Ha csütörtök, akkor látogatás, ha látogatás, akkor B., és ha B., akkor leginkább a szerencsétlen elköszönés, a beragadt mondatok keserű szájíze – mindezt azért vállalom, mert nem tehetek másképp. Ilyen az, ha. – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.
„E különös helyen sokan a szerelemben
kerestek feledést, vigaszt.
Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben
próbálták megtalálni azt.
Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban,
s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan
a reá kérgesült viaszt.”
kedves A.! Olvasom apám leveleit, anyámhoz írta őket, 1967 tele, a katonaság végéhez közeledve. Ezekről az időkről csak annyit tudok, amennyit egy gyerek tudhat az apjáról: semmit és mindent. Mert csak az számít, hogy most, amikor ezeket a leveleket olvasom, szégyellem magam, szégyellem magam: helyette. A válaszokat ugyan nem ismerem, de úgy tűnik, nem is igen szükséges, és nem is igen érkeztek. Próbálom megidézni a párbeszédet, de nem is azt, amelyet amúgy is vajmi kevés esélyem lenne ezekből a tagolatlan, semmibe nyúló, a végsőkig reménykedő mondatokból összerakni, hanem azt, amelyet apám saját magával folytatott – a levél írása közben, és azon túl: amikor autóba szállt, amikor a reggeli kávéját főzte, amikor anyám egyre ritkuló érintéseit élvezte, akkor, amikor már végleg döntött arról, hogy neki ebben az életben már semmi sem jár. És én ebből semmit sem láttam, csak ezek a levelek vannak, de ezek is olyanok, mintha egy másik élet dokumentumai lennének. Mert azok is. Akkor látni téged, amikor nem vagyok… Anyám néma maradt, ezekre a sorokra talán mindig is, mondanom se kell, mára már végérvényesen. Ez a párbeszéd mintha csak egy kelletlen színjáték volna, amely egy sokkal lényegibb, tűrhetetlenebb, a születéssel belénk ivódó monológot próbálna elfedni. Ezek a sorok ezért szükségszerűen önmagukba visszaforduló sorok, amelyeken egy esetleges válaszhang sem lenne képes enyhíteni. Örökké és hiába reménykedő mondatok, amelyek valami végérvényesebbet próbálnak visszatartani. Érezni lehet valamit a sorok mögül, ami feltartóztathatatlan, mintha valami el akarna szakadni. Van egy mondás… mintha aknamezőn járnál… Apám levele nem anyám megszólítása, hanem védekezés önmaga ellen. kedves G.! Ugyanez érezhető nála is: egy láthatatlan, időnként mégis felszínre bukkanó, de hangtalan monológ, amelytől nem képes szabadulni. Emészti, de nem végződik sehol, és ez a legrosszabb. Nem úgy tör elő, hogy mindent maga alá mos. Utána nem tisztább a levegő. Majd az évek során eltűnik, távozik, de úgy, hogy már mindenre, ami élő és mozog, rátette kezét.
És most itt vagyunk, már nem védekezik, mert nincs mi ellen. Ha olykor még valamin felháborodik, azt is csak úgy, mint egy rossz színész, mutatja, hogy őbenne még dolgozik valami düh, de igazából már feltartott kezekkel jár, feltartott kezekkel veszi tudomásul, hogy már nem lehet dühös, mert cserbenhagyta saját magát. És én nem tudok róla semmit.
*
Ha csütörtök, akkor látogatás, ha látogatás, akkor B., és ha B., akkor leginkább a szerencsétlen elköszönés, a beragadt mondatok keserű szájíze – mindezt azért vállalom, mert nem tehetek másképp. Ilyen az, ha. Pár hete azt hittem, valamit végleg elrontottam: ez még annyira nem, hogy az megszakadhasson. Talán ezt mondhattad elköszönés helyett. Olyan ez, mint a mérleg, de itt nincs, nem lehet egyensúlyi helyzet (és ő? ő így gondolja?). De nem tudom, hogy végleg elrontottam-e. Van, amikor jobb nem kimondani és tisztázni helyzetünket. Nem tudtam elfogadni, hogy ez egy olyan játék, amelybe nem szabadott volna beavatkoznom, mert abban a pillanatban, hogy ismertetem a játék menetet, hogy mi történik köztem és közted, nos, akkor minden elromlik. Nem bírtam ki, hogy itt hagyatkozni kellett volna valamire, amire nincs ráhatásom, elfogadni, hogy a dolgok úgy történjenek, hogy azokba most nem érdemes beleszólnom.
Aztán később. Zöld kedd, vörös csütörtök. Ha lehetnél te az egyszer, akiért verset írnak, mondtad, igaz, még máshol. Én ettől nem tudok szabadulni, így szeretném. És látod; ha nem is vers, mégis pár mondat egy kényszeres naplóban arról, hogy vannak már egymásra szavaink…
Apokrif Online 