A szezonról és a fazonról (színházkritika)

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk, rendező: Kelemen Kristóf, Trafó

tra_1_eke_angela

Forrás.

Kelemen Kristóf dokumentarista darabja két előadás, egy 1969-es színészvizsga, pontosabban a Közönséggyalázás című, Békés András által rendezett vizsgaelőadás és az általunk nézett előadás párhuzamából indít. A színészek oldaláról való visszaemlékezések után egy felvétel (az 1966-os Theater am Turmban felvett Publikumsbeschimpfung részlete), majd a rendező felvett kismonológja következik – ebben a részben röviden beszél a felvételről és előrevetít egy politikai vagy társadalmi megközelítést (ami a megfogalmazásában sajnálatos módon nem része a színházi életnek, hiszen a színházba vagy szórakozni jár a közönség, vagy templomálni), aminek ellentéteként most valami más következik. A következőkben ugyanis valami felforgató, bátor, rizikós, kísérleti darab tanúi lehetünk.

Hát, nem lettünk. A darab húsz perc izgalmas kezdése, kérdésfelvetései után laza egy órában maszatolt a témán, amelynek a nagy relevációja az volt, hogy (kapaszkodjunk meg) a munkaerőpiac az ötvenes évek óta megváltozott. És (tádámm) ez kihat a színházi szférára is.

Ami oké. Valóban megváltozott, sőt, talán(!) nehezebb (na jó, más) lett. Még azt mondom, hogy át is tudom érezni, hogy (elnézést, totális spoiler) lelkileg és minden szinten nehéz művészeti oktatásban részt venni, és (1) a színművészetin az élet nem csupa játék és mese és katartikus munka, továbbá (2) a színművészeti elvégzése nem jár automatikus belépővel a csillogó élethez/jó színházhoz/bármilyen színházhoz/művészethez. Nemcsak átérzem, de (engedménnyel) képes vagyok értelmezni is a párhuzamot a Közönséggyalázás és aközött, hogy feláll öt (később négy – mert egyiküknek az előadás napján egy másik előadása volt és elment) színész, és arról beszélnek, hogy tanulóként és pályakezdőként milyen nehézségeik voltak és vannak. De azért egy állásinterjút is felismerek.

Márpedig ez, amit láttunk, egy hosszúra taknyantott állásinterjú volt, amiből csak úgy sistergett a hagyománytisztelet és a félelem – ami meg, azért, köztudomásúlag nem a forradalom édestestvére. De mielőtt még megfognám az eke szarvát, és ráhajtanék a részletekre, röviden a szerkezetről: a Közönséggyalázás 1969-es vizsgaelőadása félbeszakadt, mivel a tanszékvezető, Ádám Ottó a darab közben kivonult, talán a darabhoz tartozó közönség-értelmezésnek az akkori színházi életben való elképzelhetetlen pozicionálása miatt. Az előadás kapcsán megkeresték az egykori színészeket: az ő visszaemlékezéseik alkották az első részét az előadásnak. A színészek nyílt színen elmondták, hogy a szereplők közül kinek a „hangjaként” szerepelnek. A visszaemlékezésekből összeállt a kontextus, az egykori vizsgaelőadás státusza, az akkori pályakezdők félelmei, kérdései, és némileg az is, hogy az adott szituációt mennyire tudták „belülről” értelmezni, mennyire értették meg a darab politikai oldalát. Majd a már említett bejátszások következtek, melynek a végén a rendező visszahívta a színészeket a színpadra, akik ide már jelmez és szerep nélkül, „civilben”, azaz darabot játszó, frissen végzett vagy jelenleg is egyetemista színészekként jöttek. Ezt követően a rendező előzetesen feltett kérdéseire adtak egy-egy választ. Olyan kérdések jelentek meg itt, amelyek a színészképzés buktatóira és a színészként való létezés nehézségeire világítottak rá, például, hogy [nem szó szerinti idézetben] „Volt-e olyan óra, előadás a színművészetin, ami befuccsolt?”, „Szüksége van-e egy színésznek arra, hogy színházmenedzsment/színházmarketing/PR órákat vegyen?”, „Miből él meg a pályakezdő?”, „Miért akarsz a pályán maradni?”, stb. Ezek a kérdések a kivetítőn jelentek meg, majd a színészek a saját tapasztalataik alapján válaszoltak egy-egy kérdésre.

Volt dal, volt szituációs kisjelenet, volt énekkel tarkított vallomás, volt fonálhuzogatással megspékelt bemutató, miniprezentáció és beatbox-szal tarkított elbeszélés – a színészek minden alkalommal más és más eszközökhöz nyúltak, hogy valamilyen választ adjanak. A probléma gyökere pusztán annyi, hogy a bátornak szánt projekt egy izgalmas kérdésfelvetés bátortalan megválaszolgatásaként hatott, gyakorlatilag sehova nem vezető ötletek megmutatásával. A vállalt kiállás tökéletes ellenőrzés alatt, védőruhában és mindenki által pecsételve történt. Idéztek a tanáraiktól (hivatkozás = legitimáció), elmesélték, hogy az egyetemi történetet Mohácsi dugába dőlt rendezéséről azért előzetesen jóvá hagyatták a rendezővel, sőt, az előadás egyik mélypontján egy meglehetősen hosszú mea culpát is végighallgathattunk.

Naivitás? Vagy, ahogy optimista pillanatokban gondolható, talán szándékolt felmutatása a színészek szakmától való függésének és a helyezkedés kikerülhetetlenségének?

Naivitás. Mert arra, hogy [ismét nem szó szerinti idézetek]„miért maradsz a pályán?” oraveczség azt válaszolni, hogy „miért, a pék (és itt még számtalan más szakma következett) miért megy be hajnalban sütni?” Ha tényleg úgy gondoljuk (ahogy az kisült) hogy a válasz erre a kérdésre egyértelműen a hivatástudat vagy a szakmaszeretet, akkor tegyük fel a kérdést a következőképpen: „Miért, a Rosszagú Kft. Gonosz főnökének, Mr. Megalázónak titkárnője miért megy be reggelenként, hogy egész nap az aktákat pakolgassa egymásra? A Rázós-útmenti-munkák-dögmelegben Bt. lapátolója miért áll ki hajnali ötkor lapátolni?”

tra_2_tarr_judit_retfalvi_tamas.jpg

Forrás.

Szándékolt felmutatás. Mert az talán már tényleg túlzás, és reményeim szerint önreflexió és poén, hogy miután kaptunk egy konkrét példát arról, hogy miként lehet -illetve nem lehet – egy független előadást sikerre, magunkat pedig újabb előadások elkészítésének lehetőségéhez vinni, anyagi segítséget kérnek a közönségtől  A kis, rajzocskákkal „tarkított” prezentáció után, aminek a tétel-gondolata, hogy egy előadás létrehozásához a művészet nem elég, mert az bizony eladásra szánt produktum, aminek a létrehozásához kell még pénz, ismertség, támogatók, stb-stb, minden bizonnyal túlzás promóciós anyagokat osztogatni a közönségnek. Mint ahogy az is túlzás, hogy a (igen, ez a meamaximaculpa-jelenet) a tapasztalatlansága miatt a Vígszínházból kiszorult fiatal színésznő önértelmezési válságából és a történtekből ki-és felment mindenkit, nagylelkűen, de azért nem túlzásokba esve vállalja a felelősségét a kialakult helyzet miatt – majd bemutatót tart egy kesergős-bús dal keretében tehetségéről. Sok.

Sok és sok és sok, és unalmas. Mint ahogy az is unalmas, hogy kiosztjuk az egyik sorban ülő közönségnek az osztályfőnökök arcait, a szemben lévőknek meg a színházakat, ahol dolgoznak a tanítás mellett, és fonallal összekötögetjük a kettőt. Mert ezután mi történik? Semmi. Össze vannak kötve. Rendben, elképzeljük, hogy a diákok szerpentinek, és megpróbáljuk átdobálni az egyetemi/tanári nézősorból a szemközti sorba. És mi történik ezután? Megint semmi. Vége a jelenetnek, összeszedik a fonalat.

Nem arról van szó, hogy ne lenne fontos erről az egészről beszélni. A színésznek készülő hallgatókat és szüleiket mindenképp beültetném egy pogácsástál keretében, hogy kapjanak némi konkrét képet, ne kelljen olyan problémákkal szembesülniük a tanulmányaik alatt, amikre nincsenek felkészülve.

De semmi olyat nem gondolok az előadásról, amit az alkotók gondolnak. Bátorság, őszinteség, társadalmiság. Összességében a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk messze van a valódi színházi, művészeti lázadástól, a bátor (társadalmi) kiállástól, de még egy színházi keretek között elhihető terápiás jellegű vallomás-sortól is (ahogy többször is aposztrofálták magukat). Sőt, hogy az önellentmondásokra felhívjam a figyelmet, még a művészi/társadalmi produktumként való megjelenéstől is. Leginkább egy, a témában tartott szeminárium problémafelvetéseire választható műfajban előadott prezentációinak tűntek a kis etapok.

A közönségnek pedig nincs joga és oka félbeszakítani a monológ-sort (ellentétben a Közönséggyalázás közönségével). Sajnálhatja a színészeket, mert nehéz érvényesülniük, vagy mert (mint azt egy grafikonon bemutatták) sokat dolgoznak és keveset alszanak, vagy csak, mert a színészet nehéz hivatás, sőt, sajnálhatja őket azért is, mert valahogy egyik jelenetnek sincs vége, mert rosszul kezdődött ez az előadás, és lehet, hogy humoros részekkel tarkított kis performance is kerekedhetett volna belőle, ha nem akarják kalapáccsal beleütni a Közönséggyalázást a „keserveim, melyeknek csakis én vagyok az oka, nem a mélyentisztelt feljebbvalóim (adjatok munkát)” munkacímű előadásba. Még az is jobb lett volna, ha valami szórakoztatót mutatnak, vagy valamit, ami miatt az jut eszembe, hogy viselkednem kéne, mert valami szent dolog zajlik.

Hutvágner Éva

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk, Trafó

Szereplők:
Eke Angéla, Horváth Alexandra, Horváth Márk, Rétfalvi Tamás, Tarr Judit
Látvány: Pázmány Virág
Dramaturg: Nagy Orsolya
Rendezőasszisztens: Totobé Anita
Szervezés: Vajdai Veronika
Produkciós vezető: Antal Klaudia
Rendező: Kelemen Kristóf

Külön köszönet:
Ascher Tamás, Békés Itala, Bodolay Géza, Farkas Zsuzsa, Hámori Ildikó, Jákfalvi Magdolna, Karinthy Márton, Kornis Mihály, Lengyel György, Maros Gábor, Nánay István, Székhelyi József, Várday Zoltán, Zsámbéki Gábor, Zsolnai Júlia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s