Könyvheti előzetes I. – Gál Soma: Sármesék

2016-ban is büszkén jelenthetjük olvasóinknak, hogy korábbi könyvheti előzeteseinkhez hasonlóan idén is több szerzőnk közelgő könyvmegjelenésére hívhatjuk fel a figyelmüket. A 87. Ünnepi Könyvhéten mindjárt három elsőkötetes szerzőnket köszönthetjük, egyikük művét a tavaly nagy sikerrel útjára indított Apokrif könyvek sorozat keretében megjelentetve. Ezúttal szerzőnk és szerkesztőnk, Gál Soma Sármesék című, a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelenő novelláskötetét ajánljuk a könyv egy kizárólag itt olvasható novellájával. Szerzőink könyvbemutatóinak és könyvheti dedikálásainak időpontjai korábbi bejegyzésünkben összegyűjtve is fellelhetők. (Vasárnap Hyross Ferenc Tömegvonzás, hétfőn pedig Stolcz Ádám általunk megjelentetett, Becsapódás című első verseskötetét ajánljuk ugyanitt.)

Villámlik

Hát még mindig nem lett elegetek a csodákból? Kevesebbet kéne, basszus, mert lassan kifogyunk belőlük, és csak olyan szürke hétköznapok meséi maradnak a fröccs mellé, mint amikor felkelünk, és az ablakon kinézve sötét felhőtakarót látunk, és ennyi. Ilyenkor ki se kéne nyitni, de az nem túl sanszos, úgyhogy telefonálunk a Főnöknek, de hát mit tegyen, mit mondhatna ő erre, nyissunk már ki, fiúk, aztán meglátjuk, hogy lesz, erre mi betekerünk szárazföldön a vízibiciklikhez. A Főnök feje minden nap minden percében a költségektől fáj, kis számológép az agya nyaranta, állandóan összeadja a bevételeket, és kivonja a számlákat, bérleti díjakat, javítási költségeket, béreket és az esőnapokat.

Szóval nem tudtunk nem kinyitni, ha csak egy bérletet adunk is, ha csak egy bicikli megy ki a vízre: az már nap. És ha nem vigyáznak, és minden este ennyiszer kérnek mesét tőlünk, akkor azon kapják majd magukat, hogy mi csak ilyen dögunalmas napokról rizsázunk, és még itt, a kocsmában sem fog történni semmi.

Najó, hát ha nem félnek ettől, akkor mindjárt mondunk még egyet! Melyiket is… No, ha úgyis a szürke napokról beszéltünk, meséljünk egy olyanról, amin mégiscsak történt valami. Ez még júniusban lehetett, szezon elején, mert csak mi hárman üldögéltünk a fűzfa alatt, alig szédelgett pár ember a parton. Elütöttük az időt, ahogy máskor is szoktuk, csak most nem figyelt ránk még a Főnök sem: nyugodtan pingpongozhattunk, zsonglőrködhettünk a biliárdgolyókkal, csúsztunk egy-egy kört anélkül, hogy közben a Főnököt kellett volna lesnünk. Annyira nem volt hideg, az embereknek mégsem volt balatonos kedvük. A stég végén álló utolsó bringa tetejéről seggeseket ugráltunk, Gábor szaltózott is, mert az egyik után nagy buborékok szaladtak fel fölötte a vízben, és egészen sokáig nem bukkant fel. Aztán előtűnt, és sűrűn káromkodva a part felé ugrált. Egyből a csodakagylókra gondoltunk, az ezernyi késpárra a tófenéken, amik bőven adtak munkát a vízimentősöknek minden napra, és minket is sokszor megvagdostak, hiába vastagodott cipőtalppá a bőrünk, szóval fejben már készítettük elő a dobozból a fertőtlenítőket és gézkötegeket, de a partra kiérve egy csepp vért se láttunk. Ott üldögélt Gábor, jobb kezében egy iszapcsomót markolva, ezen picsogsz annyira, csesztettük, a picsába már, hagyjatok, valami fémbe léptem, és elkezdte ujjai között átmosni az iszapot, és csillogó szemmel lestük, ahogy a sár lassan elfogyott a kezéből, így sasolhatták a régi aranyásók is a nagy tálakat a láz idején, görcsösen és rémülten kutatva porszemek után, amik a Napnál is szebben csillognak. Gábor tenyerében nem Napot, legfeljebb egy koszos, régi Holdat találtunk. Hát ezt meg ki az isten hagyta el és hogyan, röhögtünk, és Dani tovább szivatta Gábort, hogy lehetett már ilyen balfasz, hogy pont eltalálta ezt a nyomorult villát a tóban. Várjatok már, bele van vésve valami, és vakarta tovább az iszapot a nyeléről, BALATON, ez rajzolódott ki, csupa nagy betűvel, aztakurva, hát ez tutira a szállóból van.

Közületek emlékszik még bárki a Balaton Szállóra? Az bizony, amelyik leégett pár éve. Meg azelőtt pár évvel is. Olyan igazi elátkozott hotel, mint a horrorfilmekben, a többi keszthelyivel együtt, hiszen a párja, a Hullám is hányattatott sorsot érdemelt ki, az Amazonról, Csokonai régvolt szálláshelyéről ne is beszéljünk. Szóval a Balaton az, amelyik északabbra fekszik, valamikor a Milleniumkor adhatták át, közte és a Hullám közt szökik be a sétány a partra, és most valami borzalmasan néz ki. Ikertestvérekként húzták fel a két épületet, és nyilván a Hullám volt a szülők kiskedvence, nem a vállalati üdülő. Tényleg, pont azelőtt pár hónappal gondoltak neki, hogy tatorzzák, mielőtt kigyulladt. Lehet valami abban az átokban. Aztán máig semmi, szóval a ’80-as évek óta kong az ürességtől, csak mi, a helyi fiatalok jártunk oda néha berúgni, meg ijesztgetni egymást.

Tehát ott kalandoztunk el, hogy Gábor kezét bámultuk, és benne a ki tudja, hány éves kincset. Erre vágyik minden kisgyerek, hogy a nyaraláson kiássa a kalózok kincsét, még akkor is, ha az csak egy szem ezüstkacat, már ha ezüst. Az átkozott ezüstkacat! Azonnal megpróbáltuk szabadnapra elcserélni Gáborral, de nem lehetett meggyőzni, dehogy adom, baromira tetszik, és mindannyiunknak tetszett, akármennyire is értéktelen volt valószínűleg, izgalmassá tette az, ahogyan előkerült.

Gábor letakarította szépen, és úgy bánt vele, mint bárki, aki ajándékot, vagy valami újdonságot kap: forgatta, nézegette tüzetesen, le se tette egész nap. Nekünk azért gyorsabban elmúlt a varázsa, ha már úgyse sikerült megkaparintanunk, és visszatértünk a rendes napi semmittevéshez, vártuk, meghimbálja-e lógó lábait az eső, hiszen annyi dolgunk lett volna otthon… Fogalmam sincs, mi, de jobb a házban lődörögni, mint a parton. De hiába is kívántuk ezt minden unalmas nap, akár táncot is járhattunk volna, az idő nem hallgatott ránk. Gábor azért elsóhajtozta most is, de jó volna, ha leszakadna az ég, mehetnénk haza egyből, aztán ami történt, nem fogják elhinni. A híres balatoni, tudják, amiről meséltem már, északról érkezik, és egy perc se kell neki, hogy átmásszon a hegyeken, már a nyakunkon is van, széllel és villámokkal, és már záporoznak ránk a sárga szikrák és kövér vízcseppek, na ez csapott le ránk egyből, ponyvázhattunk és kapkodhattunk össze mindent, a Főnök meg haza is engedett egyből. Mindez csak azért furcsa, mert abban a pillanatban jött, ahogy Gábor kérte. Minden előjel nélkül.

Másnap még nagy eső volt. Ahogy harmadnapra is. A negyedik napon már mind gyanakodtunk, mikor Gábor hívott, gyertek már be fiúk, van itt valami. Leültünk a parton egy fedél alá, és egy papírba tekert bölcsesség után Gábor félszegen belekezdett.

Skacok, én asszem egy varázsvillát találtam. Kiröhöghettek, baszki, de szombaton valahogy mégis pont akkor jött a vihar, amiről egy meteorológus se tudott, amikor a villát szorongatva kívántam. Már aznap szöget ütött a fejembe, és alig bírtam elaludni miatta, szóval reggel olyan voltam, mint a mosottszar, és ahogy reggeliztem, tojásrántottát az újdonsült villámmal, azon gondolkoztam, „milyen jó lenne ma is egy szabadnap, csak egy kis esővel, de ne csak az ígérete legyen, mert akkor tuti behívnak minket”, és hát amikor keltem, még csak bárányfelhők voltak, de ahogy kitoltam a bringát, hát nem nekikezdett esni?! Egyre erősebb lett a sejtésem, utána is néztem, nem hiszem, hogy véletlen lett volna a ’88-as tűz, amikor két hónapja olyan szárazság volt a nyugati parton, amit ember még nem látott, és az éjszaka közepén menekültek az üdülő vendégek a lángok elől a tó vizébe. Szerintem a tulaj valahogy befolyásolni tudta az idő, azért nem esett egy csepp sem május óta. Másnap már a villával meg az eső gondolatával keltem, hát nem bejött?! Tudjátok, hogy elég babonás vagyok, de ez nem hiszem, hogy babona, ebben van valami varázserő, és felmutatta a kopott evőeszközt, amit alig láttunk, annyira könnyeztünk a röhögéstől, ilyen baromságot rég nem hallottunk, de szegény annyira komolyan vette, és végülis annyi furcsaság történt már velünk így együtt a nyáron, hogy odanyögtük neki, hát tegyünk egy próbát most, mire Gábor felállt, és a csendes esőben kisétált a víz széléhez. Félve nyújtotta ki kezét, benne a csoda, és azt kívánta tőle, hogy verje fel a keszthelyi part hullámait, mert egy sima napsütés, vagy hogy álljon el az eső hirtelen, az nem lett volna elég, az máskor is megtörténhet, de a szélcsendből néhány másodperc alatt hullámokat kavarni, amik egy méter magasan tajtékzottak úgy, hogy olyan még nem látott soha senki a Magyar Tenger története során, na az már igazi csoda! És hitetlenkedve dörzsöltük a szemünket, és majd beszartunk a hullámoktól, meg persze örömünkben, skacok, hát innentől úgy dolgozunk, ahogy mi akarjuk, és ugráltunk örömünkben, mert amit megtaláltunk, az az időjárás kulcsa volt, vagyis inkább villája. És így persze másnap sem mentünk dolgozni.

Így ment ez egy héten keresztül: reggel szépen kinyitottunk a felhőtlen tiszta ég alatt, aztán dél körül Gábor felrajzolt néhány esőfelhőt, amiből kettőkor menetrendszerűen érkezett az eső. Szegény Főnöknek beleőszült minden hajszála, és egy hét után zokogni kezdett nekünk, fiúk, én már tényleg nem tudom ezt kiszámolni, nem is lehet, lehet hogy egy kibaszott átok szállt a strandra, és ha így van, hát be is csukhatunk, és akkor már mi is untuk, hogy nem kapunk teljes fizut, meg értelmetlenül biciklizünk ki minden nap,  de képtelenek voltunk elszakadni a felhőinktől és a villától. Bizsergető érzés volt parancsolni a víznek és minden turista nyaralásának, de az a sirám valahogy kirántott minket a részegségből, és végre láttuk, mit műveltünk: az egész strand üresen kongott, mint egy sírkert, a fű olyan magasan burjánzott már, hogy eltakarta a padokat, és a kifőzdék ajtajai is mind csukva voltak. Egyszerre néztünk össze és mindhárman elszomorodtunk a fuldokló part látványától.

Gábor lassan előhúzta zsebéből az evőeszközt, amivel egy hete nyugodott és kelt, nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. Biztos magában olvasta a varázsigét, meg egy-kettőre előbújt a Nap és septiben befűtötte kemencéit. Elkezdett melegedni a levegő, és ha nem is azonnal, de pár napon belül beköszöntött a régen várt szezon, kiéhezett tömegek lepték el a strandot és minden visszaállt a boldog, békés idők rendjébe.

A kívánsága után pedig Gábor meglendítette a karját és olyan messzire hajította az átkozott, zsarnoki villát, hogy nem is láttuk, merre csobbant a vízszín utána.

*

*

Sármelléki capriccio – ez lehetne az alcíme Gál Soma pályanyitó novelláskötetének. Itt Bohumil Hrabal és Nagyapa a világalapítók. Aranyló sörök, rozsdás kerítések. Derű és ború. A horizonton nem a Balaton Airport hangárjai fénylenek fel, hanem a keszthelyi stég ácsorog, a hősök nem szörfözni járnak, hanem vízibiciklit suvickolnak utószezonban. Az elbeszélő a nagyszülők, az őslakosok történeteiből mondja újra a sármeséket. És ehhez a hagyományhoz szárazföldi matrózként már ő is hozzátesz. Gál Soma arról ír, amit ismer. Legendárium ez és magnóspróza. Anekdota és seregszemle. Disznóvágás, szüret a hegyen. Pábitel. Viharjelzés.
Iszapszag. Pavilonsor.
Lángos, tejföl, kisfröccs.

Fehér Renátó

*

A Sármesék könyvbemutatójának facebook-eseménye ide kattintva érhető el. Időpontja és helyszíne: 2016. június 2. 18:00, FUGA (1052, Bp., Petőfi Sándor u. 5.) Az est folyamán a könyvből felolvas Horkai Tamás és a szerző, akinek beszélgetőpartnere Falvai Mátyás lesz. A kötetről Fehér Renátó, Fráter Zoltán és Borbáth Péter beszélgetnek majd, a zenéről pedig Toroczkay András és Urbán Bálint gondoskodnak.

Gál Soma június 11-én 15 órától dedikálja kötetét az Ünnepi Könyvhéten, a Vörösmarty téren, a FISz standjánál.

A Sármesék facebook-oldala ide kattintva érhető el.

*

Könyvtrailer: