Rejtő Jenő orrvérzésig (beszámoló)

„Uram a késemért jöttem!“ – kezd bele abszurd párbeszédébe Fülig Jimmy, Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című művében. A kést szerencsére megtalálták, épp a gerinc mellett, annak a matróznak hátában, akinek a kérdést feltette, de sajnos másikat már nem tudtak a helyére tenni, mert sietni kellett… várta Jimmyt a legénység. A matróz hátába állított késnek pontos helye és szerepe volt.  Vajon magát Rejtő Jenőt miért nem tudjuk ilyen pontosan elhelyezni a kortárs olvasóközönség értékrendjében? Lehet-e a múlt század eleji humor napjainkban is épp olyan ütős? Az akkori történelmi és polgári értékek változásával hogyan állunk a szerzőhöz ma?  Helye van a középiskolai oktatási rendszerben, mint klasszikus, vagy megmarad szellemes ponyvairodalomnak? Ezeket és még számos fontos kérdést veséztek ki az Október 10–én és 11-én megrendezett Rejtő Jenő Orrvérzésig konferencia résztvevői, melyre a Lumen kávéházban került sor a MISZJE szervezésében.

rejto-jeno-portre
Forrás: MTI/Ráfáel Csaba

A konferencia mindkét napján három-három szekcióbeszélgetésre került sor. 10-én, azaz szerdán, Rejtő és műveinek hatása, azok feldolgozhatósága és befogadása állt a beszélgetések középpontjában.  Az első szekció meghívottai, Szécsi Noémi József Attila díjas író, Szabolcsi János, az Apáczai Csere János Gimnázium nyugdíjba vonult magyar nyelv és irodalom tanára, valamint Horváth Csaba a Károli Gáspár Tudomány Egyetem tanára volt, aki nem mellesleg Rejtő-kutató is. A beszélgetést Varga Betti irodalomtörténész vezette. Az első kérdéskörből kibontakozó beszélgetés Rejtő kritikai recepcióját, olvasóközönségét és humorának érvényességét járta körül – először is tehát azt, miért tűnik úgy, mintha minden róla írt kritika önmagát ismételné? Varga Betti felvetette, hogy a róla kialakult vélemények talán már olyan szilárdan beépültek az irodalmi tudatba, hogy nem is vesszük a fáradtságot, hogy újra leporoljuk róla az elmúlt évszázad sémáit. De vajon ez a probléma Rejtő műveinek sajátosságából ered vagy a huszonegyedik századdal van a baj – Rejtő Jenő önmaga egy szubkultúra, vagy az irodalom vált azzá? 

Horváth Csaba szerint Rejtőről az irodalomtörténetben kialakult kép az egyik fő oka ennek. A szerző saját szubkulturális jelenségének csapdájába ragadt bele, ami miatt akkoriban annyian szerették és olvasták, hiszen akaratán kívül lovagolt meg egy olyan hullámot, ami kedvezett neki is és a háború utáni bizonytalan és kiutat kereső magyar olvasóközönség lelkiállapotának is. Napjainkban olvasottsága egyre csökken, hiszen a világ változik, Rejtő viszont nem – könyvei addig működnek, amíg elfogadjuk a mindent behálózó korrupciót és nevetni tudunk rajta. Könyveinek leegyszerűsített világában a lovagias nosztalgia még működik, mely az őt olvasó tinédzser fiúk kiváltsága lehet, viszont a főhősön kívül a mellékszereplők, a bennszülöttek és a női karakterek, mind-mind gyengék, sematizáltak és kiszolgáltatottak. Azt is mondhatnánk, hogy Rejtő saját világképének hübrisze, mint ahogyan mi is csak addig röhögünk a gyengéken, amíg mi magunk nem válunk azzá. Ironikus humora megkívánja a gyakorlott olvasóközönséget, ehhez viszont gyakorlás és önkritika is szükséges, ami a mai globalizált világban sajnos kevesek önkényes kiváltsága. De még ha mostanra érvényét is vesztette Rejtő világképe, megbocsájtható neki ez a tényező, hiszen számára a nyelv az elsődleges, tökéletesen felépített mondatai pedig szilárdan alapokon tartják regényeinek egészét. 

Szécsi Noémi szerint a kritikai recepció problematikája abból eredhet, hogy Rejtő kultusza egy örökölt kultusznak mondható. Ebből következhet az olvasottság csökkenése és a befogadás egyoldalúsága, melyben a szerző jellegének is hatalmas szerepe van. Rejtő világa számára „férfirezervátum” ezen belül is a tűz körül gitározó, lírai lelkületű fiú lenne mondjuk Kosztolányi, a hátsó padból beordító gyerek pedig Rejtő Jenő. Legfrissebb olvasásélménye a szerzőtől a Vörös karom volt, melyet a kevésbé sikerültebb művek közé sorolna. És talán az épp előbb említett problematika miatt egy olyan női karaktert sem talált benne, ami megállná a helyét napjainkban, emiatt ez az olvasói réteg eleve nehezebben – vagy egyáltalán nem – tud azonosulni a könyvben leírtakkal. Osztotta a véleményt, hogy igenis kell olvasói felkészültség a Rejtő műveiben megjelenő apró mozzanatokhoz, ironikus humorához, amit manapság egyre nehezebben ismernek fel az emberek. Rejtő világában kiemelkedőnek tartja a pontos és szellemes jellemzéseket, az említett apró összetevőket, találó aforizmákat és könyveinek árnyalt világképét, mely egyáltalán nem mentes a politikától. Egy közélethez ilyen szorosan kapcsolódó tematika fogadtatásának mindig erős alakítója az adott korszak politikája, így Rejtő Jenő műveit hol újra felfedezték, hol a könyvespolcok aljára süllyesztették a huszadik század történelme során. Akárhogy is van, a rejtői hősök kalandjai a politikában tovább folytatódnak, olvasni/újraolvasni pedig mindig érdemes, hiszen megvan benne az a plusz, ami a klasszikusok közé emelheti.    

Ami a középiskolásokat illeti, Szabolcsi János sok évtizedes tanári pályafutása alatt szerencsére találkozott olyan diákkal, aki sorra olvasta rejtő műveit, vagy épp szabadon idézett belőle. A regények képregényváltozatait is fontos megemlíteni, sokan ugyanis ezeken keresztül ismerkedtek meg az íróval, de sokan meg is állnak ennél a fajta verziónál. Ennek ellenére sem tenné kötelezővé olvasását a jelenlegi középiskolai oktatási rendszer keretein belül, hiszen Rejtőt csak akkor lehet olvastatni, ha maguk a diákok kérik – egy stresszes számonkérés keretében a humor és az irónia meghalna.  Kedvenc művei a Láthatatlan légió és a Három testőr Afrikában, előbbit épp a konferencia előtt egy héttel kezdte újraolvasni. Rejtő könyvei az újraolvasás általi ráismeréssel válnak érvényessé és élvezetes olvasmánnyá a felnőttek számára is, világa sematikus, de nagyon gazdag – mindig találhatunk benne valami újat. Rejtő művei megkívánnak egy olyan Karinthy-féle világszemléletet, amiben az ember tudja magáról mekkora ökör, az életről pedig azt, hogy „olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.”

Az est második szekciójában a szubjektív Rejtő-értelmezés került terítékre. A meghívottak között volt Csarnó Ákos zenész (Kerekes Band), Kollár Árpád költő, Szűcs Gyula újságíró és Scherer Péter színművész. A beszélgetést Csepregi János író, az est házigazdája moderálta.  A beszélgetés elején a meghívottak első, személyes Rejtő olvasásélményükről beszéltek. Kiderült, hogy legtöbben Korcsmáros Pál rajzaival készült képregényeken keresztül ismerték meg a szerzőt, mint például Szűcs Gyula is, akire általános iskolában olyan nagy hatással voltak a képes történetek, hogy tanítás után visszalopózott a terembe és kilopta osztálytársa padjából az egyik számot. Nemrég kritikát is írt a Fekete múmia átka című Rejtő-filmadaptációról, ami egyébként nehéz vállalkozásnak bizonyult, mert a szerző műveit karikatúra-jellege miatt kifejezetten nehéz filmre vinni. Rejtő különlegességét főként abban látja, hogy technikás, profi író volt, bármikor le tudott ülni és nagyüzemben szalonképes műveket gyártani. Műveiben, kozmopolita szalonrasszizmusa ellenére nagyon jól ábrázolja azt a fajta zsivány jóságot, ami a karaktereket mindenki számára szerethetővé teszi. 

A Rejtő-regények színrevitelének lehetőségeiről Scherer Péter beszélt új színi adaptációjukkal kapcsolatban, melyet a Karinthy Színházban mutattak be, és aminek „véletlenül” ő a rendezője (is). Az egyik legnagyobb kérdés az volt, hogyan lehet a rejtői humort és világot aktualizálni. A darab végül is egy Rejtő-múzeumot építő melósbrigád köré lett felhúzva, valamint egy Rómeó nevű Piszkos Fred-alteregóra, aki száz éveket ugrál a darabban, át a húszas évek pesti utcáira, majd vissza a jelenbe. Végeredményben a melósok poénjait ütősebbnek érezte, mint a Rejtő nyelvi humorával játszó részeket, amire a darab felújítása során azzal a megoldással álltak elő a társulattal, hogy néhány Rejtő-poént a melósok szájába kéne adni, akikkel korunk embere jobban tud azonosulni, így a társadalomkritikai tanulság része is kidomborodik, de a humor is megmarad klasszikus öröknek. A szerző regényeit egyébként szívesen olvassa, annak ellenére, hogy a regényeiben felsorakoztatott 182 szálat hajlamos másfél oldalban elvarrni, ezt amolyan rejtői „kicsire nem adunk” jellegnek véli. Legszimpatikusabb vonásának azt tartja, hogy az írás mellett lovakat csutakolt, bokszolt, tehát nem akart az olvasó fölé helyezkedni – Rejtő egy volt közülünk.

Csarnó Ákos hatéves kora körül találkozott először Rejtő-kötetekkel, a Tolna megyei házuk könyvespolcán – bahama whiskyk mellett – álló sárga ponyvaregények rögtön megtetszettek neki, és első olvasásra elnyerték a tetszését és azóta is a rabja ennek a világnak. Rejtő nagy erényeként említette, hogy széleskörű olvasóközönséget tud megszólítani, egy gyereknek akár a világnézetét is megváltoztathatja – ahogyan Csarnó, utazásai során maga is került néhányszor rejtői kalandokba. Ha a szerző stílusát jobban megnézzük, végig klisékből dolgozik, a ponyva szabályrendszerén belül, mégis olyan originális gesztusokkal tudja megtölteni karaktereit, ami miatt jogosan olvassuk őt még mindig. A 20-as, 30-as évek polgárosodása, a kisebbségek berendezkedésének időszaka alatt Rejtő megértette mennyire szüksége van az embereknek egy olyan „mesevilágra”, amely ironikusan és kritikusan áll a korhoz, mégis kiemeli őket a hétköznapokból a rejtői álomvilág puskaporszagú mezejére.

A szabadkai születésű Kollár Árpádnak öt év magyar szak után hivatásos olvasóként minden szempontból üdítő volt Rejtő könyveibe a maga felszabadító olvasásélményével belefeledkezni. Csepregi János ,,Rejtő mint menekülés” kérdéskörét megvizsgálva elmondta, hogy Rejtő elég furcsán nyúlt a bennszülöttekhez, akár azt is mondhatjuk, hogy könyveiben lépten-nyomon megjelenik egy rasszista vonal, amit ennek ellenére mégis úgy jelenít meg, hogy humorként tudjuk kezelni, tehát könyvei abszolút megállják a helyüket, mint a húszas évek ópiuma. Ebből is következhet, hogy Rejtő sematikus figuráin nem mindenki tud nevetni, például a vadnyugati történeteit Kollár Árpád kevésbé találja humorosnak, hiszen Közép-Európában kevesen érezhetik magukat közel az amerikai vadnyugathoz. Rejtő bravúrjának tartja azon írói szokását, hogy szinte bármit leírt, ami eszébe jutott. Épp ezeknek a néhol szürreális részeknek a természetessége miatt nem tudjuk és talán nem is lehet elítélni Rejtőt.

rejto-korcsmaros-pal-kepregeny
Korcsmáros Pál képe (forrás: kepregeny.blog.hu)

A harmadik szekcióban többek között Rejtő Jenő regényeinek adaptálhatóságára, Korcsmáros képregényvilágára terelődött a beszélgetés, a résztvevők között volt Garisa H. Zsolt képregényrajzoló, animátor, Varga Zoltán képregényrajzoló és színező, Szabó Zoltán Ádám képregényes szakíró és Hegedűs Márton képregényalkotó. Az aznapi utolsó szekciót Szép Eszter képregénykutató moderálta. A beszélgetés elején felvetette a kérdést, hogy olyan emberek esetében, akiknek a képregény nem (csak) szórakozás, hanem hosszadalmas munka is, talán más szemszögből kell megközelíteni az egész témát, mint eddig. Mennyire van így? Hogyan viszonyulhatnak ennek fényében a regényekhez?

Hegedűs Márton viszonylag későn – 20-22 éves korában – találkozott először Rejtő képregény-adaptációival, előtte gyerekként viszont már számos regényét olvasta. Mostanában inkább a szerző önéletrajzi írásaival foglalkozik. Korcsmáros képregény-adaptációinak sikerét egyrészt abban látja, hogy a történetek már az adaptációk előtt is nagy népszerűségnek örvendtek, másrészt, hogy Korcsmáros és Rejtő személyisége kifejezetten hasonló volt. Ezeknek köszönhetően Korcsmáros úgy tudta megteremteni Rejtő karaktereit, hogy végeredményben egy hiteles világot láthassunk magunk előtt.  Ezek is nagy szerepet játszottak abban, hogy végül leginkább az ő művein keresztül öröklődött tovább a rejtői képregényhagyomány.

Varga Zoltán még a 80-as években találkozott először Korcsmáros rajzaival és ekkor döntötte el, hogy ezzel szeretne foglalkozni. Amikor néhány éve megkeresték őket a Rejtő-képregény örökösei, hogy újítsák fel őket, nagyon megörült a feladatnak, ami egyben hatalmas kihívást is jelentett számára. Amikor annak idején Cs. Horváth Tibor képregény-forgatókönyvírótól megrendelték az első képregényeket, Korcsmároséknak még meg volt szabva a terjedelem. Az új változatban már szabad kezet kaptak, így olyan részeket is beletehettek, amiket az eredetiből esetleg emiatt végül kihagytak az alkotók. Korcsmáros újrarajzolása egyrészt megtisztelő feladat, másrészt viszont mindenkinek kihívást jelent legyőzni saját elképzeléseit, hiszen minden rajzoló újra és újra elképzeli, hogy ő maga vajon hogyan adaptálná Rejtő karaktereit.

rejto-kepregeny
Forrás: kepregeny.blog.hu

Szabó Zoltán Ádámnak először nővére hangos nevetése hívta fel figyelmét Rejtő regényeire, majd miután legtöbb művét elolvasta, áttért a képregényekre. Rejtő regényeit kifejezetten nehéz átdolgozni képregény formába, hiszen a humor nagy része a narrációban van, viszont ha túl sok szöveget rakunk egy képregénybe, elveszti műfaji jellegét. Rejtő regényei túlmutatnak a képregényen, karaktereit nehéz eltalálni – Korcsmároson kívül csak keveseknek sikerült jól megfogniuk Rejtő karaktereit. Ami a képregények eredetiségét illeti, a formátumváltás és a feldolgozhatóság mindig érdekes kérdéseket vet fel. Valamilyen szinten szükséges belenyúlni az eredeti képekbe, Cs. Horváth Tibor például átszerkesztette Rejtő műveit a 60-as, 70-es években, valamint kereskedett is velük. Szabó Zoltán Ádámnak és munkatársainak elengedhetetlen volt, hogy belenyúljanak, hiszen az „eredeti” képregények a Fülesben jelentek meg, a felújított verzió pedig már albumban lesz kiadva így a változtatások egyértelműen a rejtői képregényhagyomány előnyére fognak válni.

a-harom-testor-korcsmaros-felujitott
A három testőr Afrikában – a felújított képregény (forrás: Képes Kiadó)

Garisa H. Zsolt először Rejtő könyveit olvasta el, majd nekiállt a képregényeknek is, de szeretné, ha egy képregényhez is hasonló olvasói attitűddel tudnánk nekiállni, mint az eredeti regényhez. Pályafutását rajzfilmesként kezdte így némileg könnyebb volt alkalmazkodnia Korcsmáros eleve adott vonalaihoz. A felújítást még 2001-ben kezdték el. Nagy kihívás volt egy ilyen nagyszabású munka ütemezése, hol lassabban, hol gyorsabban tudtak haladni az évek során, attól függően, hogy megvolt-e az eredeti változat. A Piszkos Fred, a kapitány elkészítésekor például Korcsmáros már majdnem vak volt, így azt a részt csaknem teljesen újra kellett rajzolni. Rejtő adaptálhatóságának problematikáját abban látja, hogy a regénybeli jelenetek egy része többé-kevésbé kivitelezhetetlen mozzanatokból áll. Korcsmáros ízes, humoros képregényei mégis jól ki tudták fejezni ezeknek a mozzanatoknak a lényegiségét, vonalvezetése egészen egyedi, hiszen a határozott vonalak mellett rajzai egy lazább, érzésből jövőbb vonalvezetésről árulkodnak – egyes legendák szerint két kézzel rajzolta műveit. Spontánabb tehát, mint például a szintén híres Rejtő-adaptáló és festő Zórád Ernő, akinek rajzai aprólékosabbak és kidolgozottabbak voltak. És habár a minőségben talán nem találunk nagy eltéréseket, stílusában Korcsmáros mégis jobban illett Rejtő világának adaptálásához.  

Második nap

A konferencia második napján egy kicsit messzebb kerültünk Rejtőtől mint személytől, de cserébe felvetődtek olyan témák, mint a kor nagy szerző-kiadó vitái, a Csontbrigád érzékenyítő program, valamint a rejtői világ animációs lehetőségeinek kivesézése.

Terry Eagleton szerint az irodalom kapcsán két dologról nem szoktunk beszélni. Az egyik a pénz a másik pedig az emberi exkrementum. Az első szekcióban nagyjából pontosan ezt a két témát járta körbe Legeza Dénes szerzői jogi kutató és Bednanics Gábor, az Eszterházy Károly Egyetem oktatója, akik olyan jogi kérdéseket boncolgattak, melyek – adatok híján – Rejtőről kicsit kevesebbet, korának kiadói tevékenységeiről viszont annál többet árulnak el. 

Legeza Dénes elmondta, hogy Rejtőnek összesen egy jegyzett pere volt írói pályafutása alatt, mely forgatókönyvírói tevékenységéhez kötődött. Miután színjátékát jobban átírták a megbeszéltnél, Rejtő keresetet indított a színház ellen, ám a végkimenetelről már nincsenek feljegyzések. A huszadik század elején az írók inkább voltak pénzszűkében, mint nem és ha már egyszer beszélniük kellett az anyagiakról, akkor azt legtöbb esetben a kiadójukkal tették meg. Sokan a szerkesztőséget okolták a kialakult helyzet miatt, ilyenkor a szerző és a szerkesztőséget azzal a váddal illette, hogy túl sok pénzt fölöz le a kiadott könyvei után befolyt összegből, míg a szerkesztőség többnyire úgy érezte, hogy a lehető legtöbb jogdíjat fizeti ki az írónak. 

Az irodalmárok között akadtak olyanok, akik értettek a pénz nyelvén, Ady Endre Illés szekerén című kötetéért a kiadó 400 korona egyszeri összeget akart fizetni, viszont Ady ezt nemcsak visszautasította, de még ki is alkudta, hogy az első kiadáskor 600 koronát, majd minden további kiadásnál 400 koronát fizessen neki a kiadó. Jókai Mórnak – ügyes üzletember lévén – szokása volt minden 10-20 évente összerendezni, majd új jogszabályokkal újratárgyalni és kiadatni könyveit. Ez az ő esetében azért is ment zökkenőmentesen, mert a szerződéseket saját cégével kellett megkötnie. Voltak azonban olyanok, akik nem tudtak bánni a pénzzel és még életükben eladták könyveik összes jogdíját a kiadónak, hogy meg tudják fizetni adósságaikat, mint Ambrus Zoltán esetében is. Szabó Dezső – nehéz természet lévén – évtizedekig állt perben kiadójával, akinek első ízben örök áron adta el könyveinek jogdíját, majd miután elfogyott a pénze és látta, hogy a kiadó sikerre viszi könyvét, beperelte azt, hogy újabb pénzhez jusson. 

A szerző-szerkesztő kérdéskör után Bednanics Gábor a disszemináció jelensége felé terelte a beszélgetést, pontosabban a színházi és filmes adaptációk jogdíjainak megoszlása felé.  Molière volt az első, aki meglátta a hasznot a színházban, ezért összefogta társulatát és mindig egyben kérte el a jogdíjat. A húszas évek Budapestjén nem volt szokás keverni a businesst, egyszerre mindig csak egy színháznak – általában Budapesti színháznak – adták el a jogokat. Az elévülési jog általában öt év volt, így, ha a színház öt évig nem tűzte műsorra a szerző adaptációját, akkor el lehetett adni másik színháznak.

Filmadaptációk esetében az első perek általában olyan adaptációknál keletkeztek, melyek esetében a szerző nem jelölte meg pontosan a felhasználási jogokat – halála miatt pedig nem volt mód a kiegészítésre. Sikeres női szerzők, mint Ernős Renée is, saját pecséttel látta el kiadványait, Török Sophienál pedig már megjelenik a megfilmesítési jog is. Láthatjuk tehát, hogy a kiadók nem mindig voltak olyan pénzéhesek, mint amennyire néhány író ezt állította, a közös egyetértésben történő munka mindig gyümölcsözőbbnek bizonyult, mint a pereskedéssel töltött évek – pláne, ha a huszadik század elejének változó világát vesszük alapul. Ebben a jogi forgatagban kell nekünk elhelyezni Rejtő Jenőt is. 

A második szekcióban egy olyan foglalkozás került középpontba, mely a holokauszt jegyében középiskolás diákok számára szervez érzékenyítő, identitás és társadalmi szerepbeli kérdéseket körüljáró érzékenyítő programokat alternatív tanórák keretén belül. A foglalkozások nyugvópontját Rejtő Jenő Csontbrigád című műve ihlette, mely egyben a program nevét is adta. A foglalkozásokat Csepregi János és Borbáth Péter író tervezte meg és tartja évek óta. 

A Csontbrigád több szempontból is kilóg Rejtő regényei közül. Ez a szöveg, a többivel ellentétben kifejezetten komor, emelte ki Borbáth Péter. A könyvben megjelenő pokol tető rész adta a foglalkozás alapját, vagyis az a mozzanat, amikor identitásuktól megfosztott rabok állnak a tetőn, ruhájukkal együtt egész lényüket le kellett vetkőzniük, míg csak a csontváz maradt belőlük. Ezt akár egyfajta előholokauszt szövegnek is felfoghatjuk, ami Rejtő esetében elég súlyos téma, hiszen ő maga is munkatáborban halt meg. Habár a foglalkozásnak nem volt előfeltétele a regény olvasása, célja viszont az volt, hogy a foglalkozás után minél többen kedvet kapjanak hozzá. Utazásai során találkozott olyan idegenlégiósokkal, akik leszerelésük után pár évvel öngyilkosak lettek. Hasonló jelenség következett be a hatvanas-hetvenes években a koncentrációs táborokból hazaért holokauszt-túlélők között is.

A foglalkozásokkal kapcsolatban Csepregi János kiemelte, hogy a programot nem akarták túl kötötté tenni, már a legelső foglalkozás óta formálódnak és csiszolódnak a feladatok, mindig az adott közösség személyiségéhez illeszkedve. A feladatok alatt érdekes megfigyelni a tanár és a gyerekek közötti viszonyt, általában már az első tíz percben látszik, ki milyen szerepet tölt be az osztály életében. A lényeg, hogy a gyerekek a tanárral együtt vegyék át azokat a kérdéseket/feladatokat, melyek az identitásvesztéshez köthetőek. Ilyen például a lakatlan sziget feladat, amikor egy csoport újraszerveződése, saját identitásunk megtalálása az elsődleges feladat. A gyerekeknek olyan szabályrendszereket kell alkotniuk, melyek által eldönthetik mi büntetendő és mi nem. Láttuk, hogy a foglalkozások kapcsán az egyszerű kérdésektől könnyedén el lehet jutni az egészen személyes és megrendítő beszélgetésekig. A kirekesztés, mint társadalmi jelenség fontos kérdésként vetült fel, ezzel együtt pedig az a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e és ha igen, hogyan lehetséges beszélni olyan traumáról, ami nem a miénk. 

Hogy a Csontbrigád megítélésében mekkora szerepe van Rejtő későbbi sorsának, ami miatt akár pszichoanalitikus olvasatként is szolgálhatna, nehéz megmondani, minden esetre mindketten osztják azt a véleményt, hogy a mű segítségével kifejezetten személyes élményekhez lehet leásni, mint ahogyan ezt a program keretében tapasztalhatták is. Rejtő korában az embereknek nagy igényük volt a könnyed romantikára, hogy amíg olvasnak, ki tudjanak szakadni saját koruk veszélyeinek fenyegető érzetéből. A kor változik, de az emberek nem – talán mi is pont ezért olvassuk még mindig. A Csontbrigád olyan mű, amivel még jelen korunkban is joggal foglalkozhatunk, hiszen az apró lélektani mozzanatok örökérvényűvé, a váratlan gonoszságok és a humor váltakozásai pedig erősebbé teszik a művet. 

A konferencia utolsó szekciójában Gerencsér Péter filmtörténész, Cserkuti Dávid illusztrátor és Varsányi Ferenc animációs rendező beszélgetett Szép Eszter vezetésével. 

Varsányi Ferenc első Rejtő-élménye a középiskoláig nyúlik vissza, ahol osztálytársaival a Piszkos Fred, a kapitány karaktereiről nevezték el egymást – neki a Csülök név jutott és a találkozók alkalmával azóta is így nevezik egymást. Ami a megfilmesítést illeti, a Filmművészeti egyetemen egyszer kabarét készített Rejtő humorával, ám a film végül közepest kapott. Rejtő iránti rajongásának tetőpontja az volt, amikor a szerző születésének 115. évfordulójára elkészítette egész estés animációs dokumentarista filmjét. Rejtő regényét kifejezetten nehéz adaptálni, hiszen a leírások nyelvi humora eleve nem valósulhat meg egy filmben, nem beszélve a figurák megjelenítésének nehézségéről. Ami az élőfilmes változatokat illeti, Magyarországon eddig két adaptációja született, de egyik sem vált sikeressé, hiszen az animációs elemek élethű vászonra viteléhez rengeteg pénz és ember kellene. Rejtő első, útkereső időszakában még költő és drámaíró akart lenni, de végül mások hatásának köszönhetően áttért a kabaréra. Gyakorlatilag néhány év alatt írta meg legjelentősebb műveit, melyekkel előre megteremtette az akció-kabaré műfaját, hiszen ez a stílusnak csak a hetvenes években terjedt el globálisan. Első műveiben még külön futott ez a két szál, majd egyre inkább összeolvadva vált végül meghatározóvá és Rejtő Jenő védjegyévé ez az izgalmas, paralel műfaj.

Ami Cserkuti Dávidot illeti, neki nem volt rejtős beceneve, viszonylag fiatalon ismerkedett meg a képregényekkel, melyekről aztán később áttért a regények olvasására, nemrég a Piszkos Fred, a kapitányt olvasta újra. Rejtő ponyva és szépirodalom határán való balanszírozásába, humorába újra és újra bele lehet szeretni. Élőfilmes adaptációra több kísérlet is volt, egyik ötlet épp a Sin city megjelenésével azonos időben vetődött fel, maszkokkal, mesterséges háttérrel megálmodva. A film végül nem valósult meg, de a Piszkos Fred közbelép című animációs film adaptáció igen, melynek egyébként Varsányi Ferenc a rendezője. A filmből, egyes jeleneteiből láthattunk részleteket, előtte-utána képkockákat, melyeknek szinkronhangja hol eredeti angol, hol magyar nyelven volt hallható. Cserkuti Dávid elmondta, hogy a film kapcsán az is kiderült, hogy az embereknek nagyon nehéz megfelelni, ami a regény karakterek adaptációs változatait illeti, hiszen mindenki máshogy képzeli el az adott szereplőket. Ám minél inkább törekednek a hasonlóságra, ötleteik kreatív, „rejtős” megvalósítására, annál szélesebb közönség fogja szeretni az adott művet.

Gerencsér Péter ugyan nem dolgozta fel Rejtő műveit, ugyanakkor azok segítettek neki az olvasás megtanulásában – főként A megkerült cirkáló. Fontosnak tartja a regények fennmaradása szempontjából a Rejtő-kultuszban megfigyelhető kettősséget, melynek alapja az lehet, hogy a magyar irodalom más kultúrákhoz képest – például a Csehország- vagy az USA-belihez – képest elitista, így Rejtő populáris kultusza eltért irodalmi értékelésétől. A 60-as, 70-es évektől több százezres mennyiségben adták el műveit, így újra és újra képes szélsőséges ám pozitív hatást kiváltani az olvasókból. Úgy tartják, hogy minden jó irodalmi alkotás fő kritériuma, hogy megfilmesíthetetlen, így egy sikeres szerző eleve bénítóan hat a jövendő közönségére. Rejtő filmes adaptálhatóságát azért is találja nehéz feladatnak, mert műveiben egyszerre van meg egy virtuális, imaginárius világ és egy realista, kritikus kép. A magyar filmnek nincs meg az a hagyománya, melyhez e tekintetben vissza lehetne nyúlni, így a legtöbb adaptációs film negatív visszhangot kapott. Szép Eszter „képregény mint hungarikum” felvetésére pedig azt a választ adta, hogy míg Amerikában általában a film – a képkockák közötti kapcsolat –, a szkeccsek és a színházi előadások hatottak a képregényekre – majd vissza – addig Magyarországon főként a magas kultúra felől jön az ihlet, tehát jellemzően szépirodalmi művekből dolgoznak át képregényeket.

A konferencia végére, azt hiszem, mindenkinek sikerült többé-kevésbé behatárolnia annak a bizonyos késnek a helyét és értelmét, nemcsak a matróz hátában, hanem irodalmi értékrendszerünkben is. Hiszen, aki ilyen hatást tud kiváltani az emberekből, a magaskultúrától kezdve a ponyva kedvelőin át a mozgókép műfajáig, annak egészen biztos, hogy helye van az irodalomban. Mindig voltak és lesznek korszakok, amikor Rejtő Jenő művei aranykorukat fogják élni, de hogy része lesz-e valaha a kanonizált műveknek, vagy megmarad, mint klasszikus „magasponyva”, nem lehet megjósolni. Hiszen már mindnyájan tudjuk, hogy „a sors olyan, mint egy részeges szabász: mikor belevág a szövetbe, még nem lehet tudni: felöltő lesz-e belőle vagy nadrág.”
  

 Taródi Luca

  

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s