Kollégáim, akikkel hajnalokba görbítjük / a péntekestéket, és a jókedvűen émelygő reggeleken / előszeretettel hívjuk egymást cimborámnak, / mostanra már hazaértek. Hozzájuk hasonlóan / hiába vettem meg a mosogatógépet az asszonynak, / amiért éveken át könyörgött, mert a házimunka / sem jobb az erdeitől, ugyanolyan szárazak / a combjai. – Juhász Tibor írja az Apokrif naplóját.
Az egész életem ebben van benne, nem habzik,
nem pezseg, csak hullámzik a pohárba dobált
érmék felett. Ha falhoz vágom könnyebb lesz
egy kicsit, e lebuj tapétájának sárga szirmai
magukba szívják a dühöt, de feketés csíkot húz
maga után az, amit egy ilyen összehugyozott
lyuk sem tud befogadni. Kezdetben még nekem
dobták a felmosót, de mostanra már csak legyintenek,
hiszen hely kell az ilyeneknek, amúgy is szar ez
a tapéta, mondják. A kocsmáros lecsúszott
pofacsontú fia az ajtóig kísér, de ahogy
a hazavezető utca járdaszigetére nézek,
nem köszönök meg semmit.
Kollégáim, akikkel hajnalokba görbítjük
a péntekestéket, és a jókedvűen émelygő reggeleken
előszeretettel hívjuk egymást cimborámnak,
mostanra már hazaértek. Hozzájuk hasonlóan
hiába vettem meg a mosogatógépet az asszonynak,
amiért éveken át könyörgött, mert a házimunka
sem jobb az erdeitől, ugyanolyan szárazak
a combjai. Gyorsan szoktam ölelni, kiszáradt
bükkfaként hever alattam, pedig elhiheti,
én sem az élvezettől könnyezek. A gyermekeim
csak akkor tisztelnek, ha megütöm őket,
ezért mindig adok nekik pénzt a szórakozásra,
és megélezett tenyérrel várom őket a bejárati
ajtónk előtt. Ha nem érnek haza éjfélig, reszelni
kezdem a sarkamon a bőrkeményedést.
Romos kapualjak, hullafényű aluljárók
következnek a járdasziget után balra. Egészen
eddig átkozom a kocsmáros fiát, a városi
tölgyek bólogató helyeslésétől indíttatva.
Aztán megnyugszom, hiszen holnap az erdő
előtt mindenki fizet egy kört a többieknek,
és csörög még annyi a zsebemben, hogy majd
pontosan tudjam leszámolni a vegyesbolt
pultjára az adott szavaimat. Mert bár kiégve
és kielégítetlenül, de becsületesen élek.
Apokrif Online 