Prológus
összemosott minket
időnként az isten
mint szétválogatlan
piszkos ruhát
Hajótörött
mikor a közös percek szálai
már évekké szövődtek,
megállunk, és nézzük
együtt a lejárt időnket,
mint partravetett hajótörött
a tengert.
Mítosz
és majd
kint fekszünk a halk esőtől pöttyös úton,
míg az összes ráncunkba belesimul a hajnal.
távolodó… távolodó autók fénye fon
gyöngysort a puszta nyakába és bennük
utazik el az összes szín és illat.
hét emeletnyi roppant angyalok
sétálva a tájon sok csendből
szőtt takarót húznak a szertehajló
messzeségre.
és egyedül maradunk, mire ideér
az isten, hogy fülünkbe súgja:
egyszer minden visszajön.
visszajönnek tejillatú gyerekorrunk
gyümölcshúsban érő nyarai,
anyánk almás pitéje,
a könyökünkig lecsurgó lekvár,
visszajönnek az első csókjaink,
az utolsó szálak a cigarettából,
visszajönnek a szerelmek, melyekbe
mint használt kabátba belenőttünk
újra meg újra.
és majd
egyedül maradunk, mire ideér az isten.
Apokrif Online 
Igazán erotikus vers, nagyon tetszik.
“Minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”
Szabó Magda : Katalin utca