A léggömb vajon tényleg elrepül? (színházkritika)

nothing’s for something (láthatatlan látható), TRAFÓ, 2015. 02. 06. 

Hogyan lehet megközelíteni egy olyan táncelőadást, amely már műfaji meghatározásában is mutatja – léggömbbalett – hogy nem az emberi testek, hanem léggömbök, és tegyük hozzá, fekete és fehér léggömbök köré szervezi az este attrakcióját? Egyáltalán, nevezhető-e egy ilyen munka táncelőadásnak? Egyáltalán, meghatározható-e bárhogyan is?

A koncepcióért felelős alkotópáros, a japán Yukiko Shinozaki és a norvég Heine Avdal nem árulnak zsákbamacskát. A színlap segítségével informálják a közönséget és készítik elő a befogadást, így ebben az esetben különös mintapéldája látszódik a színlap funkcionalizáltságának. A leírásából derül ki ugyanis, hogy több térspecifikus, szállodában vagy könyvtárban létrehozott produkció után tértek vissza az alkotók a színház falai közé, hogy az őket érdeklő problémakört, a tér, a technológia, a tárgy és az ember közötti hierarchikus felépülést, illetve ennek megkérdőjelezését újból színházi környezetben dolgozzák ki. Ezzel már az előadás megkezdése előtt „helyzetbe hozzák” a nézőt, és felkeltik bennük a gyermeki kíváncsiságot, a produkció befogadásához pedig a legcélratörőbb magatartásforma csak a nyitottság lehet.

A TRAFÓ nézőterén eltöltött hetven perc aztán kellemes, réveteg állapotba ringatja a közönséget, de úgy, hogy közben fokozatosan bevonja a játékba, az intellektusát csiklandozza. Nem hagyja békén, de nem inzultálja. Szép lassan az előadás részesévé válik, társszereplővé, ezért az értelmezés során a közönség reakcióját is érdemes az előadás részének tekinteni. A közönség először csak figyel, hiszen a dolgok a színpadon, frontális elrendezésben történnek. A színházterem teljes sötétségbe borul, hogy aztán a Kék Duna keringő első taktusaira lassan kivilágosodva elkezdődjön a léggömbbalett. A klasszikus polgári színház kulisszáinak perspektivikus elrendezésébe formázott fekete anyagok függönyszerűen helyezkednek el (a hátsó falon végig, kétoldalt egymást kissé takarva), redőzeteik a fenti traktusban a függöny csipeszeinek helyén, a karnishoz való kapcsolódás helyén fekete léggömbökkel egészülnek ki. A keringő időtartama alatt ezek az anyagok végeznek lágy mozgásokat a nézők szája szélét időnként mosolyra húzva, egy-egy hangosabb nevetésfélét is előcsalogatva belőlük. A fekete függönyanyag mögül aztán lassan, először csak egy-egy testrészüket mutatva, előbukkannak a színes ruhadarabokat viselő táncosok. Ők mozgatták látatlanul a drapériákat, ezt most felfedve már erőszakosan mutatják a tárgyakkal szembeni gazda-természetüket, gyűrik, ráncigálják az anyagot.

Az előadás második harmadában a táncosok átveszik az uralmat a tér felett, állóképekbe merevednek, majd fénycsíkkal megörökített körvonalaik ráíródnak, kivetülnek a hátsó, lepedőszerűen kifeszített mozgatható falra. Az alakok „köddé válnak”, mint egy fantasztikus filmben, mely hasonlatot hanghatások erősítik. Nincsenek többé emberek a nézőkőn kívül, magukra maradtak.

Ezután, az előadás harmadik szerkezeti egységében perspektívaváltás következik be. A produkció a fejük felett folytatódik tovább, és úgy tűnik, ismételten, az első harmadhoz hasonlóan egyéb látható emberi közreműködők nélkül. A kétségtelenül legemlékezetesebb, atmoszférateremtésben felejthetetlen etapban fehér, kis propellerekre erősített speciális léggömbök, fehér buborékok lebegnek a nézők felett, érezhetően irányítottan, hiszen soha nem ütköznek beléjük. Mintha rádióadást sugároznának, halk zörejek, egy nyüzsgő nagyváros hangjai kísérik ezt a mozgássorozatot. A közönség saját világának zajait távolról, kívülről figyeli. Ez hosszú percekig tart, és igazából a végtelenben folytatódik, ugyanis az előadásnak nincs vége, az alkotók nem hajolnak meg, az emberek lassan elszivárognak, és a jegyszedőlányok elharapott megjegyzéséből lehet kihámozni csupán, hogy a befejezés annak felel meg, ha már mindenki elment. A kiürülő nézőtér aztán felfedi a titkokat, a hátsó sorban nem nézők, hanem a produkció munkatársai ülnek a léggömböket irányító távkapcsolóval a kezükben, miközben a kicsit értetlenkedő, a színházi keretekhez ragaszkodó maradék nézősereg okostelefonjával már a színpadon fényképezgeti a furcsa léggömbteremtményeket.

A színlap okozta elvárási keretet maximálisan kitölti az előadás. Az ember és tárgy közötti viszony vizsgálatát az alkotás kontextusában a közönség saját magán tesztelheti, ezzel intellektuális izgalom teremtődik számára. Hiszen átvitt értelemben, és ‒ a hozzá érő tárgyak, luftballonok, a feje fölött lepedőszerűen átsikló fal hatására ‒ fizikálisan is megérintik, és így rákényszerítik, hogy elgondolkozzon rajta: jól összehangolt helyzetgyakorlat-sorozatot lát-e, egy furcsa installációt, vagy megkomponált előadást.

Végeredményben az átgondoltságot nem igen lehet kétségbe vonni. Mind a fekete, mind a fehér, az előadás egységét tekintve ellentétbe rendezett színkompozíciót magában rejtő luftballonok mozgásáról kiderül, hogy emberi irányítás húzódik mögöttük. A fekete léggömbök esetében a drapériák mögül látványosan előkúsztak a mozgatásért felelős táncosok, a fehér léggömböknél pedig a távozáskor láthattuk meg a hátsó sorban ülő távoli irányítókat. Mindkét esetben kiderül a tárgyakról az, hogy mozgásuk megtervezett manipuláció eredménye, pedig a hangsúlyozottan színházi térben megteremtett mesterséges körülmények az emberi beavatkozás nélküli „önmagában létezőt” is középpontba állíthatnák. A többletet pedig pont az adja meg, hogy mindez a mozgás, héliumos léggömbökkel történik, melyek emberi beavatkozás nélkül elszállnának. Ebben az esetben az alkotók visszafogják és terelik, függönyre csipeszelik őket, vagy éppen propellert szerelnek rájuk.

A nothing’s for something egyértelmű pozitívumaként tarható számon, hogy könnyed eleganciával gondolkodtat el és tesz fel kérdéseket – kifelé menet hallani a halk beszélgetésekből, hogy egyesek az álmokra asszociálnak, mások fennhangon, elemző szempontokat felvetve próbálják megfejteni a látottakat – úgy, hogy nem teremt közben nyomasztó hangulatot, nem használ agresszív eszközöket, effekteket. Az emberek derűsen távoznak a TRAFÓ épületéből.

 Varga Kinga

Fotó: Kurt Van der Elst

nothing’s for something (láthatatlan látható), TRAFÓ

Koncepció és rendezés: Heine Avdal, Yukiko Shinozaki
Eredeti alkotók és előadók: Heine Avdal, Taka Shamoto, Yukiko Shinozaki, Oleg Soulimenko
További előadók: Ingrid Haakstad, Ondrej Vidlar
Elektronikai és hangtervező: Fabrice Moinet, Johann Loiseau
Fénytervező és tecnikai vezető: Hans Meijer
Rajz és grafika: Brynjar Åbel Bandlien, Christelle Fillod
Dramaturg: Marianne Van Kerkhoven (Kaaitheater)
Kreatív asszisztens: Saori Miyazawa
Elektronikai asszisztens: Matthieu Virot
Technikai támogató: Culture Crew
Zene: The Blue Danube – Johann Strauss
Produkció: Fieldworks Vzw, Heine Avdal