Ez az én kis zsebdimenzióm, sehova nem vezet, nincsenek átjárások, a hártyák a peremén zártak, a falakra agancspáfrányok eres levelei korhadnak, húsosan, humuszosan. – Hyross Ferenc írja az Apokrif naplóját.
Tök jó, hogy megint szerda van. Megint szerda, megint egy erdőben ébredek fel. Persze ez csak egy kis privát erdő, magamé, kókuszpálma, sokszárnyú levélfa – most ők a barátaim. Kelek, redőny, reggeli rituálék, a sor elején a hálószobában permetezek, reggeli után a nappaliban, mindent annak rendje és módja szerint. Az elmúlt néhány hetet nagyrészt otthon töltöttem, hajtásokat számoltam, ez is egy program, másnak túl sok értelmét nem láttam. Ez az én kis zsebdimenzióm, sehova nem vezet, nincsenek átjárások, a hártyák a peremén zártak, a falakra agancspáfrányok eres levelei korhadnak, húsosan, humuszosan. A zártság egy idő után magát táplálja, nincs benne hely senki másnak. Néha kimászok, szkafanderben, biciklivel szerte a városban. Ismeretlen, már-már vízalatti táj, atmoszférikus űr-köd. Ismerős emberek a buszmegállóban, ember-szerű lények, pórusaik közt apró lila erek, szemük fehérje neonfényesen tükröződik. Mindig is azt hittem, jó verbalitással vagyok megáldva, de beszélgetni nehéz, áramlatok közt evezgetni egy lapátnyelvvel, néha egész ügyetlenül sikerül csak. És még dolgokat is illene megkérdezni, mert persze kíváncsi is vagyok és figyelmesnek is szeretnék látszani, de általában fogalmam sincs milyen információnak vagyok már birtokában, esélytelen pontosan belőni hova vezethet ilyen vagy amolyan kérdés, hétköznapi témák érintése, milyen hatással lesz rám a csevegés által felkavart idegen személy körüli gravitációs mező. Most akkor beszéljek a pálmám bordáiról? Vagy arról, hogy a csodacserjéimnek is több romantika van az életében az alkonyi órákban, mint nekem valaha volt – mindenem virágzik. Ezüst, selyem, neon és márvány királynők várnak otthon. Sorozatok, amikben minden lány hercegnő. Szkafandertől nehéz lábam lecsúszik a nedves pedálról, esik, hideg van. Egy pillanatra majdnem kifordul alólam a bringa, riadalom, testi tapasztalás, hogy bezuhanok az út széles folyamába, maga alá darál egy hatalmas troli. Mozgáskoordinációm nincs, nem is volt, ügyetlen vagyok, viszont ebből kifolyólag jók a szükséges reflexeim, gyorsan, pontosan reagálok. Megtanultam életben maradni, adaptálódtam túlélni, mert az ember csodálatos. Katasztrófa elkerülve, pálya újrakalkulálva, siklok tova. Még nem haza, nem a gumifák, köldökfüvek és aráliák közé, pedig ott lenne a legjobb, persze csak akkor, ha nem lenne minden még ott is megerőltetően mázsás vagy körömágykitépően feszítő, viszketeg.
Apokrif Online 