A teremtés anomáliái
(megjelent az Apokrif 2015/4 számában)
Mindent elcukrozok.
Azokat a dolgokat is,
amikbe egyáltalán nem is kéne, és nem is
rakok cukrot, sőt
legfőképp azokat.
Ennek a momentumnak nem tudom,
mi a jelentősége, mert
nem én találtam ki.
Néha valaki valahonnan
belém ír valamit, de elfelejti
megtölteni jelentéssel.
Mint a galambfóbiám, hiba a rendszerben:
egy nap felébredek, és a félelem
nem ébred fel velem.
Mintha annak a valakinek hirtelen nem jutna
eszébe, hová tette a szemüvegét,
mert az orra hegyén van.
Csütörtök
(megjelent az Apokrif 2015/4 számában)
Némán mosolyog
néhány idegenre.
Kedves, de nem válaszol,
legfeljebb néha egy-egy olyan szót,
erőtlenül, amelyekről még
nem lehet tudni, milyen
nyelven vannak.
Nem néz rosszallóan,
mikor kiöntik a sört, pedig
áporodott szag terjeng majd
tőle az egész vagonban.
Legszívesebben magához ölelné a
két visszataszító férfit,
akárha az egész világot,
mindig mást ölelne,
sohasem saját magát, de ha
egyszer bezárul a kör,
ő is sorra kerül…
…a felebarátok után talán
végül mégis önmagad.
Naplemente
(megjelent az Apokrif 2015/4 számában)
A cigivel együtt akartál leszokni
rólam is. „Ez volt az utolsó”,
mondtad
nagyjából naponta,
miközben
hamuba fojtottad a csikket,
vagy
begomboltad a nadrágod,
és
gondos kötelességtudattal
helyeztél el rajtam néhány
tiszta papírzsebkendőt.
Aztán úgy néztél rám,
ahogy a fiú, aki
talán még a
gitárjánál is jobban
szeretett,
sose tudott.
„Ez volt az utolsó”,
mondtad
nagyjából szerelmesen,
persze
minden érzelem nélkül,
mintha belefutnánk a naplementébe,
de ott hagynál,
miután
lángra kapok.
