A huszonkilencedik tábor (beszámoló)

avagy köszönöm a pulcsijaitokat

Fotó: Bach Máté
Fotó: Bach Máté

Előjáték

Parti-végére-érkező ember vagyok. Azért alakult így, mert mindig túl sokat töprengtem, elinduljak-e vagy sem, belekezdjek-e vagy sem, tegyem vagy ne tegyem. Aztán, mikor benyitottam az ajtókon, az emberek már szedelőzködtek, leemelték kabátjaikat a fogasról, összedőlni készültek intézmények és szakmák, felbomlani közösségek, utoljára találkozni emberek. Bár a vég előtti pillanat, a magam fajta csak tudja, a legszebb.

Ez az írás (megpróbálta szegény, nem sikerült neki) nem tud olyan lenni, mint a többieké, a bennfentesek beszámolói. Csak az tud lenni, mi szerzője lényege: új és tudatlan. Fikarcnyit sem akarok úgy tenni, mintha már jártam volna ebben a táborban, mintha nem ez a nyár lett volna az első, amikor némi fogalmam lett arról, mit fed az „írótábor” kifejezés. (Amit a nem-írás éveiben féltékenyen láttam feltűnni idővonalamon éveken át.) Féltem is. A befogadás hiányától. De a félelem drámaian és megtévesztően felesleges volt. Drámaian: zavarba ejtően barátságos, befogadó, bátorító világba csöppentem. Megtévesztően: a bennfentesség illúzióját adta.

Meg sem lepődtem (lásd: első bekezdés), hogy pont most köszönt le a JAK eddigi csapata. Mégsem volt olyan érzésem, hogy a parti végére jöttem. Inkább a kezdete előtt egy ütemmel. Hiszen új JAK-elnököt választottak a valóban rátermett Nagy Kata személyében. És ez nagy különbség: egy új születésének voltam tanúja a lezárással való szembesülés nélkül.

A következőben egy kezdetben alig valakit, aztán egyre több embert megismerő fél-idegen impresszióit találják majd, olyan tematikában és sorrendben, amit ő fontosnak érzett.

A kastély és a kertje

A kastély kertje a tábor szíve. Angol-park, mondják a Nádasdy Ádám vezette líra-csoportba járók, a prózások A Kertnek mondják. Ez a kert a szigligeti bűvészmutatvány része. Azt az illúziót teremti meg, hogy kiszakadtunk a rendszerből, városaink pedáns kattogásából. A telefonok és az internet vékony zsinórjai azért összekötnek minket és a kint maradtakat (akik mit sem értenek a táborunkból, mert nem látták még ezt a kertet), de nem vesszük őket komolyan. Az angol kert tetszőleges nagyságú. Egyesek elmennek a végéig, és magukkal hozzák a hírt: lent van egy tó, ami nem a Balaton, és nem lehet benne úszni, de nagyon szép. „Mesterséges tó.” – mondja egy kolléga. „Gombbal működik?” – kérdezi egy másik. „Nem kapcsolhatják ki. A halak miatt.” – tűnődik egy harmadik (aki én vagyok). A kert persze alkalmas a romantikára, a Holdnak köszönhetően telefon-elemlámpa nélkül is lehet benne haladni. A jövő nemzedékének üzenem, hogy a tüzelőfák tornyozott hasábjainak tárolására épített ingatlan közelében valami szúrós növényhalom terpeszkedik, ott érdemes világítani.

A kert egy nagy víz, amibe elúsznak a Késő Esti Kortárs Írók, majd visszajönnek a hidegbe. Az esték ugyanis napról napra hidegebbek, és én nem hoztam pulcsit. Itt szeretném megköszönni mindenkinek, aki adott. Ez a befogadás: nem hozol pulcsit a JAK-táborba, de minden este kapsz valakitől. A kastély szűk és fehér, a folyosókon nem tud két ember elhaladni egymás mellett, csak ha az egyik falhoz lapul. Az ebédlőben mindig van kaja – a nap bármelyik szakaszában. Ezen a helyen nincs éhség és szomjúság. Szeretnék megemlékezni arról, hogy én nem iszom. „Nagyon durván tolod hallod?! – jelzi egy ifjú kolléga fröccsel a kezében. Éjjel kettő óra. – Nem iszol? Aztakurva. Azért az durva! Durván tolod! És… bzeg hogy bírod?” Tökéletesen kiejtett szó, nem elírás: bzeg. A kastélyban munka folyik: az emberek gesztikulálnak és táncolnak. Ezt nagyon sokáig csinálják. A hajnali, megfogyatkozó szállingózók láttán is az az érzésem, valahol folytatódik a megkezdett éjszaka. Most, 14 nappal túl mindenen: az éjszakák.

Fotó: Bach Máté
Fotó: Bach Máté

Házak

Nem a szigligeti házak, mert a szigligeti házak láthatatlanok. Ott vannak, elérhetőek, de csak azért építették, hogy kikerüljük őket és vizuális markereket nyújtsanak az Antal-hegyi vendégház és faházaihoz vezető, bravúros messziségbe nyúló útján. A gyakorlott, régi táborozók (ők tudnak neveket: ki kicsoda és mit ért el a szakmában, az életben, a grádics mely fokán helyezkednek el) tudják: lent kell maradni, a kastélyhoz közeli apartmanban vagy a szervező csapat szobáiban, ha van még hely, de lent kell maradni. Mi, friss emberek – sétálunk. Örülnék, ha tudnék zenét hallgatni legalább, de a telefon folyton lemerült. A céges telefon is lemerült. Olykor tíz százalékra feltöltöm, és bemesélem magamnak, ez sokáig elég lesz. A giccses reggelikről is, el ne felejtsem, majd szólni kell. És arról is, hogy éjjel kettő-három felé, mikor mind felértünk a házhoz, ott ülünk cigarettákkal és ásványvízzel az Antal-hegy tetején és a verseinket olvassuk fel, aztán odaadóan elemezzük őket. Mint egy tizenkilencedik századi irodalmi kör tagjai, akik olyan világból érkeztek, amiben verslábak, időmértékek és a legpontosabb szavak megtalálása jelenti az élet legnagyobb nehézségeit. Alattunk a pár óra múlva pirkadó Balaton. Néhány nappal később Piros Verával azon tűnődünk, aztán gyötrődünk is hosszan, mi az a szó, az a szó, ami leírja a víz alá merülő ember fülében azt a búgást vagy zúgást vagy zizegést vagy morcogást. Mi az?

Az utolsó nap reggele

Richter Tamással az utolsó nap reggelén állunk a vendégház teraszán, mint holmi diktátorok hegytetőre épített sasfészkeik erkélyén. „A tájkép is azt mondja, hogy menjünk a picsába.” Tamás pontosan fogalmaz, mert a végtelennek tetsző hét második felében hűvösebb áramlatok érkeztek, végül szeptember elsején mérnöki pontossággal megérkezik az ősz – nem is előörse, – de teljes harci pompájában tüzérezrede. Nekem továbbra sem volt pulcsim, de még André Ferenc az éjszaka folyamán megszán eggyel, de előbb-utóbb vissza kell adnom neki. Mikor elindulunk a Mucha-páros autójával egy messzi vasútállomás felé, éhes vagyok. Reggeli már nincs ezen az utolsó napon. És Tamás útközben (mert legelő birkák mellett haladunk el) megjegyzi, hogy szívesen lenne köztük, és Dorka azt mondja neki, ne féljen, még bármi lehet belőle. Hogy mi történt a komáromi vasútállomáson, „kedves gyerekek, az már egy másik történet…”

Kaja

A reggeleink felháborítóan giccsesek voltak. A színváltós Balaton, hangulatzavaros matrónaként terpeszkedik a tájkép hátterében, mögötte déli-parti települések országútjai és házikói. A nap vakítóan világított minket, miközben Behrens doktor szanatóriumának étkezéseit megszégyenítő reggelijeinket költöttük egy Süti nevű kutya és egy anonimitásba burkolózó félszemű macska figyelmes társaságában – versekről, novellákról, megfelelő szavakról beszélgettünk. Meg az előző esti italozás következményeiről. És általában a nőkről.

Az ebédek és a vacsorák a kastélybeli ismerkedést szolgáló szeánszok, melyre mindenki késve érkezik, cserébe későn is marad még étel. Szigligeten nincs éhség és szomjúság, mert mindenből minden van.

Fotó: Bach Máté
Fotó: Bach Máté

A felfelé és lefelé vezető út

Fájdalmasan említik az emberek. Hogy vannak, akiket „kiraknak” oda, és éjjel részegen szörnyű oda felvánszorogni. Az út hosszú, de a csillagok lenyűgözően tiszták. Már a visegrádi FISZ-táborban, és itt is azzal szembesülök, hogy a Tejút görbülő karjai tisztán kivehetők: az a lisztszerű kanyar odafönt megszámlálhatatlan naprendszer együttese. Szívet tépő.

Az út több szakaszból áll. A legendássá lett Felfelé Vezető legnehezebb része a központból kivezető útszakasz, emelkedik, nehezül, lihegünk. Majd egy békésebb átmeneti szakasz következik kanyarokkal és újabb emelkedő. Majd egy valószerűtlenül hosszú szakasz klasszikus úttesttel és zölddel az út mentén. Ezek után egy újabb nehéz szakasz jön: a hegyre vezető aszfaltozott út. Nagyon fontos, hogy az út végén, a vendégház bejárata előtt kecskék vannak, akik csapatban futnak elénk, megtorpannak, mutatványt várnak, mutatványunk nincs és csalódottan lehuppannak nagy fenekükre, esetleg kérődznek.

A lefelé vezető út ironikus módon egészen másmilyen: felszabadult, lelkes és reményteli. Nagyon könnyű! Szinte csak lefelé kell menni. Ha jobban belegondolok, nem is szinte, hanem kizárólag.

Fotó: Bach Máté
Fotó: Bach Máté

Az esték

A JAK-tábor töke az este. Mondanám, hogy a szíve, de ezt a kerttel kapcsolatban már elsütöttem, és akkor sem volt túl eredeti. Itt történik minden, amiért érdemes eljönni a táborba. Persze, a szemináriumok is pótolhatatlanok: egyfelől a magyar irodalom élő legendáival morfondírozhatunk a szövegeinkről, másfelől mi, egymás szövegeiről is, de… legyünk őszinték. Az esték nélkül mit érne mindez. Szomorú tűnődés lenne.

Magánórák és műsorok

Aki érti, miről szól egy ilyen tábor (JAK, FISZ, Vének, stb.) annak hatalmas élmény. Itt található a legjobb spontán összeverődött szövegfejlesztő csapat. Két fajta emberrel találkoztam: akik kritizálható és akik kritizálhatatlan szöveget hoztak.

A kritizálhatatlanok vagy kinyilatkoztatásként, krónikaként tekintenek műveikre, vagy változtathatatlan, tehát spontaneitásában az ihlet kohóiban tökélyig izzott, amúgy titokban terápiás eszközként használt borostyánkövekre. Ők végzetesen félreértik, mi zajlik körülöttük és hol tartózkodnak. Talán csillogó, némán elismerő tekintetek bátorító sugarában fürdenének.

A többiek, a kritizálhatók azok, akik értik, mi van. Szövegre érzékeny emberek (híresek és hírtelenek) jóindulatúan (bár olykor túlbuzgóan) segítenek abban, hogy jobbak legyenek ma, mint tegnap voltak. Ez nem kis szívesség.

A „hivatalos” beszélgetések és bemutatók emelik exkluzívvá az eseményt. A bennfentesség illúziójának egyik elmaradhatatlan eszköze. A részvétel érzéséé. A bennevagyok érzéséé.

Én még nem feltétlenül értettem, mikor min néznek össze mosolyogva a népek, de a rá következő napokban igyekszem utánajárni a belső poénoknak. „Tudod az van, hogy ő eléggé hát hm utálja, mert tíz éve állítólag… na jó, menjünk egy kicsit arrébb…” – kezdetű megszólalásokra találok rá. Olyanok ezek a mondatok, mint kicsike, absztrahált besúgók, de ezek nélkül sok minden nem érthető. Emberek közötti erőviszonyok és viszonyrendszerek – márpedig csöppenj bele a balett, a cirkuszi artisták, a fül-orr-gégészek vagy a lepénysütők világába: ez a lényeg.

Fotó: Mucha Dorka
Fotó: Mucha Dorka

Utójáték

Összegezzünk: a JAK-tábor olyan, mint a sörnyitó, a horgászbot és a villanytűzhely. Rendeltetésszerűen kell használni és akkor nagyszerűen szuperál. Rendeltetése pedig ez: a fiatal író jobb és még jobb író legyen, ebben kollégái segítik őt, ezenkívül barátkozhat, szerelmes lehet, nagyobb és kisebb társaságok tagjává válhat, ehet-ihat, fürdőzhet a Balatonban (a kollégák megtaníthatják úszni, ha nem tud) és láthatja a Tejút karjait. Erre való a JAK-tábor. A huszonnyolcadik, a huszonkilencedik, a harmincadik, a harmincegyedik és így tovább.

Szalay Álmos

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s