Apokrif+Online+Nyugat+Zombik (11)

December 1-től január végéig az Apokrif Online exkluzív extra tartalmakat közöl pár naponta 2016. téli lapszámunkhoz: a mellékletből kimaradt zombiverseket, valamint egy afféle “Így készült”-videosorozatot, mely rövid részletekben a téli szám készültének háttérmunkálataiba engedi bepillantani az olvasót.

Apokrif+Nyugat+Zombik mellékletünket egy régi, kedves hagyomány, az Apokrif farsangok felélesztésével egybekötve február 7-én este mutatjuk be a Nyitott Műhelyben.

Szabó Lőrinc:

Kanibál

Tépdesd csak a bőrömet, Kanibál!
Agyarodat mélyeszd csak, mélyebbre,
kortyolj langyos, félédes vérembe, mit
számítson néked, milyen emlékek ülnek
arcom mögött, harapj csak, míg én
nyögök, karmolj, tépj! Vesszen csak,
csípős nyáladdal keveredjen vizezett,
olcsó kölnim, ajkadon mint nehéz, titkos
üzenet ragadjon híg pomádém, fogad
alatt csikorogjon ujjbegyem nyomaitól
homályos képű szemüvegem, úgy legyen!
Szépség, elegancia, finom vonások,
csúfuljanak, hulljanak csak, míg elásod
őket pofazacskód jelöletlen tömegsírjába!
Harapd csak a nyakamat, Kanibál!
S mikor ütőerem már nyelved hegyén
kalimpál, sújts le, te vérivó, nemes pióca,
ki új arcot rajzolsz, mely vonásaink kihozza,
hűbben mint a régiek, vérből s nyálból, te
bármikor és bárhol őserővel, törve-zúzva,
nyirokkal festő, szilaj, büszke lény!
Mard le szeplőimet, költözz belém,
cuppogj csak kényedre-kedvedre
húsomon, te nemes szörnyeteg, kacagó
és búskomor, perzselő, hideg vér, te édes
sziszegés, szívva csókoló, oltalmazó ragály,
nyalogasd, akár sós homokot a dagály,
mint macska a tányért, üresen hagyott
szemgödröm, nézd, testem hogy zihál,
ó, Kanibál, Kanibál! Kelj föl koporsódból,
suhanj felém az éj leple alatt, s tépd le rólam
ezt az álnok, gyermeki álarcot, bájos,
lányos vonásaim már hajszolt, gyűrött
portréját! Gyere hát, s mint olcsó portékát,
mint tébolyult gazda megpimpósodott bort,
literszám, nyakald csak a vérem, korholj,
s harapj, marj belém, ó, szent élősködő
Kanibál! Kanibál, Kanibál, őrült rendszer,
tört egész és beteg ész, változtass át engem is
hüllővérű szörnnyé, ki sírjából felkel, s még
szédűl, hát palástod alatt óvj engem is a
fénytől, gyúrjuk újra együtt e sápatag
földgolyót, s mire a vér már egy cseppig
elfogyott, mikor már mind a pusztulás szélén,
megvadulva tombolunk, mire már mind
meghalunk, mikor lomha és ásatag agyunk
helyén csak oktalan hab s rángatódzás marad,
mikor már az égig ér hörgő, vad kiáltásunk,
s boltozatát beborítja rángó szánkon kilehelt,
eszünk vesztett őrületünk, mire már a kietlen
földől is csak halált ásunk, még akkor, e
balsejtelmű végórán se áruld majd, titkold ám
füledbe megsúgott, lemoshatatlan szégyenem,
mert már túl késő, hogy elejét vegyem,
arcomon örök nyomot hagy már e kaján pír,
hogy hevült elmém talán mégis összekeverte,
hogy melyik a zombi, és melyik a vámpír!