Daniel Kehlmann: F, Magvető Kiadó, Budapest, 2014.
Daniel Kehlmann, a kortárs német prózairodalom egyik legünnepeltebb alkotója, legújabb regényében komoly kérdéseket boncolgat, érintve többek között a sors- és középszerűség, a hitvallás és a testvéri szeretet témaköreit; és ha nem is talál nagy megfejtéseket, egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy története végig olvasmányos és szórakoztató maradjon.
Az F terjedelmének legnagyobb részében a három Friedland-fivér egy-egy napját kísérhetjük végig. Mint rövidesen nyilvánvalóvá válik, a testvérek életének alakulását nagyban meghatározta apjuk titokzatos eltűnése, majd későbbi, hirtelen felbukkanásai. Arthur ugyanis már a történet elején ‒ egy hipnotizőr előadásának hatására ‒ úgy dönt, elhagyja családját, hogy minden idejét az írásnak szentelhesse. Miközben távol az otthontól lassanként ünnepelt szerzővé válik, fiai kénytelenek lesznek számot vetni az apai örökségen túl saját démonaikkal is.
Az események alakulásával rövidesen elérkezünk a kötet központi felvetéseihez: hogyan lehet megküzdeni saját jellemhibáinkkal, van-e esély az önmegvalósításra, és vajon miféle szerepük van mindebben saját felmenőinknek? A fentiekben persze nem kevés súly rejlik, a regény mégis természetesen halad előre. Ez jórészt annak tudható be, hogy a testvérek, legyenek bármennyire is boldogtalanok, zavaros világlátásukkal és ügyeskedéseikkel végig képesek fenntartani az olvasó figyelmét. Martin például olyan papként dolgozik, akinek az ostyában nem isteni jelképet, hanem elsőrangú ételt lát; és ha valamilyen hitvitában sarokba szorítanák hívei, a „misztérium” kulcsszavával mindig sikerül kimásznia a bajból. Ikertestvérei, a kerekasztal lovagjairól elnevezett Erik és Iwan szintén kénytelenek szembenézni önnön középszerűségükkel. Előbbi összeomlás szélén álló brókerként a rádióból félrehallott hindu szent szövegekkel próbálja megtartani ügyfeleit, miközben súlyos paranoiával küzd; utóbbi, hogy piaci értékük ne zuhanhasson túl nagyot, saját maga által, álnéven festett képeket kénytelen megvásárolni az aukciókon. A szövegben mindezek a szűkebb családi keretek között zajló életpályák gördülékenyen tárulnak fel, és amikor valamelyik karakterben rejlő érdekesség kimerülni látszik, rögtön váltás történik a következő szereplőre. A cselekményt külön izgalmassá teszi még, hogy a három testvér egyazon napjával ismerkedhetünk meg, és a regény ki is használja a különböző nézőpontokból történő láttatás lehetőségeit is.
Kehlmann ugyanakkor nem időzik el hosszan annak találgatásánál, hogy pontosan miben is keresendőek a testvérek boldogtalanságának okai; mennyiben szükségszerűek a velük történő események. Ehelyett fontosnak tartja viszont, hogy a családregény műfajiságán túl a művészregény alkotóelemeit is működésbe hozza. Az F amellett, hogy egy klasszikusan diszfunkcionális család leírásával szolgál, a modern művészet visszáságaiba is bepillantást enged. Olyan világot mutat be, amelyben lehetségessé válik például, hogy a festő, a kurátor és a licitáló személye visszakövethetetlenül olvadjon össze, az alkotásokról pedig előbb jellegzetesen semmitmondó elemzések szülessenek, majd a tökéletesen hétköznapi, ugyanakkor méregdrága művek az üzletemberek szobáinak falát díszítsék.
Mindeközben egymást érik az intertextuális utalások, többek között Thomas Mann, Goethe és Esterházy Péter egyes műveire, és a szerző egyéb posztmodern játékokkal, metafikciós húzásokkal sem marad adós. Ennél tovább azonban egyik zsánert illetően sem jutunk. Ezért aztán számon kérhető, hogy – noha a regény számos motívumában rájátszik a részletgazdagság hangoztatására – a tematika a terjedelemhez képest talán túlzottan is szerteágazónak bizonyul. Sokszor csak kapkodjuk a fejünket, amikor a teológiai okfejtéseket előbb gazdaságtani, majd művészetelméleti kitérők követik; általában említés szintjén, kifejtetlenül. Az így keletkező olvasói hiányérzetet pedig ‒ az amúgy nagyszerűen működő ‒ humor sem mindig képes ellensúlyozni.
Támpontok hiányában nehéz azt is eldönteni, hogy a könyv zárlata miként is értelmezhető; a családi minták öröklődni látszanak, noha az apák nem Nietzsche-idézetekkel, hanem a gazdasági világválság okainak részletezésével traktálják kisiskolás gyerekeiket. Eközben az egykor emberek sorsát irányító, termeket megtölteni képes hipnotizőrök tekintélyüket veszítik és perifériára szorulnak. Hogy merrefelé is tart mindez, az (akárcsak az idáig vezető, egyébként szórakoztató út) homályban marad.
A gondolatmenetek zárlataként végül magunk is csak az egyik szereplőt ismételhetjük: „nehéz az élet, de néha szerencsénk van”. Bár utóbbi felismerés nem túlságosan újszerű, jobban belegondolva azonban mégsem elhanyagolható.
Nyéki Gábor
Apokrif Online 