A homlokzaton ez állt: Kund Ubul basa és Nutry Antal Hidroelektromos művek. – Bali Farkas írja az Apokrif naplóját.
Akkor történt, amikor Anyakirálynő meg Apakirály még nem a lovagvárban laktak, csak egy lovagtalan házikóban, a Kőris alatt. Egy nap az apró patak a kert végében, a Gatyamadzag-ér megáradt, és lassan kezdte ellepni a veteményest, aztán a házat is a víz. Anyakirálynő azonnal írt a Mennyóraságnak egy némavitézért, hogy segítsen rajtuk. Akkoriban a légiposta még gyorsabban működött, pár percen belül, már érkezett is apró hintó, amit egy óramadár fogott balról egy másik meg jobbról. A hintó ajtaja kitárult és egy apró, de nagyon délceg katona lépett ki belőle, utána pedig két hűséges korcsolyája. Mürmüle biccentett, majd felugrott felnyergelt korcsolyáira és nekivágott a víznek, ami már inkább hasonlított tengerre, mint a Gatyamadzag-érre.
Mintha felhősödni kezdett volna az ég. Gondolta, jobb lesz sietni. Nem volt benne biztos, hogy mit is keres valójában, csak ment az orra után. Valami szúrós szagot érzett és a távolban mintha valami hosszúkás építményt látott volna, olyat, mint egy óriási fal. Ahogy közelebb ért, látta, hogy az nem fal, hanem egy gát, a közepén egy zsilippel, a vízkapuk fölé pedig egy gallypalota emelkedett füstokádó tornyokkal. A homlokzaton ez állt: Kund Ubul basa és Nutry Antal Hidroelektromos művek.
Mürmüle vitéz lepattant a korcsolyákról egy szimpatikus békanyál felhőre. Megfújta csataharsonáját, így felszólítva a palota urát, hogy álljon ki ellene. Kund basa, a hódhadúr ki is állt a vár fokára, de ahelyett, hogy elfogadta volna a kihívást, csak legyintett egyet, és visszamászott a falról. A gallyak közül száz meg száz árgus vizipatkányszem meredt Mürmülére. Rettenetes harcincogások hallatszottak, majd a Hódhadúr csatlósai, mint a csízeket, meg nyákokat kezdtek hajigálni felé.
Korcsolyái megriadtak és sebesen elsiklottak a vízen. Egyedül maradt, így nem állhatott ki egy egész várvédő sereg ellen, el kellett menekülnie. De hogyan? Miközben a támadások elől próbált kitérni egyik békanyálról a másikra ugrálva, látta, egy felhő árnyéka úszott be fölé. Mintha csak erre várt volna, az árnyék széléről letört egy erős napsugárnyalábot, és két-három gyors mozdulattal evezőt faragott belőle. Apró karjainak minden erejével húzni kezdett, így hamar lőtávon kívülre evezett. Elindult vissza, hogy küldessen még segítségért Anyakirálynővel. Hamarosan meg is látta a Kőristornyot. Ekkor még az eddiginél is erősebben kezdte húzni a lapátot, mégis úgy érezte, egyre lassabban halad. Az evező tolla, kopni kezdett, minden merítéssel csak fogyott. A felhő, ami, mintha egész idáig kísérte volna, már nem vetett fölé olyan sötét árnyékot. Folyton csak kisebb és kisebb, lett, mire teljesen eltűnt.
Egy óramadár huppant le nagy nyikorogva a békanyálcsónak szélére. A kattogó szempártól Mürmüle rögtön megnyugodott – a csatában mégsem marad teljesen egyedül. Az óramadár lassan, nyikorogva csóválni kezdte a fejét. Nézték egymást egy darabig, de mivel, Mürmüle nem tudott beszélni, segítője nyelvét meg nem értette, néhány perc hadonászással és nyekergéssel telt. Ekkor az óramadár megelégelte a dolgot, kicsípett egy darabot a levegőből, húzott rá egy nyálcsíkot, jól megrázta a lavagőben, aztán rozsdás lábával odalökte Mürmülének. Egy távolbanéző.
Vitézünk izgatottan Kőristornya felé emelte a lencsét. Apakirálynő és Apakirály egy szekrényajtón ülve kártyáztak, amit valószínűleg a lombkoronához kötöttek ki. Az óramadár felkerrent, és morcosan odébb lökte a Mürmüle kezét. Egy nagy, homályos pacát látott valahol messze. Igazgatni kezdte a lencsét, hogy élesítsen a képen. A nagy sötét paca valójában egy óriási kiszáradt fa volt, messze feljebb a patakocska folyása mentén. Még ilyen áradásszint mellett is csak a gyökereiig ért a víz. Ha valahogy sikerülne eldönteni azt a fát, akkor elapadhatna a víz, és megmenthetné a kőristornyaiakat.
Vitézünk kísérője elégedetten biccentett, talán bal szemének kismutatójával még cinkosan Mürmülére is kacsintott, aztán olyan hangon, mint egy rossz bicikli, felszállt, hogy újra árnyékot adhasson. Mikor már elég magasan járt, a kis vitéz újabb evezőt készített magának. Olyan hevesen hajtott, hogy véletlenül lelökte a távolbanézőt a vízbe, így már csak a madár röptét tudta követni. Az árnyék gyorsan mozgott, Mürmüle nem lustálkodhatott.
A hullámok közül fel-felhangzott egy panaszos segélykiáltás, egy-egy zsörtölődő hang. Egyre több erdei, mezei állat keresztezte a békanyálcsónak útját. Ha nem ér oda hamar, minden állat itt hagyja a völgyet. Ha így lesz, bizony megnehezül az itteniek élete.
– Mikor érünk már oda, anya? – kérdezte egy vékony hang, valamelyik tajték mögül.
– Nem megmondtam?! Nem érünk oda hamarabb, ha ötpercenként megkérdezed. Nem értem apád minek ölt annyit abba a retkes elefánttaxiba. Ha nincs ez az egész vállalkozás-marhaság, nem kellene úszkálva közlekedni. Anti bátyád is az esze helyén hordja az úszóhártyáját. Meg egyébként is, kellett neked minden egyes kirágott hónapban kitalálni valamit: „Apú… már minden kölyöknek van fogpolírozója a rágcsálosztályban, nekem miért nem lehet?”, vagy a személyes kedvencem, „Apú… mindenki másnak sárga a foga, vigyél el fogsárgításra! Légyszí!”. Most kussolsz és úszol, édes lányom.
Amíg Mürmüle, egy jól hallhatóan hódasszonyságtól származó sirámokat figyelte, lemaradt az árnyékfolttól. Ezt sajnos csak akkor vette észre, amikor már megint olyan vékonyka lett az evezője, mint egy fogpiszkáló. Lehasalt a csónak elejébe és kézzel próbálta magát hajtan, de hiába. Az óramadár repülés közben, valószínűleg elaludt, mert egyenletes ütemben repült tovább. Mürmüle jól tudta, hogy gyakran megesik az ilyesmi. Mit volt mit tenni, beugrott hát a vízbe, hogy a hódcsalád után ússzon, és valahogy meggyőzze őket, költöztessék az erőművüket följebb a patak mentén. Csak még azt nem tudta, hogyan. Minden hullámot tüzetesen átvizsgált, de se óramadár, se hódcsalád.
Végső elkeseredésében, megpróbálta ős is azt a precíz mozdulatot, ahogy az óramadár kicsípett a levegőből egy lencsét. Olyan látvány nyújtott így, mint egy partra vetett ponty. Már azt kívánta, bárcsak tényleg az lehetne, aztán egyszer csak átbucskázott egy hullámhegyen, és rátalált a békésen szunyókáló korcsolyákra, egy puha tajtéknak dőlve. Rögtön felébresztette őket, felpattant, és már száguldhattak is. Amíg a víz domborulatai között keresgélt, már elég közel jutott a kiszáradt fához, hogy szabad szemmel is odataláljon.
A fa tövében már roncsfeldolgozóra emlékeztető ricsaj fogadta. Az óramadarak körülvájták a törzset, és közben egymással rikácsoltak. Nem avatkozhatnak bele az emberek dolgaiba, ezért Mürmülére vártak, hogy egy jó nagyot odasuhintson arra a hangyabokányi farostra, ami még tartotta a törzset. Szablyáját rögtön elő is rántotta, és tiszta erejéből oda akart vágni a fának, de megállította a kezét. Viccesebbnek gondolta, ha inkább csak finoman megfújja. Az óramadarakban ekkor menten megfagyott a kenőzsír. Vészjósló hangon felrebbentek, és úgy köröztek az ágak körül, mint a vasreszelék a mágnes körül. A fújástól a fa imbolyogni kezdett, és nem teljesen arra dőlt, amerre kiszámolták. Szerencsére, még időben le tudták rántani a csupasz lombkoronánál fogva. Így, nagyjából a tervezett helyre zuhant.
A kidőlt óriás akkora hullámokat csapott, hogy Mürmülét is lesodorta a dombról. Akkora löketet kapott, hogy csak kényelmesen bele kellett helyezkednie a menetszélbe, és siklani az árral. A fel-felcsapdosó vízből felpottyant az ölébe az elvesztett lencse is. Most aztán vigyázott rá… Erősen jobb szemöldöke alá szorította, és azon derült, hogy milyen nagy különbség van a két szeme között. Korcsolyái megbotlottak egy áramlatban, és megint elejtette a távolbanézőt. Ahogy utánanyúlt, addig-addig hadonászott, míg véletlenül lenyelte.
A következő pillanatban a hullám bedobta őt a palota egyik ablakán, pont Kund Ubul basa irodájába. Vitézünk rögtön talpra ugrott, kivonta kardját, és megindult a basa borotvaéles fogai felé. Mielőtt elrugaszkodhatott volna a némavitézek híres uhucsapását végrehajtani, hirtelen ott termett két vizipatkány és lefogták. A hódhadúr leintette őket, mert érezte, hogy ezúttal nem utasíthatja vissza a kihívást. Ádáz küzdelem következett, acélos idegek és nyakas jellemek estek egymásnak. Nem lehetett eldönteni, melyikük a tapasztaltabb vívó, csak az volt a baj, hogy vitézünk már igen elfáradt az egész napos evezésben, és egyre nehezebben védte ki az ütéseket. A hódhadúr végül felülkerekedett Mürmülén, a padlóhoz szegezte.
– Ki küldött spiónfióka? – fröcsögte Kund basa.
– Az óramadarak – felelte fogai között kipréselve a vitéz.
Mindketten elnémultak a meglepetéstől. A hódhadúr, amint megtudta, ki az ellenfele megbízója, azonnal felsegítette, majd hellyel kínálta. Nála jobban már csak Mürmüle volt meglepve, hiszen egészen idáig nem tudott beszélni. Talán a véletlenül lenyelt távolbanéző az oka. Annyi bizonyos, hogy így már meg tudták beszélni, a dolgot. A Kund Ubul basa és társa, Nutry Antal, a basáné nem nagy örömére, újra költözésre készültek.
Mürmülét óriási örömmel fogadták Kőristornyán. Mire hazaért, már meg is érkezett a posta, a Mennyóraság küldeményében az állt, hogy nem tartanak tovább igényt némavitézi szolgálataira, sőt előléptetik helyi hangos megbízottnak. (Ha engem kérdezel, szerintem, csak azt akarták, inkább máshol engedetlenkedjen, pláne, ha most már vissza is tudna beszélni.) Meg aztán, Apakirály is meg Anyakirálynő is jól láthatóan megszerették.
Na, hát így lett a némavitézből ekkora szószátyár. Ha nem mesélne annyit, Lacispéter sem lenne, akkor meg nem is tudnám elmondani a következő mesémet. De majd csak holnap, a mai épp elég volt egy éjszakára. Most pedig aludj! Szép álmokat!
Apokrif Online 