só-liszt gyurma? A lehető legegyszerűbb, olyan, ami mindig kéznél van, amelynek beszerzéséhez, előállításához még a házból sem kell kimozdulni. De, talán helytállóbb azt a kérdést feltenni, hogy melyik életkorban bukkan fel leggyakrabban? A gyermekkorban. A Vénusz-szobrok újraalkotása, tehát a jelenbe emelésük, illetve „konzerválás” céljából műgyantába öntésük a korunk és „a kezdetek” művészet-fogalma közötti kontrasztot emelik ki. Bár számtalan feltételezés él ezeknek a kisplasztikáknak a funkcióiról, az bizonyos, hogy egyszerre a figurális ábrázolás egyik első példái, és hogy az ősi társadalmak mindennapi tárgyi kultúrájának természetes részei. Tranker Kata olyan sarkalatos kérdéseket feszeget, mint hogy miként is férhet meg egymás mellett az archaikus és a ma uralkodó (a profit, a termelés, az eladhatóság, a kommunikáció körül forgó) művészet-fogalom.

Tranker Kata: a Vénusz születése installáció részlete, 2018, só-liszt gyurma, fotó: Biró Dávid
Tranker Kata: Piramis modell, 2018, műgyanta, fa, fénykép, 60 × 60 × 40 cm, fotó: Biró Dávid
Tranker Kata: Változó nézőpont I. (részlet), 2018, papír, ceruza, fénykép, fa, plextol, 50 × 70 cm, fotó: Biró Dávid

Visszacsatolva a nyitóhasonlatomhoz: hogy egy étkezés a fentiekhez hasonló nyomokat hagyjon bennünk, a koncepció, az érzékenység és művészi kivitelezés helyes arányait kell eltalálni. Azért merészkedtem elő ezzel az analógiával, mert Tranker Katának az Epreskert Parthenón-fríz Termében és a Viltin Galériában kiállított művei éppen ezen elv mentén készültek. (Meglehet, hogy szintén a gasztronómiai hasonlatom rejtett indikátora volt a sóból és lisztből készült gyurma.) Tehát mind a Vénusz születése, mind Az elmosódó halmazok logikája című kiállításon szereplő művekre az átgondoltság, a cizelláltság, a gondos megvalósítás jellemző. Tranker Katára pedig az, hogy különösen jó érzékkel emeli ki műveinek metafunkcióit: tárgyai nemcsak önálló alkotásokként, hanem művészetelméleti, muzeológiai kérdések reflektív felületeiként is szolgálnak.

Balajthy Boglárka

Tranker Kata két kiállítása közül Az elmosódó halmazok logikája január 26-ig kereshető fel a Viltin Galériában; a Vénusz születése 2018. november 27-e és december 8-a között volt látható az epreskerti Parthenón-fríz Teremben.

 

(Köszönjük a képeket a művésznek és galériájának.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s