Rövidfilm
Ott állsz a polcon és
gyönyörök álma csöppen
válladra. A kis vágynedv
könnyedén folyik le
kulcscsontodon – semmi
nem állja útját.
Hogy tovább és tovább
jut a bőrödbe vájt
csatornán keresztül –
lefolyója a köldök –
csak arra gondolsz, bár
tudnál szeretni! bár lenne
szíved, mi a fekete
iszapot pumpálja az
emberben. De nincs.
Ezért vonzol. Vonzol,
mint az Északi-sark.
A lélekcsepp közben kissé
balra tért, engedve a kis
szőrök örök határozatának.
Az ablakra párát von az
élet éles különbsége.
Újra láthatóvá lesz a
múlt héten felrajzolt szív.
Akik ajzották, talán
már halottak.
Párát lehelni az üvegre,
szívet karcolni belé,
pár nap múlva hátulról
agyonlövettetni.
Örök körforgása ez
angyal-létünknek.
Tested dombján jár már a
folyam. Hazahív az álom,
borzongat a hideg, mint
halott porcelánhoz érő élő test.
A szépség borzongása ez.
Vernem kell magam. Fejemet
falba döngölöm. A tükröt nézem:
ott vagyok, rajtam gregorsamsa-
jelmez. Ezt is loptam.
Nincs már oly pontja testednek,
mit ne járt volna be az
apró tenger óriás csöppje.
Épp a bokád fölötti kék
eret csiklandja. Nevetsz.
Nem akarok odanézni.
Nem akarom látni,
hogy könnyed csorog,
hogy összekeveredik a
talpadon futó fájdalom
gyönyör másnapossággal.
Nem akarom tudni honnan
jössz. Nem akarom.
Már párává alakult a csepp
és következő alakját keresi.
Ennyi volt. Ennyit adott neked,
nekünk, nekik. Pont.
Tudni akarlak.
Honvágy
Piros hajú lányok kergetnek
veszett kutyákat az éjszakai
körúton. A nyakkendő még
mindig lilán énekel.
Felbomlik a járda, alóla kerékkezű
angyalok bújnak elő.
Villan a hajnali fényben a
magzat. Felakasztva himbálódzik.
Piros hajú lányok a villanásra
eltűnnek, majd vastag falakba
szívódva veszed újra észre őket.
Ez is honvágy, Nagyapa?
