22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, Millenáris, 2015. 04. 23‒26.
Tavaly óta annyi minden megváltozott, gondoltam magamban, jelentős késéssel érkezve a Könyvfesztivál megnyitójára. Kezdjük ott, hogy egy éve még mindenhová időben odaértem, tudtam, hogy milyen programokon szeretnék részt venni, és feladatom is volt, így végig serényen jegyzeteltem. A boldog diákévek azóta szépen faképnél hagytak: munka után rohantam a Millenárisra, a metrón próbáltam összeszedni egy kis tudást Franzenről, de hiába kapkodtam, a terem már tele volt, a pódiumon pedig egy jó humorú, megfontolt fickó épp egy mondat közepén tartott. Kérte, hogy ne kelljen értelmeznie a saját regényeit.
Franzen szemüveges, szimpatikus figura. Egész más, mint Sofi Oksanen, aki egy évvel ezelőtt királynői méltósággal vonult végig a standok között, és szívesen beszélgetett komoly irodalmi és társadalmi kérdésekről. Oksanen egész lényével jelen volt és megmutatkozott, Jonathan Franzen viszont egyszerűen csak itt volt, egészen valóságosan és cseppet sem hihetetlenül. Ettől rettentő mód megjött a kedvem a könyveihez, Háy János laudációja alatt szinte már láttam magamat, ahogyan egy parkban ülve, fagyival a kézben olvasom valamelyik regényét, és próbálok rájönni, mire gondolt a méltató, amikor arra figyelmeztetett: „Nem kockázatmentes Franzent olvasni. Megroppantja a valósággal szembeni védőburkunkat.”
Ezt a védőpajzsot persze jól ismerjük: két nappal később Marianna D. Birnbaum, az Esterházy-interjúkönyv készítője ugyanitt beszél arról, hogy szerinte az élet alapvető vonásai Amerikában sem mások, mint nálunk, Magyarországon, csak éppen annyi a különbség, hogy ott, ha az ember nem akarja, nem kell tudomást vennie a dolgokról. Magyarországon viszont „a bőrünkön érezzük” az eseményeket.
Igen, a bőrünk alá is beássák magukat a médiából ismert frázisok, például a pénteki Európai Írótalálkozón Péterfy Gergely által idézett mondat: „Nincs szükségünk idegenekre.” Furcsa és borzongató, hogy ez a kijelentés milyen szépen kihangsúlyozta azokat a kontrasztokat, amelyekre az Európa Ponton lefolytatott kerekasztal-beszélgetés rámutatott. A Földközi-tenger tömegsírrá alakul át, a menekülők áradnak Európába, a megoldást kereső politikusok és közéleti szereplők pedig csak tetézik a világon elhatalmasodó zűrzavart és szerencsétlenséget. Elég komor kép volt ez, és a további felvetések sem igen derítették jókedvre a közönséget. A beszélgetés témájához, a Nyugat, a civilizáció és a barbárság problematikájához kapcsolódva Bruno Viera Amara portugál író a visszatérőkről beszélt, akik a hetvenes években széteső gyarmatbirodalomból hazátlanként tértek vissza saját országukba, Péterfy Gergely Angelo Solimanról mesélt, a dán Per Nyholm pedig csalódottan szögezte le, hogy az értelmiség és az európai írók szerepe mára jelentősen lecsökkent. Nincsenek már befolyással az eseményekre, nincs tényleges véleményformáló szerepük.
Miközben ezt a lebilincselő beszélgetést hallgattam, akarva-akaratlanul is észre kellett vennem, hogy a diskurzus egyre inkább az irodalom régimódi kérdései felé tart. A konkrét társadalmi problémák megvitatása után ugyanis az író szerepe, a nemzeti és nemzetiségi irodalom fogalma és a történelmi regény felívelésének kérdése került a középpontba. Ezek szerint tényleg ez a helyzet – lepett meg hirtelen a gondolat –, tavaly óta is rengeteget változott a világ, a Könyvfesztivál, a könyvek és szerzők listája, de akárhogyan is iparkodunk, vannak kérdések, amelyeket nyolcvan, száz, kétszázhúsz év alatt sem hagyunk magunk mögött. Az irodalom újratermeli saját dilemmáit.
Ezen morfondíroztam majdnem egész este. Bevásároltam a vacsorához, hazamentem, kiklopfoltam a húst, álltam a tűzhely mellett, és azok a rettentően érdekes európai írók jártak a fejemben, akiket az aznapi utolsó programon megismertem. Rémlett, hogy egy évvel ezelőtt pontosan ugyanott Konrád György is hasonló felelősséggel vallott európaiságáról, és hogy tulajdonképpen ezért mentem el az idei beszélgetésre is: reméltem, hogy egy kicsit hasonló lesz a tavalyi alkalomhoz.
Pontosan olyan volt ez, mint amikor a tizedik emeletről liftezek lefelé vagy amikor egy nagyon hosszú, monoton lépcsősort mászok meg: elképzeltem, hogy ennek soha nem lesz vége, én itt kotorászok a serpenyőben az idők végezetéig, az írók pedig mindent megírnak újra és újra, bámulatos dolgokkal szembesítenek, és valahogy mégis megmaradnak azok a nyugtalanító kérdések, amelyek a világból a könyvekbe szüremlenek. Zavaros gondolat volt, el is hessegettem gyorsan: megérkezett a vacsoravendég.
Másnap határozott célokkal érkeztem a Millenárisra: hét programot választottam ki magamnak, ezek közül háromra sikerült eljutnom. Érdekelt volna a híres Salinger-regény új fordításának bemutatója, az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának két pódiumbeszélgetése és a Schein Gábor esszékötetéről szóló beszélgetés is, de ezeket főként más, szintén érdekes események miatt kihagytam. Legalább három izgalmas programról maradtam le például a bozontos szakállú Stefan Spjut Stallo című könyvének bemutatója alatt, noha a svéd íróból áradó skandináv nyugalom és a trollregény Kurta Niké által felolvasott részlete bőségesen kárpótolt az elszalasztott lehetőségekért.
Mindez a nap legfontosabb eseménye, a Diszkomfortzóna bemutatója után történt, ahol Franzen Veiszer Alinda kérdéseire felelve szégyenről, ellentétekről és összezördülésekről számolt be a hallgatóságnak, és hosszasan mesélt a 2008-ban elhunyt David Foster Wallace-szal folytatott állandó versenyről is. A beszélgetésbe néhány perc erejéig bekapcsolódott a fordító, Bart István is, aki arról az egyoldalú, mégis igen mély barátságról vallott, amely a Könyvfesztivál idei díszvendégéhez köti.
Levezetésképp ellátogattam egy üdítően spontán és nagyon vidám zenés estre, amely A magyar próza estje címmel lett meghirdetve, noha azt azért le kell szögeznem, hogy a magyar prózához nem sok köze volt. Márton András színész ugyan felolvasott egy szemelvényt a 220 éves magyar könyvkultúra tiszteletére, az est hátralevő része viszont inkább a Rájátszás-projektről való laza és pihentető zenei betétekkel tarkított beszélgetéssel telt el. Az egész napos sürgés-forgás után jól esett egy kicsit megpihenni, hallgatni, ahogyan Grecsó Krisztián Móriczról beszél, Háy János pedig újfent felrója a magyar kultúrának, hogy kitaszítja magából a rockzenét. Jó volt látni és hallani azt az összhangot, amely Grecsó, Háy, Kollár-Klemencz László és Egyedi Péter négyeséből áradt.
A vasárnapi, utolsó nagy lődörgést megszakítva először Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című könyvének bemutatójára látogattam el, ahol M. Nagy Miklós kérésére a közönség soraiból többen jelezték, hogy a regény központi figurája, a legendás újpesti futballista, Törőcsik András még ma is sokat jelent nekik. Nem mondanám, hogy teljesen járatlan vagyok a magyar foci történetében, de ennél a kérdésnél én inkább csendben lapítottam, majd az első regényrészlet után kisurrantam az ajtón, és a szomszédos épület felé indultam, ahol Andrássy Ilona első világháborús naplójából hallgattam meg egy hátborzongató fojtogatós jelenet leírását.
Alig ocsúdtam fel a habzó szájjal támadó, bivalyerős őrült történetéből, máris indulnom kellett a Teátrumba Az évek iszkolása című Esterházy-interjúkötet már említett bemutatójára. A próza iszkolása szerzőjeként felkonferált Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum hamar helyreigazították Nyáry Krisztián tévedését, ez a kis baki viszont inkább jót tett a beszélgetésnek: egy kicsit lazított azokon a feszes kérdéseken, amelyekkel a Magvető újdonsült igazgatója végiglavírozta a bemutatót. A 65-ös számmal kapcsolatos felvetések egy kicsit ugyan messziről indítottak, a két szerző összeszokott párosát azonban semmivel nem lehetett zavarba hozni. Szellemes adok-kapok beszélgetés volt ez, telis tele humorral és iróniával. Nekem, aki a Könyvfesztivál előtti hetet Thackeray regényével töltöttem, különösen nagy örömöt okozott, amikor Birnbaum egy régi ötletét elevenítette fel: szerette volna, ha ő és Esterházy Julien Sorel és Becky Sharp bőrébe bújva írnak egy közös levélregényt. És ahogy elnéztem ezt a párost, egy ilyen könyv valóban megérné az árát.
A bemutató után kiléptem a Millenáris ragyogó napsütésébe, és utolsót intve az itt-ott feltűnő ismerősöknek még egyszer körbejártam a standokat. Az egyik kedvenc fesztiválprogramom, a Születésnapi Irodalmi Szalon következett. Idén tizenkét kerek születésnapos alkotót köszöntöttünk, szokás szerint igen jó hangulatban, s mire elérkezett a koccintást kísérő Örömóda ideje, magam is ott álltam az állva tapsoló tömeg közepén. Éppen úgy, mint tavaly.
Tóth Anikó
Fotó: Tóth Anikó
Apokrif Online 