Flâneur (zene)

A Clark Ádám tér éjjel (fotó: factsweknow)
A Clark Ádám tér éjjel (fotó: Factsweknow)

Este elindulni. Este, amikor majdnem minden mindegy. A rakpart hosszú, a turisták valamivel lassabbak, a fényképezőgépek ismerkednek a város szegleteivel, a biciklikerekeken levő macskaszemek jelzik, itt mindenki látható, de csak egy pillanatra, mint a nyugalom, mint a Rudas előtt cigiző úszómester fehér ipanema papucsa. Este elindulni, nyáron, minél kevesebb ruhában, ahogy Hamvas is írja: „a séta a legjobb, ha az ember meg sem gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza vagy éjszaka. Persze csak nyáron lehet, s ez a séta klasszikus ideje.” Azzal egészíteném ki Hamvas Béla szent lődörgésről szóló eszmefuttatását – a kor változásának tudatában –, hogy zenére sétálni, sőt, olyan zenére, melytől a súlyos lélek megkönnyebbül, és a könnyű lélek súlyosabbá válik, egyfajta feloldozást jelent. Tulajdonképpen maga az igaz reveláció. Tényleg. Egy magasabb rendű felismerés, egy erősebb kinyilatkoztatás, melynél a szellem működésbe lép, az érzelmek és a gondolatok katalizátorává lesz. A tökéletes zene, illetve az esti séta jelentőséget ad a pillanatnak, általuk a város lüktetését nem idegen lökdösődésnek éljük meg, hanem baráti tapogatózásnak, vállveregetésnek. Tehát tessék beállni egy utcai lámpának a fénye alá, kibogozni, megnézni melyik az R és az L, finoman beleilleszteni a hallójáratokba a fülhallgatót, és útnak indulni. A Móricztól haladva a Szent Gellértig, végig a Bartók Béla úton, nem nagy távolság ez, mégis ráhangolódás szükségeltetik, ráhangolódás saját magunkra és arra a térre, mely körülvesz minket. Elsőre egy igazán finom és harmonikus szám kell, olyan, amelyik beindítja a lábat, olyan, amelyik kapcsolatot teremt a led lámpák, a kirakatok és a szembogár között. Legyen a Kiasmostól a Lit című szám, két izlandi zeneszerző, techno duo, elektronikus zenész gyönyörűsége.

Ólafur Arnalds és Janus Rasmussen azon felül, hogy a gleccserek olvadékonyságát idézi meg, szívizomhúrt megpendítő melódiákkal egészíti ki azokat a feszes ütemeket, melyek bólogatásra késztetik a felkészületlen fejet. Őket hallgatva átérezhetjük a zordabb vidéken élő halászok végtelenül egyszerű, de fenséges életét, a borjúfókák leszakadt, távolodó jégtáblákon való relaxációját. De haladjunk tovább, figyeljünk figyelmesen, kisboltokat hagyunk el, a hajszálak mozgolódása jelként funkcionál, változik a légmozgás, a testkörvonal nő, kiszélesedik a tér, megérkeztünk a Szent Gellértre. Éjnégyszög feszül a városra, kivilágított hidak terpesztenek. Kell a második szám, nyomni kell egyet a hangerőn. A Kollektiv Turmstrasse Last Day című számának David August-féle változata jelentkezik, egy zenei újragondolás, egy fiatal német agyból kipattant elektronikus revízió. Olyan letisztult és steril német erő van benne, amely valóban kipucolja a szervezetet. Gut, gut musikalich gyomormosás. A basszus rezgése, illetve a dobgép üteme egyszerre tölt fel energiával, megemelkedik a pulzusszám. Képzeljük el, hogy erdei barlangjában Siegfried is a Last Day című számra kovácsolja eggyé kardját, amely végül nem hull darabokra, tartós marad, mint a dallamoktól történő vegetáció. Mielőtt folytatnánk megkezdett sétánkat, egy kisebb kitérőt teszünk. Felbaktatunk a Gellérthegyre. Hogy miért? Nils Frahm More című számáért, pontosabban a KEXP zenei csatornán megtalálható verziójáért.

Kizárólag ott, a nyüzsgő város felett lehet meghallgatni a német zeneszerző mesterművét. Meghúzódunk egy csöndes ponton, magunk alá tekintünk, aztán fel és megint le, ismét fel, ismét le. Egy jógi tüdejének megfelelő levegő mennyiséget szívunk be, majd engedünk ki. Szemben találjuk magunkat a fényvárossal, fejünk fölött hasal az ég, mintha egy elfáradt tornagyakorlat után heveredne így el. Nils Frahm szép fokozatosan előkészíti az agyunkat, elmosódott álomzajt gerjeszt Rhodes szintetizátorával, aztán rásegít a Moog szintéjével, majd az ötödik percnél kilő minket a sztratoszférába. Azokat a csillagokat, amiket eddig bámultunk, de meg is érinthetjük, ujjbeggyel, mint Pán Péter. Lássuk be, a More nem földhöz kapcsolódik, hanem az éghez. A More az égitestek zenéje, a végtelen űré, a szféráké, a More katapultál minket a nevesincs légkörbe, jobb esetben azon is túlra, ott tart egy darabig, majd visszaránt a valóságba. És ahol Nils Frahm abbahagyja, ott kezdi el Sam Shepard, művésznevén Floating Points. Az idegkutatóból lett elektronikus zenész a Wires című számában komolyzenei elemeket ötvöz technóval. Az egészet végighallgatva – megközelítőleg 11 percről beszélünk – olyan érzésünk támadhat, mintha egy asztronauta utolsó másodperceire írták volna ezt a szerzeményt. Miközben az űrhajós eltűnik a világegyetemben, mi is távolodunk, lekocogunk a felső rakpartra, és útnak indulunk a Batthyány tér irányába. Végig a hidak mentén, és az Erzsébetnél, a vakírással borított Erzsébet hídnál jön ismét az ihlet, újabb szám ugrik be. Úgy hiszem, mivel Shepard bevált, nyugodtan hallgathatunk tőle még, amolyan ráadásképpen. A legutóbbi albumjáról például a Nespole-t.

Véleményem szerint ez az egyik legfinomabb munkája. Az a fajta érzékiség és komplexitás található meg benne, amely egyszerre fellelhető egy fiatal tanítvány és mesterének kapcsolatában, egy kiégett művész és múzsájának kapcsolatában, de még egy lapos kő és a víz kapcsolatában is kacsázáskor. A Nespole az a szám, amelyiknél tökéletesen megállja helyét egy hegeli idézet: „a zene az absztrakt szellemi bensőség, az érzés művészete.” Tandori madarasháza mellett elballagva – nagy sóhaj – a hüvelykujj ismét választ, a lejátszási lista hibátlan, a tévedés kizárt, egyik személyes kedvencem, életem mementója következik. David August Epikur című száma. Erről csak annyit, hogy: a hangot tényleg a fülnek találhatta ki a Jóisten, vagy tudom is én ki, az, aki ezt a részleget felügyeli ott fenn. Helyszínek jönnek szembe. Várkert Bazár, Clark Ádám tér, Halász utca. Látnivalók, kis utcák, kocsmák, nők árnyai, akik férfiakba kapaszkodnak, férfiak árnyai, akiket haza kell vinni. A láb teszi a dolgát, visz minket is, megbízható mozgásszerv, mindjárt megérkezünk a Batthyányhoz, így levezetőként az utolsó számra kapcsolunk. Christian Löeffler német lemezlovas Myiami című darabjára. A sikeres séta, a szent lődörgés befejezéséhez dukál ez a track. A megérkezés pillanatához és a megpihenés öröméhez. A test, a szellem és a lélek kielégüléséhez. A zene és az ember összekötéséhez. Már hajnali egy lehet talán, de az is lehet, hogy fél kettő. És beérkezünk. Beérkezünk, mint Óbudáról a HÉV, beeérkezünk, mint Őze Bálint ahhoz a bizonyos Hildihez.

Tímár Benjamin

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s