Bukva Mátyás versei (online megjelenés)

Prológus

összemosott minket
időnként az isten
mint szétválogatlan
piszkos ruhát

Hajótörött

mikor a közös percek szálai
már évekké szövődtek,
megállunk, és nézzük
együtt a lejárt időnket,
mint partravetett hajótörött
a tengert.

Mítosz

és majd
kint fekszünk a halk esőtől pöttyös úton,
míg az összes ráncunkba belesimul a hajnal.
távolodó… távolodó autók fénye fon
gyöngysort a puszta nyakába és bennük
utazik el az összes szín és illat.
hét emeletnyi roppant angyalok
sétálva a tájon sok csendből
szőtt takarót húznak a szertehajló
messzeségre.
és egyedül maradunk, mire ideér
az isten, hogy fülünkbe súgja:
egyszer minden visszajön.
visszajönnek tejillatú gyerekorrunk
gyümölcshúsban érő nyarai,
anyánk almás pitéje,
a könyökünkig lecsurgó lekvár,
visszajönnek az első csókjaink,
az utolsó szálak a cigarettából,
visszajönnek a szerelmek, melyekbe
mint használt kabátba belenőttünk
újra meg újra.

 
és majd
egyedül maradunk, mire ideér az isten.