ÉLES
(megjelent az Apokrif 2015./1. számában)
Hazavonatoztunk anyámékhoz, olyan mélyre ette magát minden porcikánkba a rettegés, hogy a kisváros lassúságától vártunk menedéket. A lakásban se bírtunk többé létezni, az is a város része volt, a városban pedig egyik napról a másikra drasztikusan megszaporodtak a rendőrök, az ablakból láttuk, ott tömik a pofájukat minden gyorskajáldában, ott állnak minden utcasarkon, ott settenkednek a kocsiikkal minden sikátorban, és, akárha az egyenruhájuk tartozéka volna, az arckifejezésük is ugyanaz, mert eldőlt már minden, fölösleges paráznunk, a kirakós utolsó darabkáját is a helyére tették rég, s egyedül azért hagynak békén még egy kicsit minket, hogy rendesen szétmarcangolhassuk magunkat, miközben a négy fal közt kuksolva szokjuk a bezártságot. Suttogva beszéltünk és keveset, kenyérért se mertünk lemenni, nem mintha falásnyi étvágyunk is lett volna; egyetlen egyszer tettem ki a lábam a házból, a rajtaütés másnapján, kora reggel: Katje addig sose használt alapozót, most viszont két dobozzal is vásároltam neki, hogy tüntesse el a monoklit, amit az öklöm hagyott maga után, nem, nem érdekel, hogy nem látja senki, csináld! Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a sokkoló biztos nem az oroszpiacon, hanem valahol jó messze, menekülés közben esett ki a zsebemből, és különben is, amikor megvettem, lesmirgliztem róla a márkanevet meg a szériaszámot, tehát az ég adta egy világon nincsen rajta semmi, amibe belekapaszkodhatnának a zsaruk – azt a bűvös szót, hogy ujjlenyomat, se én, se Katje nem mertük kimondani.
Az első huszonnégy órában nem tudtam, gyilkos vagyok-e vagy sem, a vécére is laptoppal mentem, egyszerre három-négy hírportál volt megnyitva a Mozillában, percenként frissítettem az oldalakat, lestem, mikor jelenik meg valamelyik címben az oroszpiac. Aztán egyszer csak ott volt, a hírből kiderült, az áldozatot, noha belső vérzéssel, feji traumával és törött bordákkkal került kórházba, nem fenyegeti semmilyen veszély, ami eléggé meglepő és szerencsés, tekintve, hogy jó pár órát töltött eszméletlenül az éjszakában, mi több, kisebb csodának számít, hogy hajnalban magához tért, és el bírta vonszolni magát a legközelebbi taxiállomásig, ahonnan a sofőr meg se állt vele a sürgősségi felhajtójáig. Ezután a rendőrségi szóvivő nyilatkozata következett, miszerint az áldozat még nincsen olyan állapotban, hogy kikérdezhessék, de nagy erőkkel dolgoznak, hogy kézre kerítsék a tettest vagy tetteseket, jelenleg a bizonyítékok elemzése és a tanúk felkutatása folyik. Merthogy lesznek, az egészen biztos.
–
Legszívesebben az országból pucoltunk volna el, de a sokáig kihagyott portyák meg a lézerezések miatt csak két vonatjegyre futotta a büdzsénkből. Egy éjszakai járatot választottunk, minél kevesebb tekintet elől akartunk bujkálni, sarokról sarokra, kapualjtól kapualjig lopakodtunk a pályaudvarig, a frász tört ki, valahányszor autó közeledett a hátunk mögül, még a szemeteskocsi saroglyáján kapaszkodó kukásokon is kék egyenruhát láttunk. A vonaton szanaszét dőlve, tátott szájjal aludtak az utasok, néha cipőkopogás ellenpontozta a kerekek csattogását, félősen húzódtunk össze az ülésen, valahányszor a kalauz elsétált mellettünk. Egyedül bennünk nem tudott megragadni a vagon fülledt nyugalma, az ablakban elsuhanó, szilánkosra fagyott tájat néztük, kifent fogak voltak odakint a fenyők sziluettjei.
Félúton járhattunk, hajnalodott, munkások szálltak le-fel, amikor az egyik állomás nyüzsgésében két tányérsapkát pillantottunk meg. Homlokrészükön szigorúan csillant a jelvény, a rendőrök is ugyanezzel a keménységgel markolták meg a vagonlépcső fogódzkodóját, egyetlen másodperc, és már fönt is voltak. Moccanni se bírtam, talán fel se állok, ha Katje nem kezd el ráncigálni, szedd össze magad, hozd a csomagokat! Füsskabátos, megfáradt melósokat löktünk félre, hová-hová, mitől olyan sietős? szólt be egy borízű hang, biztos elcsicsikáltak, kontrázott a másik, ezeknek az egyetemistáknak semmi gondjuk az életben. Mindenhol csak testek voltak, vastag vállak és széles hátak, valahol hátul pedig a rendőrök, éreztem, hogy közelednek, és tudtam, egyetlen szavukba kerül, hogy körülöttünk az összes, nehézgépek mellett edződött térd meg láb meg könyök meg kéz megmozduljon, és szemvillanás alatt fossá őröljön mindkettőnket. Mire nagy nehezen átvergődtünk a tömegen, azt is elfelejtettem, mit kell csinálni a vagonajtó fogantyújával, álltam egy helyben és néztem tehetetlenül, mígnem Katje félrelökött, és egy határozott rándítással elfordította a reteszt. Peron ezen az oldalon nem volt, a töltés jégbe fagyott köveire ugrottunk le, gyorsan átbújtunk a szomszédos vágányon várakozó tehervagonok ütközője alatt, azon túl pedig csak egy keskeny mezősávon meg néhány törmelékkupacon kellett átrohannunk, és kint is voltunk az országúton.
Halványan hunyorogtak az útjelző táblák, a havat szél gyalulta, száraz volt és vágott, akárcsak hátunk mögött az indulást jelző mozdonyfütty. A vonat, rajta a rendőrökkel, munkásokkal meg mindenféle békésen szendergő emberekkel lassan kivánszorgott az állomásról, és magával vitte az utolsó szélfuvallatok süvítését is, vastag csend tapadt a környékre, árnyék se moccant, szinte fájt a kimerültség. Stoppolnunk kell, mondta Katje, menjünk fel addig a hídig, mutattam a távolba. A forgalom gyér volt, lassítás nélkül húztak el mellettünk az autók, mondjuk az is igaz, hogy nem nagyon nyújtottuk a kezünk, idekint, a semmi közepén, nyugodt volt minden. Aztán feljött a nap és a felhők is eltakarodtak, a vakító fényben még kevesebbet láttunk a világból, leültünk a híd betonkorlátjára, el tudnék itt létezgetni, mondta Katje, én is, feleltem. Később felállt, besétált a hómezőbe, letolta a nadrágját, pisilt, én meg hosszú idő óta ismét megkívántam, és ettől óhatatlanul eszembe jutott az is, hogy miért nem kívántam meg annyi ideje, hogy igazából a félelem és reszketés a mi valódi létállapotunk, ez az idilli üresség pedig csak illúzió, amiből jobb minél hamarabb visszazuhanni a szarba, hacsak nem akarjuk, hogy ideiglenessége a kelleténél jobban fájjon. Visszamentem hát az útra, kabátom gallérjába rejtettem borostás bűnözőpofámat, és az első arra járó autót lemeszeltem. Körülbelül a vonattal egyszerre értünk haza, anyámék lezavarták a szokásos ujjongásparádét, úgy csüngtek Katjen, mint a karácsonyfadísz, megállás nélkül locsogtak-kérdezősködtek, olyan jó egy kicsit látni titeket, hogy megy az egyetem? Megyeget, bólogattunk, mire apám, hogy ne csak megyegessen, muszáj elvégezni, másképp mehettek banditának, nem?
–
Nagyjából az egész anyáméknál töltött időt átaludtuk, odahaza legalább egy annyira biztonságban éreztük magunkat, hogy a szemünk le merjük hunyni. És amúgy is megérte azért a néhány tompa, ébredés utáni másodpercért, amikor még légüres tér az agy, és nem juthatott eszünkbe az a rengeteg mizéria, amin elalvás előtt rágódtunk. A hírportálokról továbbra se kattantunk le, pláne miután új infók derültek ki a széplelkűről, arról nem írtak, hogy egy lánnyal volt a támadás pillanatában és a támadóról is csak homályos személyleírást tudott adni, de a személyleírás akkor is személyleírás, mondta Katje és elsírta magát, mi van, ha egyszer csak bevallja vagy már kiszedték belőle, hogy velem volt?! Kétségbeesetten próbáltam bemagyarázni mindkettőnknek, a rendőrség hiába próbálná lenyomozni az ip-címet, amiről a széplelkű milliomos a válaszleveleket kapta, semmi nincs, amibe belekapaszkodhatnának, most már ugye érti, miért nem engedtem, hogy a kalózprofilokba meg a kamu címekbe az otthoni laptopról vagy a telefonjáról lépjen be? De hiába varrtam el minden szálat magunk után, egyfolytában azon ettem magam, mi van, ha az egyik nyomozó okosabb, mint én, és rábukkan valamire, ami nekem elkerülte a figyelmem? A körömolló már nem segített, éreztem, begolyózom, a fejemet ütöttem az öklömmel, tiszta erőből, ahogy értem, hátha lecsitulna odabent a rettegés meg a lelkifurdalás, és legalább pár percig békén hagynának, de semmit se ért. Lefogytál fiam, mondta anyám, csaknem sportolsz valamit? De igen, feleltem, gyúrok.
–
Voltak dolgok, amikről nem mertünk beszélni. Távol tartottuk magunkat a sok mi lenne ha-tól, nem szabadott még csak gondolni se arra, hogy én mit csinálnék, ha. Hogy ő mit csinálna, ha. A mi ilyenkor megszűnt létezni, halott névmás volt. Ahogy a lesz is halott létige.
–
Tíz napot ültünk otthon, és maradtunk volna többet is, ha apám nem kezd el aggodalmaskodni, mi tényleg nagyon örülünk, hogy itt vagytok, de nem lesz baj, hogy ennyit hiányoztok a kurzusokról, nem fognak kirúgni? Hagytuk, hogy felpakoljanak egy csomó ennivalóval és kifuvarozzanak a vonatállomásra, a váróterem ajtajában kivártuk, míg eltűnnek a kocsival az útkereszteződésben, aztán málhástól-mindenestől elindultunk a buszpályaudvar felé, Katje szüleihez mentünk, próbáltuk minél jobban elodázni a visszatérést a veszélyzónába. Akkoriban egy vonzástörvénynek nevezett hülyeség volt az aktuális sláger, az egésznek az a lényege, magyarázta az anyu, hogy ha eléggé koncentrálunk a pozitív dolgokra, és képzeletben a lehető legintenzívebben éljük meg az általuk okozandó örömöt, akkor előbb-utóbb a valóságban is magunkhoz fogjuk szippantani őket, igazából porszívók vagyunk mindannyian, az univerzum meg tele van sok-sok örömmel, csak fókuszáltnak kell lenni és kitartónak, a lényeg az, hogy megállás nélkül szívjunk.
Elkeseredésemben néha azon kaptam magam, hogy én is porszívó vagyok, és Katje se állt jobban, miután eltanulta a mutertől az alapokat, két kiakadás közt koncentrációs gyakorlatokat kezdett végezni, kilégzés-belégzés-kilégzés-belégzés, így kell idevonzani a megoldást az életünkbe, meglásd, okés lesz minden. Halálosan szüksége volt valamire, amivel befolyásolhatja a befolyásolhatatlant, annyira hinni akart ebben a baromságban, hogy azon estén, amikor anonim rendőrségi forrásokra hivatkozva megjelent az újabb hír, nem is annak örült, hogy talán még ép bőrrel is megúszhatjuk a dolgot, hanem azt vágta a fejemhez, lám-lám, feldughatod magadnak a cinizmusodat, mégse teljesen zakkantak anyámék, úgyhogy ezentúl bármit mondanak, neked kuss a neved, megértetted? Főoldalas anyagban foglalkozott egyik hírportál az üggyel, kiderült, nem elszigetelt incidensről van szó, egyre több jel mutat arra, hogy a helyi alvilág áll a támadás mögött, nekik szokásuk így rendezni a számlát azokkal, akik túlságosan nyakaskodnak a védelmi pénzek kapcsán, a széplelkűt meg a cégét is többször megfenyegették. Ez viszont nem volt elég a boldogsághoz, az is lehet, hogy diverzió, mondtam Katjenek, suttyó rendőrségi taktika, amivel azt akarják elérni azok a rohadtak, hogy az igazi elkövetők biztonságban érezzék magukat, és előbújjanak a fedezékből. Gondolj csak bele, hallottál te még olyanról, hogy ennyire kitálaljanak az újságíróknak? Ezek inkább kussolni szeretnek, ködösíteni, úgy nem látszik annyira, milyen szarul űzik az ipart.
Másfél hetet ültünk Katje szüleinél, sose mentem el tőlük olyan nehéz szívvel, mint akkor. Az anyja indulás előtt megszórt egy jó adag védelmező energiával, aggódunk miattatok, mondta, olyan durva az a város, hallottátok annak a szegény vállalatigazgatónak az esetét? Hogy milyen emberek vannak manapság, szörnyű.
–
Ilyesmi lehet a vihar előtti csönd, gondoltam, de többé nem halogathattuk a visszatérést. A város nyugodtnak mutatta magát, békésnek, szinte otthonosnak, és ettől csak még baljósabb lett a légkör, ennek ellenére próbáltam visszatérni a normális kerékvágásba, mást úgyse tehettem, hátha a ránk leső veszély elunná magát, és elvonulna valaki mást fenyegetni, vagy ha nem, hát jöjjön, aminek jönnie kell, nem bírtam már. Ismét bejártam az egyetemre, beesett arcommal, karikás szememmel tökéletes archetípusa voltam annak a pszichológushallgatónak, aki azért jött erre a szakra, mert tízszer súlyosabb problémái vannak, mint jövendőbéli pácienseinek, és a hírportálokon is ezerszer újraolvastam a cikkeket, úgy elemezgettem őket, akár egy elmebeteg hermeneuta, vajon mire céloztak ezzel, vajon miért ezt írták és nem azt, vajon tényleg így van és nem úgy? Egyben viszont biztos voltam: rám a kékek összehajtott újságot tennének, hogy ne hagyjon nyomot a gumibot, őt meg vetkőztetnék és aztán egymás után, szépen sorjában. Egész éjszakákat töltöttem álmatlanul, Katje nyöszörgése-hánykolódása nem hagyott elszunnyadni, de nem ráztam fel, mert akkor én aludtam volna el, és engem kezdtek volna kergetni helyette a rémek, ahogy kergettek is azokon az éjszakákon, amiken előbb nyomott el az álom, és Katje virrasztott mellettem tétlenül és szótlanul.
–
Muszáj volt valahogy kikerülnünk a húsőrlőből, már azt terveztem, felnyomom egy anonim hívással valamelyik városszerte népszerű nehézfiút, amikor robbant a hír, egy egész baráti társaságot kapcsoltak le a kommandósok, több hete előzetesben volt egy verőlegényük, aki csak addig volt erős és bátor, amíg baseballütővel meg boxergyűrűvel turbózta az önbizalmát, de miután kattant csuklóján a bilincs, nem kellett sok neki, hogy csiripelni kezdjen. Régóta figyelte őket a rendőrség, szerintem meg se próbálták letagadni a széplelkű milliomos megverését, jelentéktelen kis affér volt ahhoz képest, hogy élve temettek el embereket, miután tízesével verték be a fogpiszkálókat a körmük alá, a kékek meg valószínűleg örültek, hogy ezt is a nyakukba varrhatják. Katjevel akkorát ünnepeltünk, mintha gyerekünk született volna, a nagy örvendezésben eszünkbe se jutott, talán nekünk kéne újjászületni, banálisnak tűntek a végigstresszelt hetek, messziről néztünk vissza rájuk, fölényesen. Elmúltak, túléltük, mehetett az élet tovább.
–
A jóisten is azt akarta, hogy csináljunk tovább. Különösebb dilemmázás nélkül döntöttünk a rajtaütések újrakezdése mellett, elhatároztuk, csiszolunk a módszereinken, műveleti területünket vidékre helyeztük át, bőven akadt kisváros a környéken, ahol csak pár tunya, kikopott fakabáttal kellett számolnunk. Valahogy alázatosabbak lettünk, nem szórtuk már úgy a pénzt, tettünk félre rendesen; eleinte vonattal vagy busszal jártunk le, aztán vettünk egy nullkategóriás, de működőképes tragacsot, Katjenek érettségi óta volt jogosítványa, könnyen visszarázódott a vezetésbe. Balesetek miatt már nem kellett aggódnunk, se sokkoló, se egyéb támadóeszköz nem volt nálam, kizárólag gázsprével dolgoztam, a módszer egyszerű volt és hatásos, Katje találta ki, amikor kijelentettem, soha többé nem akarok egyetlen ujjal se hozzáérni senkihez, az én kezemhez legfeljebb a saját vérem tapadhat. Egyedül az időzítésre kellett ügyelnünk, a lényeg az volt, hogy amint megérkeztek az előre kiszemelt zugba, Katje leguggolt egy kis bő nyálú aperitifre, de mielőtt bármit is csinált volna, bokáig lerántotta a delikvens nadrágját, teljesen járásképtelenné téve őt, én meg a nadrágszíj zörrenésével egyidőben előpattantam a búvóhelyemről, és az arcába toltam a sprét. Nem is a szemükbe-orrukba-szájukba zúduló permet blokkolta le őket, inkább az ijedtség, fel se fogták, mi történik, mialatt Katje villámgyorsan kikapta zsebükből a pénztárcát, majd felszívódtunk az éjszakában. Sajtóvisszhangunk egyáltalán nem volt, senki se akarta kitenni az ablakba, hogy akció közben kizsebelte egy prosti. Továbbra is rendes, korrekt munkások maradtunk, a megcsapolt pénztárcákat, miután letisztogattuk róluk az ujjlenyomatokat, becsúsztattuk egy közeli postaládába, hogy az iratok szépen visszavándorolhassanak a gazdáikhoz. Ekkoriban történt, hogy annyira kevés pénzt találtunk egyikben, ami távolról se lett volna elég az előre megbeszélt tarifára, vajon mit akart az az ember, hogy képzelte el? De ilyen dolgokról csak hallgatni szabadott, mindennél jobban féltünk a félelemtől.
Apokrif Online 