Azt mondja, hogy így nem megy haza, mert az apja addig verné, amíg ki nem nyögi ezeknek a nevét, és ő inkább meghal, minthogy eláruljon közülük valakit, már csak azért is, mert mindig azt csinálta, amit mondtak neki. Hogy hiába menne innen valahová, a barna bőre meg a szakadt nadrágja lesz az első, amiket észrevesznek belőle. – Juhász Tibor írja az Apokrif naplóját.
Miért csináljátok – szeretném kérdezni tőlük, de nem merem. Beugrok a medencébe és a szökőkút mögé húzódok. Tenyeremet a fülemre nyomom, de még így is hallom a röhögő rúgásokat, a könnyed köpködést, akárha szotyoláznának. A csontok és az acélbetétek találkozásának fémes, mégis tompa hangjai helyett próbálok a szívemre figyelni, mintha a dobogás annyira különbözne ezektől.
Mikor már csak egyenletes zúgást hallok, leengedem a kezeimet. Csönd van és hideg. A nap betegen vonszolja magát Eta boltja felől a Hunyadi utca mögé, üszkösödő világosságot hagyva hátra. Lassan felállok és óvatosan kimászok a medencéből. Pétert keresem, de nem látom sehol. Ott, ahol rugdosták, csak felkapart föld, meg széttaposott fű- és gyökércsomók vannak. Kicsivel arrébb megtalálom a pólóját. Véres.
Elindulok az emlékmű felé, ahol egész délután bujkáltunk Eta és a többiek elől. Megroppan alattam egy ág, mire valaki felszisszen az emlékmű mögött. Lábai kinyújtva, egyik kezével kitámasztja magát, a másik kezében kövek vannak, melyeket a tarkója mögé tart, hogy, ha védekezni kellene, maradék erejét bele tudja adni. Először nem ismer fel, megfeszül a karja, aztán hirtelen megáll és a lábaim elé dobja a köveket.
– Szólok valakinek, mondom neki. Megkönnyebbülök, mikor int a fejével, hiszen amúgy sem bírnék mozdulni. Sokáig állok felette, néha megszívja az orrát, mintha csak taknyos lenne, fekete foltokat köpköd a betonra. Aztán felhúzza a térdeit, erőtlen hangon zsebkendőt kér, és mivel nem akarok válaszolni, odaadom neki a pólómat. Akkor pedig beszélni kezd.
Mesél a testvéreiről, akikkel egy földes kunyhó gilisztás padlójára vagdossák egymást, de ő még sohasem merte rávenni magát, hogy élesben is kipróbálja a fogásokat. Mesél az anyjáról, akinek cigarettától sárga ujjai éjszakánként lezárják a szemét, és hogy mennyire szereti füstös, földes illatuk. Az apjáról, aki részegen olyan hevesen tudja szidni a cigányok Istenét, mint józanul a magyarokét. Azt mondja, hogy így nem megy haza, mert az apja addig verné, amíg ki nem nyögi ezeknek a nevét, és ő inkább meghal, minthogy eláruljon közülük valakit, már csak azért is, mert mindig azt csinálta, amit mondtak neki. Hogy hiába menne innen valahová, a barna bőre meg a szakadt nadrágja lesz az első, amiket észrevesznek belőle. Inkább itt marad, és hajnalban ezekkel a kövekkel fogja betörni Eta üvegeit, aztán megvárja a rendőröket, mert a fogda padlója, az apja állítása szerint, legalább ilyen kemény.
Miután elhallgat, sokáig nézem az arcát. Az álla már feldagadt, szemhéjai félig leengedve, mintha az alvás határán lengene. A szája nyitva, nyelvével néha benedvesíti a sebeit.
Én ezt nem értem, mondom neki, de csak legyint a kezével.
Tudom, csak azért mondtam el, mert az ellenkezőjét sem érted.
Aztán felsegítem, ráerőszakolom a pólómat, hazáig akarom kísérni, de nem hagyja. Ragaszkodik hozzá, hogy maradjak itt, vagy menjek, amerre akarok, ne kövessem őt. Én meg nézek ez után a bicegő srác után, aki a délután úgy rohant ki Eta boltjából, mintha az életéért futna, és olyan élvezettel ette a lopott csokit, mintha az utolsó vacsoráját fogyasztotta volna el.
Hónapokkal később, mikor megkérdeztem Z.-től, hogy nem-e tud róla valamit, akkor értesültem arról, hogy másnap hajnalban betörte a bolt kirakatüvegét, szétverte a kassza alatti trezort, és azóta senki sem látta.
Apokrif Online 