A vonatot elnyelte a sebesség, mint egy hatalmas torok. Már alig hallatszott a sörösüvegek koccanása, miközben a tér keskeny sávokká és lendületekké szerveződött. A kupék, mint önálló golyók, robogtak a messzi-messzi alagutakban; vak golyók, melyek készek arra, hogy a szabad száguldás után hirtelen a falba csapódjanak. – Kerber Balázs írja az Apokrif naplóját.
Intermezzo
A vonatot elnyelte a sebesség, mint egy hatalmas torok. Már alig hallatszott a sörösüvegek koccanása, miközben a tér keskeny sávokká és lendületekké szerveződött. A kupék, mint önálló golyók, robogtak a messzi-messzi alagutakban; vak golyók, melyek készek arra, hogy a szabad száguldás után hirtelen a falba csapódjanak. A város külterületei sorban repkedtek el az ablakok előtt. Felüljárók, hangárok, gyárak, kifutópályák tűntek fel, mint vékony fonalakból szőtt illúziók, aztán felfeslettek a következő kanyarban. Az utolsó épületek és bódék úgy hevertek az üres földeken, mint egy gyerekszoba szétszórt játékai. A mezőkön katonák ácsorogtak, itt-ott pedig hevenyészett bunkerek csillogtak a napfényben. Villogó fémdarabokként keringtek a levegőben a járőrgépek, helikopterek, kisebb űrhajók, légtéri közvadászok, speciális légi erődítmények és papírsárkányok. A feszültség tapintható volt. Pár utas a kupékban lévő kisasztalra hajtotta fejét, néhányan az ülések alá bújtak.
– Nem egy kiránduláshangulat. – jegyezte meg Swaprock, és tűnődni kezdett, hogy üsse el az időt. Ekkor észrevett két szakadt külsejű alakot a folyosón, akik szemlátomást újonnan vásárolt kólát szorongattak a kezükben.
– Hát, persze, a büfékocsi! – csapott homlokára, és gyorsan felszedelőzködött. – Ruggarth, nem jössz ki? Iszunk egy kávét, vagy valami.
– Nem, most nem. – Ruggarth üveges szemekkel bámult maga elé. – De te menj csak nyugodtan. – sietett hozzátenni, amikor látta, hogy társa kissé lelombozódott.
– Nincs semmi baj, Ruggarth?
– Dehogy, jól vagyok.
– Hát figyelj, én kinézek, aztán nemsokára jövök.
– Rendben.
Swaprock behúzta maga után a kupéajtót. A surrogás jólesett Ruggarth fülének. Egy történet vége. Az egyedül maradt rovar tovább bámulta a baljósan fénylő szántóföldeket.
Már épp ismét elaludt volna, amikor meglepetten és ijedten kellett tudomásul vennie, hogy egy kisebb, öltönyös társaság áll az ajtó előtt. A csoport vezetője gúnyosan vigyorgott, a többiek inkább komoran vicsorogtak, és pisztolyukat markolászták. A cinikus vezér ekkor pimaszkodó képpel kopogni kezdett a kupéajtó üvegén, mire az egyik nagydarab bogárból mégis feltört a röhögés. A vezér benyitott, majd gondolkodás nélkül lehuppant a teljesen megszeppent Ruggarth elé, Swaprock egykori helyére. Otromba segítői mind követték, és beszorították magukat főnökük két oldalára. Hősünk egy szál magában nézett szembe a gyülekezettel. A főnök még hallgatott, de lerítt róla, hogy másodperceken belül beszélni fog.
– Hát nézd, öregem – mondta egészen hirtelen, amikor már Ruggarth arra számított, hogy mégsem szólal meg, és csupán ülőhelyet kerestek a barátaival – ha azt gondolod, haragszom rád, mert faképnél hagytál a pénzzel, az én pénzemmel, akkor nagyon tévedsz. Csak beszélgetni szerettem volna veled.
Ruggarth már épp azon volt, hogy válaszoljon, és kikérje magának ezt az egészet, amikor a vigyorgó rovar folytatta:
– Hogy jelezzem baráti szándékomat, itt ez a kis ital, fogyaszd el! Most hoztam a büféből.
Hülye Swaprock, miért most tűntél el?!
A főnök egy átlagos, kivi ízű üdítőt húzott elő kabátja belső zsebéből, és hősünk felé nyújtotta.
Ruggarth habozott.
– Na, barátom, hát nem is vagy szomjas?
Mivel az üdítő tényleg frissnek, felbontatlannak látszott, és mert a nagydarab, fegyveres bogarak egyre csúnyábban néztek rá, hősünk átvette az üveget, majd tétován a kupakra tévedt a csápja. Valahogy időt kell nyernem!
A szénsav felsistergett.
A főnök bátorítóan, szinte barátságosan biccentett, így Ruggarth belekortyolt a kivilébe. Rájött, hogy valóban szomjas, ezért csakhamar megitta az egészet
A vezér láthatóan elégedett volt.
– Mint mondtam, öregem – folytatta – nem haragszom rád, sőt meg is értelek. De ettől függetlenül most már odaadhatnád azt a pénzt. – amikor a mondat végére ért, minden nyájasság eltűnt az arcáról.
– De hát azt se tudom, kik vagytok! – tört ki Ruggarthból. – Semmi sincs nálam!
– Mit gondolsz? – kérdezte ráérősen a főnök. – Miért volt olyan zöld az üdítő?
– Hát… hát kivi volt benne, nem?
– Hm. Más is volt benne…
Ruggarth testén hideg futott végig.
*******
– Ha maga nem segít rajtunk, elvesztünk. – egy szemüveg villant, akár a napkerék. – Ki kell találnia valamit.
A két alak egy valószínűtlenül óriási, szürke dolgozószobában beszélgetett, ahol a sima, csillogó asztalon kívül, melynél helyet foglaltak, semmi sem volt.
– Kell? Úgy emlékszem, Dodó, hogy ezt már egyszer megbeszéltük. A magam főnöke vagyok, felétek már egy vakkantással sem tartozom.
– Egy olyan ragyogó tudós, mint maga… cserbenhagyja a Várost?
– Na, ne, Dodókám, ez egészen olcsó, egészen olcsó!
– Ne hívjon soha többé… Dodónak!
– Jó. Mit is akarsz egyébként?
– Azt, hogy pusztítsa el azt a nyomorult… hangyászsünt!
– Ezt most úgy mondod, mintha nem tudnál kinyitni egy üveget, és azt kérnéd, hogy csavarjam le a kupakot.
– Hogy érti?!
– Úgy mondod, mintha mindez magától értetődő lenne. Holott ki tudna egy ekkora fenevadat kinyiffantani?
– Például maga, aki az egyik legnagyobb tudományos tekintélyünk!
– Jó, majd kiagyalok valamit a tervezőasztalomnál, aztán összerittyentek nektek egy jó kis fegyvert.
– Ajánlom, hogy törje a fejét, különben…
Az Asszisztens Úr partnere ekkor megunta a vitát, és gyors mozdulattal felállt.
– Na, tisztázzunk valamit, Dodó! Ha ez a hangyászsün valóban létezik, és én nem találok ki valamit, akkor nem lesz különben!
A napkerék ezúttal korántsem villant olyan diadalmasan.
Folytatása következik!
Apokrif Online 