Kertész Imre halálára

Forrás

Kertész Imre halála nem az életmű lezárulása, két okból sem: egyrészt az életmű voltaképpen már évek, ha nem évtizedek óta lezártnak, kerek egésznek tekinthető, másrészt az író halála mit sem változtat az életmű kérdéseinek, meglátásainak, tanulságainak elevenségén. Nehéz, és talán felesleges is bármit mondani az Ámen, az alámerülés után; nekünk, olvasóinak azonban mégis állandó és kérlelhetetlen gondolkodásra kötelező tanúság az az üvegkemény tárgyként visszamaradó életmű, amely a nyílt rejtőzködés, éles racionalizmus és miszticizmus, életigenlés és (ön)felszámolás ellentéteiben formálódott mindvégig.

Auschwitz a túl-élés sorsát/sorstalanságát mérte ki rá, egy meghatározott szellemi létformát, ugyanakkor mintha A kudarc Öregjéhez tartozó Ige valódi és következetes jelentése kötelezte volna írásra; életre – hiszen írás és élet olyasfajta szétszálazhatatlanságának tanúsága Kertész Imre életműve, ahol az írás valódi egzisztenciális tét és kockázat: alkotás. Regényszereplői és naplóíró Én(jeinek) folyton visszatérő kételyei ellenére az írás mégiscsak kötelesség: mondani a mondhatatlant, nyelvet találni a kifejezhetetlenre. Ez az eszme hozta létre a Sorstalanságot, naplóit, a Kaddis…-t, ahol az írás megváltás, mégpedig a tisztánlátás ásta felhősír, kiküzdött és elnyert halál, az Isten nélküli istennek való felajánlkozás. A tisztánlátás, a tisztánlátásra való törekvés az, ami többek között tanulható tőle, a személyiség, önmagunk, igazi és titkos életünk megfejtése és teremtése: sorsunk eredője. Hiszen a sors nem más, mint mi magunk: a tisztánlátás mindent bevilágító fényében. Kertész művei ezért a tisztánlátásért (is) küzdenek, tudva-sejtve, hogy az írás önfelszámolás, az idő előtti, de igazi halál megmutatkozásának nem tragikus eseménye, hanem kiküzdött metafizikai lehetősége. Életműve mintha afelé a fekete örvény felé haladna, amelynek mélységét Kaddis… „Ámen!”-je jelölné ki igazán.

Igazi és titkos élet szembeállítása nem csak a negyven ilyen-olyan diktatúrában leélt évnek köszönhető, hanem – és leginkább – Kertész alapvető metafizikus beállítottságának. Utolsó nagyinterjúinak egyikében a „titkos élet”-ről beszél – a titkos élet megmagyarázhatatlan, de van, metafizikai és így: igaz háttere, sötét folyama-medre a valódinak mondott életnek, ahol az ember végre azonos lehet önmagával. Talán ezt, a titkos életnek ezt a misztikus sejtelmét nevezhetjük sorsnak, ahol a valódian titkos, titkosan valódi élet zajlik, morajlik. Állandó beszéd, amit fel kell fejteni. A sorstalan karakter mégis-metafizikai lehetősége ez, áttörés, az emberi létezés misztikuma, amely az írásban tárulhat fel leginkább. Életműve ösztönzés, (ki)hívás, egy olyan labirintus, amelyben érdemes elvesznünk. És ettől – az immár halálon túlról érkező – ösztönzéstől lesz mindig is élő Kertész Imre életműve.

Mizsur Dániel