Feketemosó: A Fekete Kávézó

Vasárnap este a Fekete Kávézó teraszán ültünk, Párizs belvárosában. Nem igazán találtam a helyem. Valahogy úgy üldögéltem, mint egy vécén, amin nincsen ülőke. Egy torz, a leülés és a felállás közötti mozdulatba fagytam.

Hosszú órák eltelével már csak hárman maradtunk. Egy kicsit ideges voltam. Végignéztem a mellettünk sörözgető embereken. Micsoda söpredék. Nincs jobb dolguk, mint vasárnap este itt iszogatni. – Stolcz Ádám írja az Apokrif naplóját.

Bárcsak nekem lenne ennyi időm. Már indultam volna haza. Odaszóltam a barátnőmnek. Mivel ő még javában beszélgetett, ezt meg kellett ismételnem néhány alkalommal.

„Amikor megfordítottam a fejét, láttam, hogy az alsó állkapcsa teljesen hiányzik. Próbáltam segíteni neki, nehogy lenyelje a nyelvét.”

Aztán végre meghallotta, hogy az akcentusom bugyraiból hozzá kiáltok. Utána hirtelen felállt. Olyan iszonyatos rémület ült ki az arcára, hogy én már tőle is halálra rémültem, hátrafordulás közben pedig egyenesen úgy éreztem magam, mint aki felől egy tirannoszaurusz letépte a mobilvécét. Igyekeztem csendesen beszarni. Nem is kellett megfordulnom, ugyanis a következő pillanatban egy többszáz fős rohanó tömeg fordult be a főutcáról a kis térre, ahol a kávézó terasza helyezkedett el. Az emberek folyamatosan özönlöttek, a félelemtől üvöltve futottak tovább a tér túlsó vége felé, és eltűntek a szerteágazó utcákban. A teraszról egy másodperc tört része alatt spricceltek szét a vendégek, ahogy egy izzó főzőlapon gurulnak szét a ráhulló vízcsepp darabkái. A barátnőm teljes erőből futásnak eredt az ismeretlen okból menekülő tömeggel egyirányban. Így tett az az ismerőse is, aki egészen eddig velünk maradt. Én olyan sebességgel léptem olajra, a fizetés legapróbb gondolata nélkül, mint egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező megélhetési bűnöző. Követtem őket. A környező kávézók vasrolóinak csapódása verte az ütemet a rohanásunkhoz. A tömeg, mint egy antilopcsorda, átvágtatott mindenen és átugrálta vagy felborította az akadályokat. A barátnőm

„…bebújt egy pult mögé. Egy férfi odament, áthajolt a pulton és belelőtt egy sorozatot.”       

lassan lemaradt mögöttem. Bevártam őt és a haverunkat is, majd futottunk tovább. Gyorsan átvágtam az úton jobbra és már rohantam volna végig az utcán, ha a barátnőm meg nem áll. Teljesen kifulladt. Mellettünk üvöltő emberek futottak, gurultak, minden elképzelhető irányba, mint óvodások a homokozóban. Gyorsan beugrottunk a hozzánk legközelebb eső mellékutcába.

„Ez sem volt egy jó megoldás, mert egyenként belelőttek az egymás hegyén hátán fekvő testekbe.”

Egy fehér furgon mögé kuporodtunk. Azt javasoltam, hogy másszunk be az autó alá. Ravasz ötletem azonban nem kerülhetett megvalósításra, ugyanis valaki kinézett az egyik emeleti ablakból. Meglátott minket, mi pedig felkönyörögtük magunkat hozzá. A város néma lett, csak a szirénák verték fel a csendet még órákon keresztül. Miután beszélgettünk egy pár percet a házigazdánkkal, én igyekeztem felhívni néhány ismerősömet, hogy megkérdezzem, mégis mi történt pontosan. Időközben többen is felkéredszkedtek a lakásba. Egy darabig néma csend uralkodott a neten, majd a leggyorsabb újságok szorványosan valami lövöldözésől kezdtek híreket adni. Aztán jött egy új hír: téves volt a riasztás. Nem hittem el. Pedig, mint kiderült, a rendőrség is megerősítette. Valami pánik volt a belvárosban. Még több ismerősömet hívtam fel. Senki sem tudott semmi biztosat. Feltevések szivárogtak a média minden zugából: a levegőbe lőttek, valaki petárdázott, valahol kidurrant egy égő egy étteremben. Még mindig nem hittem el. Lassan a szirénák is elhaltak. Ideges lettem. Legszívesebben lementem volna az utcára, hogy belelépjek a szájába néhány petárdázó kis köcsögnek. Visszagondoltam arra, ami történt: gondolkodás nélkül hátrahagytam a barátnőmet. Felőlem aztán agyon is lőhették volna. Aztán be akartam bújni egy autó alá. Marha jó. Mindenesetre, akkor valahogy elképesztően logikusnak tűnt mindez. Innen nézve viszont egyre nagyobb képtelenségnek látszott az egész. Hogy lehet, hogy otthagytam mindenkit magam mögött? Az emberek kezdtek visszatérni az utcára. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem történt semmi. Nem akartam, hogy visszaálljon a dolgok rendje. Még egy nyomorult rohamkarabélyt sem sütöttek el. Pedig ez itt már szinte követelmény.

„…különösen a tizedik kerületben, ahol a pánik olyan méreteket öltött, hogy egyesek nem haboztak a folyóba vetni magukat.”

Hát, ez baromi jó. Legalabb lőttek volna le valakit. Csak egy embert. Vagy egy egészen kicsit robbantottak volna valahol. De még egy leprás galambnak sem szakadt le egy fél lábujja sem az egész belvárosban. Csak lenne valami, akármi, ami igazolná, hogy volt mitől félni, hogy nem a puszta gyávaság lett úrrá rajtam is, mint azon a pár ezer emberen, akik fejvesztve menekültek egy nemlétező merénylet elől. Valami, ami megmagyarázza, hogy miért mentettem a saját bőrömet, és nem gondoltam senki másra, még a tulajdon barátnőmre sem. De nem volt semmi. Hazamentünk. Végigsétáltunk az üres téren, ahonnan elindultunk pár órával ezelőtt. Teljes volt a csend. Egészen úgy festett a környék, mintha aznap este semmi se nyitott volna ki . A Fekete Kávézó is ott aludt, lehunyt vaspupillákkal.