Feketemosó: Az alku

Zsolt reggelizett. Húspástétomot evett, amit a még meleg szeletelt kenyérre kent, ezt pedig leöblítette egy gőzölgő kávéval. Minden nap forró kávéval és barnára pirult kenyérrel kezdte a napot, ugyan sem sütője, sem mikrója, sem pedig vízforralója nem volt. – Stolcz Ádám írja az Apokrif naplóját.

Egy darab hordozható főzőlap árválkodott a szobája sarkában, közvetlenül az ablak mellett, mint egy küklopsz feje, ami üres szemgödrével pásztázza az eget. Ezzel a főzőlappal Zsolt minden reggel felforralta a vizet a kávéhoz, aztán pedig a serpenyőbe helyezett kenyérszeleteket melegítette fel. Természetesen a nyolc négyzetméteres szoba pillanatok alatt gázkamrává alakult, amint a kenyér pirulni kezdett. Ez Zsoltot cseppet sem zavarta, viszont a barátnőjét, aki meglehetősen gyakran töltötte itt az éjszakát, nagyon. Ő krákogva ébredt fel és arra gondolt, hogy ma egész nap húspástétomos kenyér szaga lesz a ruhájának és a hajának. Ez így is volt. Zsolt viszont nagyon szeretett reggelizni  és a barátnőjét is nagyon szerette, ezért egyiknek sem tudott nemet mondani. Így gyorsan ki is szellőztetett.

Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi, Zsoltnak nyolc harminckor az egyetemen kellett lennie. Egy órával korábban indult. Miután barátnője és ő is elkészült, elindultak kifelé. Mielőtt kinyitotta volna az apró szoba ajtaját, Zsolt átgondolta, mint minden nap, mi az, feltétlen meg kell csinálnia aznap. Kimentek a cselédszobából a szűk folyosóra. Hirtelen valaki odakiáltott neki oldalról, a reggel még félhomályos folyosó túlsó végéből. A főbérlője volt az, Munzer Úr.

– Jó napot Zsolt, látom, hogy jól elvannak.

– Jó napot! – mondta Zsolt, akit kissé felzaklatott a középkorú kopaszodó, kásás beszédű főbérlő jelenléte.

– Van ám egy kis gond – kezdett bele Munzer cserepes száját nyalogatva. Ezek a szobák csak egyfős használatra lettek tervezve.

– Igen? – rökönyödött meg Zsolt. Hát ilyet én nem láttam a szerződésben, amit aláírtam – folytatta.

– Hááát, tudja, itt a jog az olyan, mint izé, valami gyurma, csak a gyerekek veszik komolyan, és azt csinál vele mindenki, amit akar.

– Persze, tudom.

– Viszont nem lenne jó ám, ha a kis barátnőd itt maradna, mert jön a közös képviselő, és ha idenéz, akkor feljelent. – vonogatta a szőrmeszerűen szeme köré tekeredő szemöldökét a főbérlő.

– Hát, akkor én majd beszélek a közös képviselővel, szeretném látni, mit mond, mert erről szó sem volt, amikor ideköltöztem – válaszolt Zsolt.

– Hááát, olyat én nem csinálnék a te helyedben – folyatatta a váratlan látogató –, mert tudod, ez a te szobád, ez igen kicsi.

– Na, és? – Zsolt kezdett ideges lenni.

Időközben a barátnője, aki már a folyósóról nyíló, nyitott lépcsőházban várta a liftet, visszajött, hogy megnézze, mi folyik itt. Utána gyorsan vissza is lépett, sejtette, hogy Zsoltnak a főbérlővel van dolga.

A főbérlő kövér ujjperceit ropogtatta és a nyelve úgy ficánkolt a szájában, mint egy éhes madárfióka.

– Na, és? – erősködött az egyetemista.

– Hááát, ugye ez a szoba, ugye annyira nem nagy, ami ugye abból következik, hogy elég kicsi.

– Micsoda?

– Hát, ugye nem felel meg a követelményeknek, ugye, az előírásoknak.

– Igen? – döbbent meg Zsolt.

– Szóval nem ajánlom, hogy szólj erről a közös képviselőnek, mert akkor ő elmondhatja valaki másnak.

– És akkor?

– Na, de szóval, a lényeg az, hogy a kis barátnődet meg a legjobb lenne, ha többet nem hívnád meg.

Zsoltot iszonyatos indulat fogta el, tudta, a barátnője nem jókedvéből száll meg nála, amikor megszáll. Alig bírt magával.

Ekkor hirtelen egy kövér patkány futott el közöttük. Zsolt megdöbbenésére az állat hirtelen megállt, két lábára helyezkedett, aztán a két kis mancsát a szája elé helyezve tölcsért formált, és mosolyogva így szólt:

– Zsolt, mit kell csinálni a seggfejekkel? Mit csinálunk mi az ekkora seggfejekkel?

Majd cinkosan rákacsintott és elfutott.

Zsolt hirtelen egy elemi erejű dühöt érzett magában.

– Patkányok! – mondta keserűen.

– Ezt nekem mondod? Hiszen én szállást adtam neked, te kis szarházi – vette fel a kesztyűt a főbérlő, már ingerülten.

Zsolt farkasszemet nézett az ravasz tekintetű alakkal.

Hirtelen elkapta a torkát. A húsos nyak, mint egy csiga puha teste akart kicsúszni a kezei közül, de a szálkás egyetemista meglehetősen gyors volt, és egy hirtelen modulattal teljes erőből vágta neki a főberlő fejét a folyosó falának. A középkorú ember a földre esett majd rémülten, bukdácsolva fel akart állni. Kinyitotta a lépcsőházra nyíló ajtót. Ekkor viszont Zsolt elkapta, átfogta a testét hátulról, majd egy lökéssel a lépcsőház apró és meredek lépcsőire dobta. A véres, ziháló test pörgött, mint egy autó, ami lecsúszik a szerpentinről, szikraszerű vérpermetet húzva maga után. Zsolt utánament a negyedik emeletre. Odanézett a gumimatracként sípoló tüdejű emberre, majd rálépett az arcára.

Vissza se nézve kiment az épületből, és elment az egyetemre. A háromnegyed órás út, amit a földalatti tömegközlekedés zajában, és a parfümös izzadtságot ontó, vörösfejű, az álmosságtól dülöngélő emberek földalatti pipacsmezejében tölött, pillanatok alatt véget ért. Az egyetemisták jelenléte élénkítően hatott Zsoltra, akinek szüksége is volt az energiájára, mert aznap hat óra folyamatos társasági jog várt rá. Délután négykor, az órák után  felment a tanulmányi osztályra, hogy beiratkozzon szóbeli vizsgákra. Belépett a kicsi fülledt irodába, ahol egy kövér, kávészagú ember fogadta.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte.

– Be szeretnék iratkozni szóbeli vizsgákra.

– Ja, jaa, szóbeli igen, akkor a társasági jog és ezek, igaz?

– Igen.

– Mikor szeretnél menni társasági jogból?

– Hát, május nyolc lenne a legjo…

 – Ja bocs, bocs, bocs, csak áprlilis húsz maradt, az jó lesz?

– Jó, persze, akkor a pénzügyi jogot lehetne…

– Ja, jaa, jaaa, igen, mit is akartam, hogy persze, az a kis, pici gond, hogy mindenből már csak jövőheti időpontok maradtak.

– Hogy lehet ez? – rökönyödött meg Zsolt, hiszen nem most kezdődött a beiratkozás, ma délután?

– Jaaa, hogy, igen sajnos tegnap szinte mindenkit beírattam, szóltam nekik emailen tegnap délután négykor.

 – Micsoda? Tegnap? De hát mára volt kiírva a dátum.

– Peeersze, de tudod az adminisztráció az olyan mint…

– …a gyurma, gondolom – mondta Zsolt.

– Igen, igen, na, tudod te!

– Tudod te! – kacsintott rá Zsolra bizalmasan egy apró csótány, ami ízelt lábain lassan evezett a beiratkozási dokumentumokon.

– Te rohadt féreg!

– Én? Mi van bunkókám, kicsit hülyék vagyunk ma?

Zsolt hirtelen kirántotta a fém írószertartóból az ott árválkodó és kívánatosan nagy papírvágó ollót, és a kövér ember kezébe döfte.

– Az Isten ..szon meg te állat, jaj.. sei.. ség! – üvöltött az áldozat.

Zsolt egy hideg és kiszámított mozdulattal megfogta a tanulmányi osztályos gépének jó nehéz képernyőjét, és azt belecsapta a védekezésre képtelen ember fejébe.

Majd gyorsan kiment, és becsukta maga után az ajtót. Senki sem volt a folyosón.

Milyen érdekes – gondolta.

– Te, van egy szál cigid? – hajolt oda a csendesen üldögélő Zsolthoz a metrón egy vele egykorú, inget viselő ember.

– Nincs.

– Na, valójában azt akartam kérdezni, hogy – és ekkor nagyon halkan folytatatta –, hogy kell hassss…?

– Mi? – szólt Zsolt.

– Azt akartam kérdeni, szóval, hogy, – és ismét szinte teljesen hallhatatlanul folytatta –, hogy kell-e neked haaasss?

– Nem értem – mondta Zsolt.

 – Hasis? – bökte ki végül.

– Jaaa – esett le Zsoltnak.

– Tudod, miről beszélek? – mondta az ürge.

– Persze, ez egy ilyen…

…gyurmaszerű anyag – vetett rá egy barátságos pillantást a szemközti széken sütkérező iguána.

– Zsolt – fonta össze ujjait a gyík –, én nem haboznék a helyedben.

Ekkor Zsolt erre ültében úgy rúgta herén az egyébként teljesen normálisnak tűnő dílert, hogy annak lepergett a szeme előtt a soha meg nem születő gyerekeinek, de még az unokáinak az élete is.

– Jaj, te seggfej!- üvöltött a pórul járt a srác

De nem sokáig, mert ekkor Zsolt úgy ütötte bele a széktámlába a fejét, hogy rögtön olyan agyrázkódást kapott, hogy azt még egy igényes földrengés is megirigyelte volna.

Zsolt ki is szállt a következő metrómegállónál, és felment a hatodik emeletre, vissza a szobájához. Benyitott. Minden a régi volt, a húspástétom szaga, mint valami otthonos szmog lengte be a kis helyiséget. Egy apró cetlit talált csak az ajtó alá csúsztatva.

– Köszönöm a megértését, Zsolt, remélem nem okoztam sok problémát önnek ezzel a hirtelen közölt infóval. Bocsánat, hogy így magára támadtam ma reggel. Kérve kérem, minden maradjon köztünk!

Zsolt odament az ablakhoz, kitárta, forralt egy kis vizet, és arra gondolt, hogy akkor mától a barátnője nem jön többet.

A főzőlapra kifröccsent egy kis víz és sisteregni kezdett, erre Zsolt gyorsan leemelte a lábost a forró fémről, és egy rongyra tette. Hosszan kinézett az ablakon. A főzőlapon futkározó vízcseppek először szaladgáltak szanaszéjjel, majd összeálltak, és mint egy remegő szem néztek kifele, kémlelték a ragacsos zöld felhőket.

– Zsolt, Zsolt! Ugye ez köztünk marad? – suttogta a sistergő vízcsepp.

Az egyetemista srác hirtelen megugrott, és a mellette sercegő főzőlapra nézett. A remegő csepp viszont egy pillanat alatt füssté vált, és a fekete korong ismét úgy meredt a nehéz, felhős égre, mint egy vak küklopsz, aki egyre csak vár és vár a barlangja szájában.