Feketemosó: Amikor én még költő voltam

feketemoso-uj-kozepes Egy napon, amikor az egyetem előtt ültem egy padon, egy pad tetején, fent a háttámlán, foghegyről oda is vetettem ennek a főszerkesztőnek, hogy na, mi van, talán még a nevemet se tudja? A haverom, akivel a padon ücsörögtem, és akinek a verseit már jócskán közölgették a lapok, csak pislogott, hogy ez most micsoda, mit szólok közbe, amikor épp az ő költészetéről van szó. De akkor már ő is csak röhögött, amikor a főszerkesztő kivágta, hogy hogyne tudná ki vagyok, hát én vagyok az ez meg az, aki küldte azokat a verseket. Elkerekedett szemekkel mondtam neki, hogy nahát, igen, pont én vagyok, és akkor most hogyan tovább. – Tóth Anikó írja az Apokrif blogját.

Amikor még költő voltam, hosszú hajam volt és trapéznadrágom, pedig már mindenki csőfarmerban járt. Volt egy kis noteszom, abba írtam a verseket, jobb is, ha nem emlékszem, miféléket. Ha nap közben jó kedvem volt, este írtam egy szomorút, mert szomorú volt az ars poeticám, és mert szerettem a rímeket. Három vagy négy dologról írhattam talán: egy habozó szerelemről, a tájról, amelyet a vonat ablakából láttam és a magasztos költészetről, ugyan mi másról. Verset csak vonaton, buszon, parkban alkottam, ott volt csak igazi melankólia, ott lehettem csak én a bús, méla költő, és ott jött rám a magasztos küldetéstudat.

Igazi kókler voltam, de ebben is szerencsém volt, ami akkoriban nem volt szokatlan. Nem voltam ügyes, de pocsékabbat is olvastam már, és valahonnan, talán egy szemináriumról megvolt a főszerkesztő e-mail-címe, mondjuk, hogy így volt. Erre a címre küldtem el négy, öt, talán hat remekművemet avantgárd, szentimentálisan tájleíró és távolról epekedő változatban, várva, hogy mi lesz. Nem lett persze semmi, ami külön jó volt, mert így megvolt a hangulat, volt mivel ellensúlyozni az időnként rám telepedő jó kedvet, az erőszakosan felgyülemlő kéretlen derűt. így volt, nem így volt, ki tudja azt már, bizonyára azok sem sejtik, akik – hogyan? mégis hogyan és mi a francnak? – a mai napig nekem szegezik, hogy á, te verseket is írtál régen, olvastam ám őket a napokban.

Köszönöm szépen, hogy olvastátok, szóra sem érdemes, majd ha megjelenik az első kötetem, amelyben – nem idő előtt, de nem is túl későn – bravúros formakinccsel lepem meg azt a szűkebb kört, akiknek én írok, szóval akkor majd elemezhetjük is ezt a négy-öt megjelent verset. Addig is köszönöm, hogy eszembe juttatjátok, mintha nem lenne saját magam előtt is vérciki, hogy egyszer ezeket én önként odaadtam valakinek, aki aztán beletette őket egy újságba, sőt feltette az internetre, ami nyilván nagy lépés volt, mert ezzel be is tetőzött az életművem. Hogy úgy mondjam, berekesztettem a költői irányú tevékenységet.

Na de amikor még költő voltam, akkor még voltak nagy reményeim! Egy napon, amikor az egyetem előtt ültem egy padon, egy pad tetején, fent a háttámlán, foghegyről oda is vetettem ennek a főszerkesztőnek, hogy na, mi van, talán még a nevemet se tudja? A haverom, akivel a padon ücsörögtem, és akinek a verseit már jócskán közölgették a lapok, csak pislogott, hogy ez most micsoda, mit szólok közbe, amikor épp az ő költészetéről van szó. De akkor már ő is csak röhögött, amikor a főszerkesztő kivágta, hogy hogyne tudná ki vagyok, hát én vagyok az ez meg az, aki küldte azokat a verseket. Elkerekedett szemekkel mondtam neki, hogy nahát, igen, pont én vagyok, és akkor most hogyan tovább.

Egy hét múlva már bent ültem a spiritus rectornál, akinek már lehetett tapasztalata az ilyesmiben, mert nem azt mondta, hogy a versek bénák, de azért tűrhetően jó fejnek tűnök, hanem azt, hogy valami azért motoszkál bennem. Nagyon rendes volt, ezúton is köszönöm neki.

Mint mondtam, a versek bekerültek az újságba, én pedig elégedetten hátradőltem, és egy sör mellett tucatnyi beszámolót hallgattam végig arról, hogy iksz vagy ipszilon már gyermekkorában is verselgetett, és hogy, hogy nem, mára odáig jutott, hogy ezt akár egy tíz-húszfős közönség előtt is képes felvállalni. A pironkodó cimborák, akik egy-egy ilyen pódiumbeszélgetés után – pódium! na persze! –, szóval akik ilyenkor odajöttek hozzám kezüket tördelve, hogy nem voltak elég jók, rosszul hangsúlyoztak, talán nem is értették, hogy ez az egész nem erről szólt. Egyszerűen csak rohadt jó volt ott lenni, jó volt együtt lenni, figyelni, és a legjobb az volt, hogy ezért semmit nem kellett tenni. Csak leadtam azt a néhány verset, mintha ez lenne a belépőm ebbe a világba, pedig nem kellett oda belépőjegy, úgyse tudtam volna máshol kikötni.

Később aztán bebizonyosodott, hogy a kis mesterműveknek mégiscsak rengeteget köszönhetek, mert ha ez nem lett volna, nemhogy verset, de semmit sem írtam volna, nem jelentek volna meg rövid, tömör irodalmi beszámolóim, nem kergetnének az őrületbe a felelőtlenül bevállalt könyvkritikáim, és nemcsak az irodalom oldalvizeit kerültem volna el, de talán még a partjait is.

Egyszóval jó, hogy így alakult, és azt se bánom, hogy ennél nagyobb költő nem lett belőlem. Csak azt tartom furcsának, hogy ami akkor természetesnek tűnt, hogy az ember mindenbe, csak úgy lazán belevágott, egy kicsit mintha eltűnt volna. Belőlem legalábbis kiveszett ez a képesség, rászoktam az úgynevezett kritikus gondolkodásra, lett belőlem könyveket bíráló kisbölcsész, mondjuk, hogy szerkesztő is, mert a pénzemet ezzel keresem, és lettem végül tudatos választópolgár, nyelveket beszélő fiatal értelmiségi abból a kisfröccsel kalimpáló húszévesből, akinek mindezt köszönhetem. Ha egyet kívánhatok, azt kívánom, hogy ha nem is lehetek már olyan, legalább ne felejtsem el, hogy ki voltam akkor, és legalább néhanapján, ha nagyon jó kedvem van, eszembe jusson, hogy igen, egyszer régen ez mennyire magától értetődő volt. Röhögtünk a világon, egymáson, ahogy ott bénáztunk, és ebből a röhögésből meg a kis melankóliákból nőttük ki magunkat komolyabb, kicsit komorabb emberré.

Ez talán olyasmi, ami, ha reményt nem is ad, de legalább felidézi egy szabadabb, felhőtlen élet árnyékát, és kedvcsinálónak ez sem épp utolsó. Ki tudja, mi következik, talán még írni is lehet, talán én is összetákolok ezt-azt, ha jobb nem jut eszembe.

Ezért aztán, amikor egy barátom azzal jön, hogy nekem agyba-főbe kellene írnom, minden lehetséges csatornán, akkor a képzavar ellenére komolyságot erőltetek magamra, és megmondom, hogy nyugodjon meg, annak is eljön majd az ideje. Még tíz-húsz év, van időm, csak nehogy leközöljék, mert akkor az egésznek annyi. Jó, ha egy lapszámot kihúzok prózaíróként, ne sürgessük ezt, mert azután már csak a dráma marad, és azzal meg mégis mihez kezdenék.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s