Az Apokrif Online Tóth Anikó interjúsorozatát közli az Apokrif Könyvek 2014-es pályázatának győzteseivel. Az utolsó interjúalany Juhász Tibor, az Ez nem az a környék című kézirat szerzője.
Juhász Tiborral megjelenés előtt álló, Ez nem az a környék című kötetéről beszélgettünk. Tibor válaszaiban ugyanaz az érzékeny látásmód jut kifejezésre, ugyanaz a zsigerien természetes hang bontakozik ki, amely a verseire is jellemző.
Tóth Anikó: Ez nem az a környék címmel hamarosan megjelenik az első versesköteted. Milyen út vezetett idáig?
Juhász Tibor: Rögös. Igaz, hogy már régóta írok, de sokáig nem találtam a témámat. Hosszú ideig olvasmányélményeim határozták meg viszonyomat a költészethez. Aztán, amikor megtaláltam a hangomat, kézírással küldtem szét a verseimet folyóiratoknak, majd meglepetten tapasztaltam, hogy az elektronikus levelekre sokkal inkább válaszolnak. Igaz, kicsit naivan, azt hittem, hogy írjuk az irodalmat.
T. A.: Az imént azt mondtad, hogy eleinte nehezedre esett tipikus költészeti témákról írni, de aztán levetkőzted magadról ezeket a bizonytalanságokat. Hogy látod ezt most: sikerült olyan témát vagy területet találnod, amelyet igazán a magadénak érzel?
J. T.: Olyan evidens lírai témáról, mint például a szerelem, még mindig nem tudok írni. Ez az érzés számomra túl személyes ahhoz, hogy valami újat tudjak mondani róla. Szerintem az íráshoz távolság kell, amit egy adott dologhoz való megfelelő közelség után érhetünk csak el. Kétlem, hogy a szerelemtől, vagy egy másik tipikus példát említve, a haláltól kellően el tudnám vonatkoztatni magam. A szegénység és a nyomor, amelyekről a kötet szól, olyan dolgok, amelyek a világ minden pontján ugyanazok. Az éhes gyomor mindenhol egyformán korog. Azzal, hogy látom, és nem pusztán élem ezeket, egyszerre vagyok közel és távol. Szóval elképzelhető, hogy alkat kérdése a megfelelő írástéma. Ha így van, akkor én ilyen alkat vagyok.
T. A.: A verseiddel súlyos társadalmi problémákra hívod fel a figyelmet. Miért tartod fontosnak ezt a vállalást?
J. T.: Mindig is érdekelt a társadalom, az emberek egymásmellettisége. Nem tudom, hogy mikor és miért írtam az első versemet, de arra emlékszem, hogy sokkal jobban ki tudott ábrándítani, ha szegény gyerekeket láttam játszani, mint mikor kikosarazott egy lány. Nyilván ez elég közhelyesen hangzik, de érdemes megvizsgálni azokat a színtereket, ahol az érzelmeink játszanak. Nagyon érdekes, hogy az érzések természetét mennyire meghatározzák és befolyásolják azok a lehetőségek, amelyektől a legalapvetőbb dolgaink függenek. Ez, azt hiszem, sokkal nagyobb veszélyeket rejt magában, mint az, hogy mit éreztem egy szakítás során. Másrészről viszont nagyon szeretnék a szerelemről írni.
T. A.: Megint a szerelem: még csak néhány perce beszélgetünk, de már harmadszor hozod szóba. Tényleg olyan nehéz írni róla?
J. T.: Igen, mert képlékeny érzés. Éppen ezért a szerelmes versek mindig megkérdőjelezhetőek. De lehet, hogy ebben van a lényegük. Foglalkoztat a téma, tervezek most egy ciklust, amelyben egy házaspár kapcsolatát dolgoznám fel, de akárhonnan is próbálom megközelíteni őket, a külvilágtól nem tudok elvonatkoztatni. A társadalom behálóz mindent. Ezért is gondolom úgy, mint már mondtam, hogy a társadalmi problémák egyszerre személyesek és személytelenek.
T. A.: Ugyanakkor a verseid nemcsak szociális érdeklődésről tanúskodnak. Istenről például több szövegben is írsz, pedig ez sem kevésbé ingoványos terület. Mit gondolsz, a kötet lírai énje miféle Istent lát meg a nyomorban élők szemében?
J. T.: Jó kérdés, nem is hiszem, hogy egyértelműen tudnék rá válaszolni. Az alakok, akiket a kötet első felében rajzoltam meg, sokkal valóságosabbak, mint a belvárost és a lakótelepeket vagy a lakóparkokat érintő ciklusok esetében. Azt hiszem, nagyobb szentsége van annak, ha valaki a nyomorban is képviselni tudja az emberségét, mint annak, ha rendezett körülmények között teszi ugyanezt. A versben az anya lesz az Isten, aki a legkisebb fiútól haladva szedni kezdi az ételt, és magának szed utoljára. Egy mindennapi esemény, ami szükséglet és jog is egyben. Az étkezést bizonytalansága miatt lengi körbe a szentség, a család ezért tudja jobban megbecsülni. De talán nem is a megbecsülésről van itt szó, hanem arról, hogy mennyire fontos az élethez való jog, hiszen ez mindennek az alapja. Ezért imádkoznak a versben az asztalnál.
T. A.: És a lopás mit jelent ezekben az írásokban? Az, hogy a pékség dolgozója lopja a túrós táskát és a kávét, vagy az, hogy a butik alkalmazottja a figyelmen kívül hagyott ruhákból öltözteti a gyerekeit.
J. T.: Sokszor tűnt fel a társadalom vagy inkább ez a közeg úgy előttem, mintha egyfajta adok-kapok játék alapján működne. És leegyszerűsítve valóban így van. Amíg az „adás” mint egyfajta kétirányú feltétel nincs garantálva akár politikai, akár munkahelyi szinten, addig nem is nagyon számíthatunk másra. Tehát amíg az emberek nem kapnak megbecsülést, nem érzik azt, hogy az előrejutás lehetséges, addig maguknak fogják megteremteni a jussukat. Sokan éreznek így, és én megértem őket. Akaratlanul is kerülhetünk ilyen helyzetbe. Mint például a könyv címadó versének főszereplője, igaz, ő elvből nem jutott el a lopásig. Másnap kirúgták. De hiba azt gondolni, hogy az ilyen mentalitás a szegényekre jellemző.
T. A.: Ezek az egyenlőtlenségek a kötet mottójának szerzőjét, Kassák Lajost is erősen foglalkoztatták. Miben vállalsz vele közösséget, miért gondoltad úgy, hogy ennek a verseskönyvnek Kassákkal kell kezdődnie?
J. T.: Kassák Lajos költészetét nagyon szeretem. A 71 című verséből van az idézet. Ezt a szöveget sokszor olvastam, tudom kívülről, szerintem helyén van az elejétől a végéig. De sohasem akartam rá hasonlítani. Mindig a saját utamat szerettem volna járni, és bár vannak és voltak olyan szerzők, akiket irigylek, nem akartam kölcsönözni tőlük. Ha ki kellene emelni valakit, akkor Petri György lenne az. Az ő költészete hosszú időn keresztül meghatározott, lenyűgözött, hogy mennyire összefonódik műveiben a korszak és az egyéni sors, beleértve a költői szerep minden vetületét. De inkább prózát olvasok, a legtöbb esetben jobban meg tud fogni egy regény, mint egy vers.
T. A.: Ennek ellenére mégis úgy döntöttél, hogy egy Kassák-idézetet helyezel a kötet élére, olyan hátteret adva ezzel a verseknek, amelyet olvasás közben nemigen lehet figyelmen kívül hagyni. A versek, a ciklusok elhelyezése, szerkesztése is hasonlóan tudatos folyamat volt?
J. T.: Már látom, hogy nem fogom tudni lemosni magamról a Kassák-keresztet… A ciklusok sorrendje tudatos volt, valamennyire a verseké is, de ezek a szerkesztés folyamán foglalták el a megfelelő helyüket. Egyetlen környékről szól a kötet, a ciklusokkal az olvasó áthalad a város körüli településeken, megismeri a külváros minimálbérnyi nyomorát. Aztán eljut a lakótelepekhez, betekint a lakóparkokba, ahol a látszattal fedik el egy zsugorodó középosztály problémáit, majd a belvárosban a lírai énnel egyszerre szeretne normális életet élni. Mivel itt a külsőségeken van a hangsúly, ezek a versek „költőibbek”, a leírások segítségével próbálnak feloldódni a közegükben. Az utolsó ciklusban pedig az olvasó felismeri az egyetlen túlélési lehetőséget, a kitartást, ami egyáltalán nem garantál semmit.
T. A.: Tehát ha jól értem, azt keresed ebben a térségben, ami szerinted igazán jellegzetes: a lehetőségek szűkösségét, és ehhez igazítottad a kötet szerkezetét is. Az Egy kisváros lételemei című versben a város tipikus lakójaként egy magányos, öreg, félő nő jelenik meg. Miért éppen ilyennek ábrázoltad?
J. T.: Jól érted, egy iparvárosról van szó, amely a rendszerváltás óta nem bír magához térni, ezért életvitele is beszűkült. Az az öreg nő, akinek már senkije sincs, és csapvízen meg töltős cigarettán él, tanúja volt a történelemnek, szinte a szemei előtt haladt tova a jelen. Korából kifolyólag sem találja a helyét. Tehát olyan, mintha ez az öreg hölgy, persze a várossal együtt, élné a maga megszokott, valótlanná vált életét. Ha jobban belegondolunk az ő helyzetébe, akkor rájövünk, hogy az élete misztikusabb a rendszerváltástól, ezért lett ez a vers a kötet talán legelvontabb darabja. Hogy igazi helyszínről van-e szó, azt nem árulom el. Egyetlen városnév jelenik meg a kötetben, ez pedig Salgótarján, ennek ellenére én nem gondolom, hogy lokalizálható a könyv. Olyan problémákról szól, melyek nemcsak az ország ezen területén érvényesek.
T. A.: Igen, ezek valóban országos problémák, és ezt a kicsivel tágabb teret a kötetben is összekapcsolod az ábrázolt térség gondjaival. „Gyakran felordít valaki, hátha moccan / egyet a megnyomorodott csend.” – írod a Bura alatt című versben. Mit vársz a saját költészetedtől? Szerinted megmoccan ez a gémberedett csend?
J. T.: Remélem, hogy jól tudtam ábrázolni a Várost. Remélem, hogy azok is olvasni fogják, akikről szól. Valamennyire meg akarom törni a csendet, hogy ez mennyire sikerült, azt majd eldönti a kíváncsian várt kritika. Igazából mocorog ez nélkülem is, mindig is mocorgott, változást pedig nem én fogok hozni. De nekem is élnem kell valahogy.
A kötet hivatalos facebook-oldala ide kattintva érhető el.
Apokrif Online 