Szolcsányi Ákos versei (archív)

Forr2014_4_borito

(megjelent az Apokrif 2014/4. számában)

A kötés külső burkán is
párhuzamosan indázó
csíkokba száradt a jód. Mint
egy ajándék, amikor még
figyeltünk derékszögekre,
élt anyám, precíz szorítás
rögzíti a mintát. Ujjam
keresi a gyönge pontot,
tépni nem, lazítani ér,
a géz puha téglatestje
végül enged. Két perc tűnik
el alatta, mélyén érzem
a műanyag kapcsokat, hogy
tartanak, amíg összeforr
a cserbenhagyott bőr. Minden
mozdulat fáj, egyszer kezdd el,
és a reflex – ha fáj, mozdulj –,
félórásra nyújtja, amit
addig szikrának, villámnak
becéztél a képzelet szűz,
jódolgában rosszat festő
napjaiban. Melletted vért
kötnek szomszédod karjába,
hallgatod az ellenszenves
orvos fejtegetéseit,
egy szúnyog többet tud rólunk,
nézed a vért, hogy tűnik el,
ha tetszik, tér vissza, szurkolsz.

Zár

(megjelent az Apokrif 2014/4. számában)

Rég nem lepte meg így semmi.
Innen, szemből. Mindkét koncert
szokványos volt, azt is többször
látta más tétekkel, hogy a
tízzel több embert érdeklő
banda énekese és a
másiké milyen szilárdan
felcserélhetetlen, tiszta
viszonyban beszélik át a
történteket, osztják fel a
hátralévőt. Hamar ott is
hagyta őket, visszaállt a
pulthoz, hátha lát ma tényleg
rajongó kicsiket, egyet,
aki akkor is elmegy majd
rájuk, amikor lesz férfi,
nő, pénz, szakma, ami híján,
ami helyett szoktak járni,
egyet, akiért megéri
kinyitni, aki ha elmegy,
holtszakaszt hagy rájuk. Azt az
egyet távolról szeretni,
kéretlenül és rutinból
neki választani számot.
Első ránézésre senki,
de elsőre szinte soha,
épp a hűtőnek dőlt volna,
amikor a nő kihívás
nélkül, mégis különbözve
mindentől, ami talányos,
túlhangsúlyozott vagy néma,
szoknyában, fuvolatokkal,
kifelé menet ránézett,
túlélő pocsolyára nap,
irgalomtól, gyűlölettől,
közönytől egyformán távol,
megbillentette a tokját:
engem hallottál próbálni
a tizennyolcban, láttalak
késve kinyitni a húszat,
most láttál és hallottam a
helyedet, de dolgaidat
nem tudom, én a tizennyolc
vagyok, tudni csak magadról
tudd, hogy meg se nézted, meddig
ér a szoknyám, lélegezni
hallottál, amíg próbáltam,
és hangomon szólsz magadhoz,
legyek kétes és közeli,
legyek a hatályos indok,
hogy napkeltéig tarts nyitva,
és csak aztán oltsd a villanyt,
világos utcára lépj ki.

Jár

(megjelent az Apokrif 2014/4. számában)

mint cinkost bujkálni hagyom
ágyunkban a másik testet
lámpa kávé dohány kattan
kotyog füstöl vannak fogynak
aztán lassan körbejárok
fölös léptekkel pazarlón
mint apám hátán hatéves
koromig tört hangon roppan
hideg alapjára egyre
mélyebben nyíló parketta
végül a fürdőig ahol
abban a mindent telinek
nedvesnek lényegtelennek
valló fényben a nyers dacon
kívül mást nem érzek benne
állni meg siklani át a
tükrön mint mindjárt az utca
húgyszagán őszi kincsein
nna szoktam mondani félbe-
hagyva hogy a többit a nap

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s