Feketemosó: Ha maga nagyon jó lesz

feketemoso-uj-kozepesMár kezdődött a nyár, és én úgy léptem ki az egyetem kapuján, mintha fejbe kólintottak volna, az öröm minden tagomat elárasztotta, az életem, a napom, a perc, amelyben éltem, ragyogónak és világosnak tűnt. Az utcán megláttam egy jóbarátot, egy percre megálltunk, elmondtam neki, hogy boldog vagyok. – Tóth Anikó írja az Apokrif blogját.

Tóth Anikó
Tóth Anikó

Már kezdődött a nyár, és én úgy léptem ki az egyetem kapuján, mintha fejbe kólintottak volna, az öröm minden tagomat elárasztotta, az életem, a napom, a perc, amelyben éltem, ragyogónak és világosnak tűnt. Az utcán megláttam egy jóbarátot, egy percre megálltunk, elmondtam neki, hogy boldog vagyok.

Egy tanáromtól jöttem, ez volt az utolsó találkozásunk. A terveimről, az ötleteimről beszélgettünk, a pozdorjaszagú bútorokra átlósan esett a májusi napfény, én pedig hátradőltem, és élveztem, hogy végre valaki megint komolyan vesz. ’Ha maga nagyon jó lesz, bemutatom egy barátomnak.’ – ezt, az utolsó mondatát azóta is forgatom magamban: vajon kire gondolt, hol találkoztunk volna, mit ittunk volna, és egyáltalán, hogyan lehettem volna én nagyon jó.

Ezt a kedves tanáromat még azon a nyáron eltemettük. Emlékszem, azt sem tudtam, hogyan viselkedjek a gyászmiséjén: letérdeljek, keresztet vessek? Ha már elkéstem, hová üljek? Kell-e hangosan imádkozni, kell-e majd énekelni? Végül csak néhány szót sikerült megjegyeznem, a többi eltűnt, és azóta én megint nem vagyok nagyon jó.

Finnországból hazatérve, most, hogy újra átalakul az életem, gyakran eszembe jutnak ezek a hetek. Az utolsó nagy beszélgetés, a gyászszertartás és az a kis szomorúság, amiért utána rögtön vissza kellett mennem az irodába, és nem volt időm rendesen, tanítványaival együtt meggyászolni ezt a kivételes embert.

Ezután még néhányszor megpróbáltam visszatérni a diákélethez, de ezek a kísérletek mindig kudarcba fulladtak. Északi utam volt az utolsó esélyem, és komolyan azt hiszem, hogy eleinte, amikor még volt időm naphosszat olvasni a könyvtárban, a dolgok nagyjából jól alakultak. Volt egy állandó helyem az ablak mellett, épp szemközt a magyar tanszék épületével. Az itt töltött napok során elsősorban angol nyelvű könyveket olvastam, és küszködve, de néhány francia tanulmányba is belenéztem.

Nagyjából egy hónapig tartott ez a paradicsomi állapot. Átadtam magam a tanulásnak, és igyekeztem egy kicsit elfelejteni az irodában töltött éveket. Kezdtem újra elhinni, hogy képes vagyok végigcsinálni ezt az egészet, hogy meg tudom teremteni a fejlődéshez szükséges nyugalmat, és a végén úgy fogok majd hazajönni, hogy mindenki eltátja a száját az eredményeimtől. Aztán váratlanul megint megtörtént.

Egy nap, azóta sem tudom, hogy pontosan mikor, egy másik tanárom, egy számomra még kedvesebb személy is elhunyt. Én legalábbis nem sejtettem, hogy beteg, csak azt láttam rajta, hogy egyre keserűbb, egyre fáradtabb leveleket kapok tőle, valahányszor a munkámra hivatkozva megpróbálok kitérni az egyébként észszerű kötelességek elől. Jó ideje nem láttam, de gyakran eszembe jutott. Például ezen a napon is, amikor finn professzorom polcán észrevettem Móricz naplóját, és hirtelen bevillant az a bizonyos gondolat, hogy a Kámaszútra maradhat az alsó polcon, de a Móricz-naplót jól rejtsük el a könyvesszekrény tetején, nehogy gyermekeink idő előtt rátaláljanak.

Ez egyébként nem pont így hangzott el, de a tanácsot, ki tudja, talán érdemes megfogadni. Egykori témavezetőm, néhai támogatóm könyvei egymásnak dőlve állnak a szobámban, és bár nem hiszem, hogy mostanában újra elolvasom őket, az előzéklapra írt dedikációkat mégiscsak átfutottam.

A minap bementem az egyetemre, megnéztem, mi van most a szobája környékén. A neve még kint van, és azt a bizonyos képet is otthagyták a falon. Úgy láttam, hogy csak azt a kis cetlit tépték le, amelyen rémesen apró betűkkel a fogadóórája időpontja állt.

Belül, az ajtón túl, valószínűleg ott van még a helyem, az a vacak kis szék az asztal végében, amit talán leginkább sajátomnak mondhatok az egyetem épületében.

A számtalan emlék közül, amely ehhez a teremhez, ehhez az ajtóhoz, az épülethez, a kerthez és az utcához köt, talán az a pillanat a legerősebb, amikor az élőláncból feltekintve észrevettem őt, amint ablakában állva bennünket néz. Nem nagyon láttam az arcát, de tudtam, hogy figyel bennünket, épp úgy, ahogy pár évvel korábban a villamoson titokban én is megfigyeltem őt.

Kezeit felemelve a vízszintesen elnyúló korlátra helyezte, és közben két tenyerével egy szétterített, maga elé lógatott sportújságot olvasott. Emlékszem, azon gondolkodtam, hogy ez az ember, aki egyszer ordítva zavart ki a szobájából, mondván, hogy nem érti, hogyan tudtam átmenni az érettségin, bizonyára még annál a vérbeli tanárnál is sokkal több, akit később mégis megszerettem benne.

Tanáraimat nézve, az órájukon ülve gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy ezeknek a kiváló koponyáknak a katedra helyett egészen más szerep is juthatott volna. Az elegáns öltönyt magamban középkori rongyokra cseréltem, és elképzeltem, hogy ezt a mondatot, ’ich kann nicht sagen was ich meine weil was ich meine das ist meins’, egy udvari bolond szájából hallom. Máskor, egy-egy tekintélyes oktató alakját utcaseprő, hentes vagy buszsofőr képében idéztem magam elé, és bár az ilyen eszmefuttatások közben nem nagyon figyeltem oda az előadásra, örömöt leltem a haszontalanságban, és szívesen elképzeltem, hogy nekem sincs más dolgom, csak az, hogy tanuljak, vizsgázzak és olvassak: az, hogy megfeleljek ennek a szerepnek, és elhiggyem, hogy mindez örökké fog tartani.

Azt, hogy pontosan mit gondoljak magamról, máig sem tudom – honnan is tudhatnám –, de Finnországban, miközben szitkozódva tekertem fel a dombokra, tanultam, dolgoztam, és elsírtam magam a Szomszédok epizódjain, legalább annyit megjegyeztem, hogy amit önmagamról nyűglődve és kényszeresen megfogalmazok, annak soha nem kell egyfélének lennie.

Most egy kicsit lassítani fogok, mert nagyon elfáradtam. Nehéz volt végigcsinálni ezt az egészet, nehéz volt fiatalnak lenni, és fogalmam sincs, hogy ezzel most mihez kellene kezdenem. Csak azt tudom, hogy nem vagyok nagyon jó, és nem is akarok már az lenni, de megteszem, amit lehet, és az oldal aljára érve, mindent végiggondolva, szép lassan megnyugszom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s