Feketemosó: Violet, avagy az első fa

feketemoso_2018Nem engedhetem fel a gépre és az országból sem engedhetem ki önt, uram. Amíg nem tisztázza, honnan jött – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.

 

Szalay Álmos sorozatának előző részei itt olvashatók:

  1. A patkányfogó
  2. Anita
  3. Anita elhagyja a várost
  4. A kocka megérkezik
Szalay Álmos
Szalay Álmos

Eljött a tavasz, és Violet Obshore kertjében valami nyugtalanító kezdődött. E hátborzongató jelenségek megértéséhez elengedhetetlen, hogy megismerjük egy Akron Sedar nevű férfi életének utolsó ismert napját. Vele kezdődött ugyanis minden, közvetlenül azután, hogy a Kocka besodródott a Plútó zónájába, és elfoglalta végleges helyét a Naprendszer hideg és árnyékos balfenekén.

Akron Sedar neve különösen hangzik, nemde? Mintha köze sem lenne az általunk ismert nyelvcsaládokhoz. Az indoeurópaihoz végképp nem, talán egy kevés altaji, vagy még inkább kongói-nigeri beütés volt benne, de mikor Mr. Sedar 1954. július 12-én halszálkás bársonyöltönyében megjelent a tokiói Haneda Reptéren, ártatlan, kedvesen érdeklődő kutyatekintetével, hanyagul lóbálva kezében sokat látott útlevelét, a másikban pedig aligátorbőr aktatáskáját, a legkevésbé sem tett távol-keleti vagy közép-afrikai benyomást. Megmagyarázhatatlanul kedves akcentusával tökéletesen beszélte mind az angol, mind a kínai nyelvet. Utóbbi feltűnt bárkinek, akit ilyen-olyan ügyből kifolyólag megszólított a reptéren. Az a három civil, akik ilyen módon néhány pillanatra kapcsolatba kerültek vele, soha nem felejtették el a találkozást. Amiben egyébként nem volt semmi rendkívüli. 

Akron Sedar taxival érkezett a repülőtérre, egy fényesre suvickolt, fekete Opellel, és kedélyesen eltársalgott a sofőrrel az újabban elszaporodó vándorpoloskákról. A repülőtér kávézójában cortadót kért, két kockacukorral és egy adag tejszínnel, az újságosnál pedig vett egy autósmagazint, hogy elszórakoztassa magát valamivel a hosszú repülőúton. A különös nevű férfi beállt a felszállni várakozók sorába, és elővette az útlevelét. Nem volt különösebben jóképű, de olyan alaknak tűnt, aki le tudja venni a nőket a lábukról, de úgy, hogy ő maga észre sem veszi a nagy manővert.

Míg Akron Sedar előtt lassan fogytak az emberek, odakint a kietlen hidegben a Kocka forgása egyre lomhább lett. Aztán megállt – és Sedar végre sorra került. Felső élét a Kocka még lassan a Föld irányába fordította, mintha megigazította volna magát, aztán nem mozdult többé.

 – Üdvözlöm – mosolyodott el szélesen Mr. Sedar, ahogy mindig, amikor pult mögött ülő emberrel hozta össze sorsa.

 – Jó napot, – azzal a biztonsági tiszt villámgyorsan leolvasta Mr. Sedar nevét – Mr. Sedar! Egy pillanat… – azzal a férfi elkezdte átvizslatni az útlevelet. Talán csak a szeme sarkából, mintegy véletlenül szúrt szemet egy furcsa szó az igazolványon. És igaza volt. A szó, ami a lakóhelynél szerepelt, szokatlan hangzású volt, és később a férfi arra is megesküdött volna, hogy egyenesen ijesztően hatott rá. A biztonsági felnézett Mr. Sedarra.

 – Taured?

Mr. Sedar összeráncolta a homlokát, és bólintott.

 – Taured.

A huszonéves kínai, aki nem tűnt ostobának, sőt, inkább – és ez a valószínűbb – eminens diák volt valamelyik fővárosi egyetemen, leheletnyit hátra hajtotta a fejét, és átsuhant rajta a gondolat: ilyen nincs, nincs.

 – Taured? Hol van… hol van Taured?

Mr. Sedar felnevetett, és jelzésértékkel fordult a mögötte húzódó sorra.

 – Nagyon szívesen mesélek Önnek az országról, ahonnan jöttem, de talán nem ez a megfelelő pillanat…

 – Egy pillanatot kérek, uram. – A fickó idegesen elszaladt valamerre. Mr. Sedar hátrafordult a sorban állókra, és udvariasan bocsánatot kért tőlük, amire egy halkabb, de még feszültebb morgás volt a válasz. Mr. Sedar visszafordult a pulthoz, és látta, hogy a távolból nem csak az előbbi fiatalember tér vissza, s az útlevelét is valaki más tartja a kezében. Egy katonaruhás, szigorú arcú negyvenes fazon, aki még csak köszönésre sem méltatja, csupán egy bólintással jelezte, hogy tudomásul vette a jelenlétét.

 – Remélem, nincs gond… – kezdte Mr. Sedar fogkrém-mosollyal indítva. Háta mögött újfent zúgolódni kezdett a tömeg.

 – De, van egy kis gond – kezdte a katonaruhás felettes, és cseppet sem hatódott meg Mr. Sedar kifogástalan kínai nyelvtudásán, amivel amúgy rendszeresen jópontokat gyűjtött az országban, ha csak kinyitotta a száját. – Az útlevelével. A lakhelye. Az iratai szerint Taured.

 – Így van.

 – Mi még nem hallottunk ilyen országról.

Mr. Sedar újra elnevette magát, aztán hamar lehervadt a jókedve, mikor felfogta, hogy ez a két ember itt tényleg még soha életben nem hallott az ő szülőhazájáról.

 – Hol van ez az ország?

 – Tessék?

Három fürge és fiatal ember áttessékelte a Mr. Sedar mögött várakozókat két újonnan nyitott sorba, és mögé egy piros kötelet húztak. Talán a kötél, talán a piros szín volt az oka, de Mr. Sedar vérnyomása nyomban felszökött: végre felfogta, hogy ennek a Taured-kérdésnek immár a fele sem tréfa.

 – Hol van Taured, uram? – A tiszt arca meg sem moccant.

Mr. Sedar türelmet erőltetve magára válaszolt.

 – Természetesen Franciaország és Spanyolország között.

A pult mögött állók összenéztek, a tiszt újra átlapozta az útlevelet. Minden oldalt lepecsételve talált. A férfi idén tíznél is többször járt ezen a repülőtéren, és valamiért senkinek nem tűnt fel Taured, eddig senki a világon nem akadt fel rajta.

 – Fáradjon velem, kérem.

Mr. Sedar a reptér rendőrségi kihallgató szobájában találta magát pár perc és egy hosszú, valószínűtlenül tiszta folyosó után. Kezdte azt érezni, hogy egy rémálomba csöppent. Beérve a szobába, a tiszt térképeket szedett össze egy szekrény mögött álló irattartóról, s az egyiket nagy műgonddal leterítette és kihajtogatta a tauredi előtt.

 Mr. Sedarnak mondania sem kellett, azonnal rámutatott egy sávra a Pireneusok keleti részén, Franciaország és Spanyolország között. Alighogy ujjával rábökött a térképre, közelebb is hajolt hozzá.

 – Itt… itt van Taured. Természetesen, de… ez a térkép nem tudom, mit mutat, nem tudom, mi ez az Andorra, ami… nem is jó helyen van…

 – Spanyolország és Franciaország között fekszik Andorra. Ön Andorrából jött?

Akron Sedar arcán megjelentek a rémület kétségbevonhatatlan jelei.

 – Nem. Nem hallottam még… ez a név nekem nem…

 – Nem hallott még Andorráról? – A tiszt leült az asztal másik végén.

 – Ne haragudjanak, nem értem mi zajlik itt, miért van azzal baj, hogy Tauredből jöttem, talán háborúban állnak az országommal, vagy… Nekem muszáj a tíz perc múlva induló gépre felszállnom!

 – Nem engedhetem fel a gépre és az országból sem engedhetem ki önt, uram. Amíg nem tisztázza, honnan jött.

 – Évek óta én vagyok a keleti üzletkötője a Rager Fores Corporation-nek! Havonta ötször-hatszor utazom Tokióba az istenért! Soha, soha nem volt még gond!

A tiszt intett a fiatal biztonságinak, és a fülébe suttogott valami, a fiú pedig elinalt.

 – A kollégám felhívja a céget, amit említett, és ami az útlevelében is szerepel feljegyzésként. Remélem, hamar kiderül minden, addig kérem a türelmét. Bizonyára valami félreértés történt. A százados szó nélkül és mereven nézte Akron Sedart. Egészen addig, míg a kis biztonsági vissza nem jött, lágyan rázva a fejét. A tiszt arca még komorabb színt öltött.

 – A Rager Fores Corporation nem létezik uram. Egy Roger Forbes nevű angol vállalat azonban igen, számos munkatársuk utazik a Hanedáról. De ott nem ismerik az úr nevét.

 – Akron Sedar, nem ismerik a maga nevét a Roger Forbes-nál.

 – Egészen általános tauredi családnevem és keresztnevem van! A maguk térképe rossz!

Ez így ment órákon át. Akron Sedar pedig egyre lehangoltabb és szomorúbb lett. Ezek az emberek az országát és a vállalatát sem ismerték el, úgy érezte magát, mint akit egy hatalmas és láthatatlan kéz kiragadt a világából és átröpített egy másikba, amiben egyszerűen ő nem létezik. És talán könnyebb is lett volna most nem léteznie, de mégis létezett, látta magát a tükörben, és nem talált a képben semmi különöset és szokatlant. Ez volt az egészben a legborzalmasabb: nem volt semmiben, benne sem, egy szikrányi szokatlan sem.

Végül egy szigorúan őrzött hotel harminckettedik emeleti szobájában találta magát. Az ajtaja mellett és előtt is állt egy-egy fegyveres őrszem, s ha szökni próbált volna, nyilván szitává lövik. A szobában csak ő volt, a táskáját elkobozták tőle. Másnap reggel valószínűleg elviszik a titkosszolgálat börtönébe, és megpróbálják majd kiszedni belőle az igazat. Valószínűleg már kora reggel eljöttek volna érte. Csakhogy addigra eltűnt.

~

A világegyetem, úgy látszik, szereti a kerek számokat. A történtek után ugyanis kereken ötven évvel Violet Obshore éppen legújabb távcsőivel játszadozott, mikor valami elhaladt a verandája előtt. Violet kis híján összepisálta magát a félelemtől, mert akármi is volt az a valami, nagy volt és hangosan lélegzett. Annyira megijedt, hogy észre sem vette azt a különös, fényes izzást az égen, amiről másnaptól kezdve annyit írtak az újságok.

Élet ide, halál oda, Violet megragadta vadonatúj játékszerét, mert nem lehet benne biztos az ember, hogy ha valaki ólálkodik a kertjében, legyen az akármilyen szörnyeteg vagy éppen túlvilági lény, ellophatja az ember méregdrága távcsövét. Egy távcső ugyanis mindenkinek jól jöhet, nem csak az evilági lényeknek, gondolta. Kifutott hát a kertjébe, hogy körül nézzen, de szinte abban a pillanatban orra is bukott. Egy kis fémkallantyúban, ami különös módon ott hevert a fűben. Azzal sem törődve, hogy rettenetesen fájt az arca az eséstől, megragadta a kis fémvalamit, és megpróbálta az arcához emelni. Az a valami mélyen a földbe volt rögzítve, így aztán meg sem moccant. Mi az anyja ez… Egy locsolófej! Egy forgatható, programozható locsolófej! Az előző lakó hagyta itt? Violet legszívesebben felpofozta volna magát ezért a butaságért. Hát ugyan milyen régi lakó? Mikor abból a düledező kalyibából az ő apja varázsolt élhető házikót a semmi szélén, ahol élt. Nem volt semmilyen új lakó. Feltápászkodott a fűről, és a szeme sarkából észrevette, hogy házak és fények veszik körül. Az Emmanuel Japsers utca nem arról volt híres, hogy házak és fények borítanák.

Violet egyetlen pillanat alatt fogta fel, mi történt. Bármilyen szédülten is hangzott fejében a szó, mégis kényszerítenie kellett magát, hogy odanézzen és elolvassa: elkerült otthonról. Ahol most van, az nem a hely, ahol két perccel ezelőtt a csillagokat nézte. Ez egy másik hely.

Nem is kellett sokat várnia a ház lakójára. Egy magas, jól öltözött idős férfi közeledett felé széttárt pokróccal a kezében. Violet sikítva hátrált a fűben ülve, de a férfi csak ráterítette a hátára a pokrócot, és ennyit szólt gyengéden:

  – Maga bizonyára nagy bajban van.

Ezzel nem tudott vitatkozni. A férfi felállította a földről, és bekísérte a házba, ami kiköpött olyan volt, mint Violet Obshore háza, csak éppen mások laktak benne. A férfi leültette a nappalijában.

  – Kér egy teát? – Violet kért egy teát, és körbenézett. Újabb nyugtalanító gondolat viharzott át a fején. Ez egy másik világ. Kezében még mindig a távcsövet szorongatta.

  – Az mi a kezében?

Violet gyomra újra rándult egyet a félelemtől és az irtózattól, amit ez a másik világ váltott ki belőle. Ezek itt nem tudják, mi az a távcső. Basszameg.

Az öregember leült vele szemben, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha ő lenne a pszichológus, Violet meg a páciens.

  – Isten hozta Tauredben.

Violetnek fogalma sem volt róla, hogy a kertjében, amit örökre elhagyott, nőtt egy fa. Nem úgy, mint a többiek, évek hosszú sora alatt, hanem az éjszaka homályos leplei alól bújt elő. A hajnali fénypászmák végigsiklottak érdes kérgén.

 

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s