Sós Dóra novellája (archív)

Igön szerelmes jányok és igön rendös embörök

(megjelent az Apokrif 2013/3. számában)

Mikó megözvegyültem, má’ nem tudtam ellátni az állatokat többé. Legjobban a desznyókat sajnálom. Vót két szép süldőnk és egy göbénk minden évben, az jó egy mázsa vót. Télen úgy tíz malacot ellött. Még ha kettőre rá is feküdt az ólban, maradt nyóc, akkor is jó üzlet vót. És hát vótak tikjaink, több tucattal, hozzá néhány kokas, úgyhogy a fél falu tőlünk vette az ebédnök valót. Még most is a számban érzem azt a jó kis kokastöke pörküttet csipödöttkével… Volt nálunk egy asszony, amolyan cselédféle, az mindög ott kuporgott a sámedlin, oszt ha kapott ebédöt, merösztötte a szemét, míg meg nem kérdeztök, hogy „na, Éva néni, köll még?”, és ű majd kibújt a bőrébül, hogy: „hát, ha jut édes aranyos Pistukám”…

Osztán vége lött a jóvilágnak… Beköltöztem az otthunba. Tudom, így vót rendjén. Ajjnye, mindenkihő bekopogtat az öregség! Pedig mennyit dógoztam, istenöm! Még álmomban is a kezömben a vasvella, és lapátulok, lapátulok, míg el nem gyün a hajnal. Aztán fölkelök, és minden áldott nap ugyanolyan. Azt mondogatják a nővérek: „Pista bácsi, maguknak mindennap ünnepnap!”. Na, most azért ne hallgassunk a valórul. Ollyan ízetlenül főznek, és úgy spórulnak a szósszal, hogy kifordul a belem azoktúl a se ize, se büze levösöktől. Éjjel-nappal szalámit adnak, meg parizert, és azt a pisameleg menzateját. „Hát mit adnánk helyette, Pista bácsi?”, kérdi a tiszteletesasszony. Mondom nekije: „jó vóna a sunka, a szalonna hajmával, a töpörtyű, nem ez az izetlen tészta!” Széttárja a két kezit, az ég felé néz, és a jóistenre kenyi meg a Viktorékra. Én annyit mondok, hogy az én családjaim már kisjányként is ízesebben főztek ennél. Meg aztán a tiszteletesasszonyrúl azt kell tudni, hogy igön zsufa és piszok smucig. Látszik a gonosz szándéka, mert szobatársat adott, pedig kifüzettem a saját szoba árát. Előbb összerakott minket a Bélussal, aki ütődött vót. Igazi zabigyerök, az egész életében senkinek se köllött.

Állítólag, mikor még épp csak kereködött az anyja hasa, az egy asztalrúl vagdosta magát a földő, hogy elmennyön a gyerök belűle. Láthatúlag nem sikerült nekije, mert különben ki hortyogott vóna ott neköm a szomszéd ágyon egész éjjöl? Nem azé mondom, de rendetlen embör volt az! Ötvenéves létére mindent széjjelhagyott, és még volt pofája rám kenyni a kuplerájt! Aztán az lekerült a betegsorra, gondútam akkor, na most maradok magamnak. Nem úgy ám! Összetett a Józsival, aki az ágyba vizelt. De az állandójjan mönt vóna, bogár bújt a valagába! A fene tudja, mi ütött beléje, bóberés vót, annyit
mondok. Majd egyik éjjel kiszökött, állítólag kilopta a kulcsot az éjjelinővér zsebiből. Én láttam, hogy pakul, meg is kérdeztem tűle: „Józsi, mijaz istennyilát mész folyton? Ülj meg a seggödön hát, bajod lesz ebbűl”. Na, ezután három napig nem lött meg, azt terjesztették a medinaiak, hogy elvitték az ufónauták. Végül a búzaföldön találták meg szegényt, anyaszült meztelennyen. Decemberben vót ez, belefagyott két barázda közé. Furcsa embör vót, de ezt azért nem érdemelte. Megsirattam, és megígértettem a tiszteletesasszonnyal, többet énmellém lükét ne tegyen! Nem is tett, azóta magam vagyok. De nem jó ám ez sokáig, aggat az a nagy csönd. Aszonta nekem a Kovács egy napon, mönnyünk el a klubba a Petőfi utca végin. Nehéz a járás, háromszor köllött leülnünk a padra közbe, de csak elbotoztunk addig. Elnéztem a népeket, itták a kavirculós kávét, kártyáztak, danoltak, nagy élet volt! Még akkor úgy ahogy bírtam a menést, eljártunk ünnepnapokon egy-egy csárdást. Mindög megittunk egy pájinkát is a visszaúton a Kováccsal, jó világunk vót akkor. Ő össze is lött egy őcsényi böllér özvegyével hamarosan, és az beköltözött hozzá a 23-asba. Elnéztem űket, és sóhajtoztam, mert bizony nyócvankettő vagyok, de a szívem nem zárult be. Egynéhány ünnepélyen, mikor a kis csuri óvodások énekelték azokat a gyönyörű dalokat népi viseletben, eszembe gyutott, mikor a Gyöngyivel a mi lagzink vót a faluházán. Hogy göcögött, hogy mulatott az a jóasszony!

Aztán egy napon megtörtént a csuda.

Kováccsal és a Judittal üldögeltünk, már akkor nem táncoltunk, mert a nőnek műtötték a csipejét, Kovácsnak hályogos a szöme, nekem meg úgy fájt a derekam, mint a hétszentség. Na de mikor épp azon az elektromos zongurán játszott az a Márió-forma, eccé csak látom ám, hogy nagy fölfordulás van a terem végiben. Mindenki rikoltozik meg mocorog a fotelekben, keröstek valamit, és abban a nagy hajuldozásban fölfedeztem az Ilont. Hát annak az asszonynak olyan hátulja vót, és mikor megfordút, láttam, hogy olyan helyös az arca! Egész megfordút velem a klubhelyiség. Judit látta eztet, és irigyen súgta oda: Pista, nem köll neköd még egy kolonc! Három férje vót ám annak az Ilonnak!

Több se köllött neköm, mint hogy egy mérgesnyelvű vénasszony okoskodjék ottan a fülembe, elfutott a pulykaméreg.

– Judit, nem a te dógod, hogy micsinyálok!

Hú, de fölfortyant erre ő is meg a Kovács is! Aszondja nekem:

– Pista, hogy beszélsz te a Judittal? Skandallum!

Na, hát aztat én se hagyhattam, hogy káromkodjon a képembe, jól oldalba vágtam a bottal. Erre fölállt, és felém vágott az öklivel. Nem talált, mert megtántorodott, és úgy seggre ült, hogy csak nyikkant. Futottak ám mindenfelűl a népek, szétválasztani minket… Onnantúl nekem se a Kovács, se a Judit nem létezött többé. Indútam vóna igönyöst haza, hát az ajtó mellött kit találok? Az Ilont! Ottan állt, mintha csak rám várt vóna.

– Jól érzi magát, Pista?

– Jól angyalom, csak ez a fene Kovács kotrúdjék el eztán az utamból! Honnan tudja, hogy hínak?

– Megkérdeztem a bátaiaktúl. Varga Ilonka vagyok. Talán emlékszik rám a vásárbúl, nánárúl költöztünk ide az urammal, a Kiss Árpáddal. Tudja, nekünk vót először traktorunk itt Decsött. Most ott lakom az Ibolya utca mögött, csak úgy egymagam.

– Én meg az otthunba tartok, ottan lakom már három éve.

– Na, arról hallottam öleget! Jól kijutott magoknak azzal a fúria tiszteletesasszonnyal!

Nem bírtam megállani, hogy meg ne kérdezzem tűle:

– És Ilon, mi volt az a fölfordulás ott a foteleknél, hogy mindenki hajuldozott az asztal alá?

Erre úgy rötyögött ez a csüntasszony, hogy nem bírta vóna abbahagyni.

– Hát az a Feri bácsi mijatt vót, mer elaludt, aztán elengödte a ragasztó az ínyét nekije, és kiesett a szájábúl a foga. Nagyot koppant a fődön, aztán elgurult, de hogy há, azt nem tudhassuk. Még most is keresik szegénynek a fogsorát.

Hát így kezdődött. Onnantúl naponta gyött az Ilon, és hozta a pörküttet, a kocsonyát és a halászlét tésztával. Nagy lött a szerelem, az szent igaz.

*

Bálint napja. Valentínó másnéven. Valami puccos ünnep ez Amerikábú. A tiszteletesasszony hóbortja ez, szeret divatozni, hogy tartsunk mink is Valentínó napot. Most mán biztos azt gondulják, elment az esze ezeknek a decsi otthunban, de való igaz, hogy nagy mulatság kerekedett igön hamar. Elhítták a Csillagrózsa együttest, hogy danoljanak, és ott műsoroztak az óvodások, kékpántlikás blújzban, rojtos vállkendőben. Szép vót, mindenki veszegette elő a zsebiből a kendőket.

Idősnek lönni tán nem divatos, de mint tudják, a lemenő napnak is van ereje, és mink abban süttettyük magonkat, míg időnk engödi. Úgyhogy a halál küszöbén igön szerelmes jányokrúl, és igön rendös embörökről beszélönk. Igaz, hogy három lábon gyövünk-megyünk, és nem mindög tudjuk, milyen napot írunk. Néha elfelejtjök bevenni a Tisasent, de megdógoztuk a helyönket a társadalomban, fölneveltük a családjainkat tisztességgel. Én is, hatévesen már dóguztam, de nem úgy ám, mint a Cuslág, hanem tereltem a kondát, ganyéztam a lovakat, künn vótam a fődeken. Vót pár négyszögöl szőllőnk, néhány bari a TSZ-ből is, és egy szamarunk, a Marci, aki úgy nézött ránk, mintha egy vóna közülönk. Úgyhogy mikorra meglött a második jányunk, mán volt házunk és télikonyhánk, állataink és egy zsigulink.
Szóval nyócvannégy évesen igenis jogomban áll, hogy Valentínózzak az Ilonnal, ha úgy tartsa kedvem.

Át is kéreckedett az Ilon mán órákkal hamarább. Hozott egy tepszi töpörtyűs pogácsát, és leült mellém az ágy szélire. Megsimogatta a kezemet, és úgy nézött, hogy majd megevett.

– Pista, nem sós a pogácsa?

– Nem, angyalom.

– Nem sótlan?

– Ajjnye, az istállát, Ilon, minek köll ezt mindög megkérdezni, ha egyszer nincsen semmi értelme?

Hát erre úgy nevetett, mint az árpacipó a kemencében.

– Egyél Pista, az legalább meglátszik!

Mer’ ilyen ez az asszony. A tévében ment a Maricsuj, azt néztük, közben eszegettünk. Néha úgy érzem, mink vagyunk a romantika csenel. Elővettem a szürke mellényt, amiről azt mondja az unokám, hogy szexi, megberetvált az Ilon, leszedetette a pöhölt a gatyáról, adott egy csókut, oszt indultunk a társalgóba. Már gyülekeztek a többiek is, ott volt a Kovács meg a Judit. Jól kikenyekedett, de hiába
föstik szép festékkel az ördögöt. Amint látott, hátat fordított, pedig egy köszönés nem szakasztja meg senkinek a száját. Aztán a műsor elején meggyütt a Pali, az idősebb unokám. Már betöltötte a harmincat, és nem volt más neki, csak vadházassága. Régóta töröm a fejömet, mi köll a fiataloknak, ha család nem. Állítólag ismerkedik a kompjúteren, de én föl nem foghatom, hogyan megy az. Meg hát ott vótak a Szabóék a szomszédban, vót nekik is egy unokájuk, az Erzsike, és emlékszem rá, hányszó játszottak ezek a temetőben, de mikó iskolába kerültek, má’ egyből derogált nekik együtt mutatkozni. Onnantól nem köllöttek egymásnak, pedig ölég nagy volt a Szabóék trágyadombja. Telek, szőllő, kecskék, birkák, mi köll még? No, de ha nem, hát nem, Erzsike mán továbblépett a Sánta Gézáék fiatalabb fiával, és kiköltöztek Sárpilisre. Na, s akkor most elgyütt látogatóba a Pali. Az hagyján, hogy Pöstön dóguzik, és havonta látogat, de most is olyan savanyú a képe. Viszont Valentínó nap van, és Ilonnal van egy tervünk erre nézve.

– Jaj, Palikám, de megnyőttél! De olyan girhes vagy, hát eszel te abban a nagy Pestben?

A gyerök az hallgat, mint béka a lukban, folyton ezzel szégyenít. Még jó, hogy Ilon nem szégyellős, azt kikérdezi rendesen, míg bele nem pirul nagy lakli embör létére. A végire már olyan zavarban van, hogy motyorászik, látom a szemén, hogy feszeng itt a vallatóban.

– Mit dödörögsz, Pali?

– Csak azt mondom, Papa, hogy estére már elígérkeztem, meddig tart itt az ünnepség?

Összenéztünk az Ilonnal, és rámkacsintott, onnét tudtam, hogy mingyá indul a művelet.

Úgy van a mondás, amilyen az öreg tyúk, olyan a csirkéje. Épp körbejárt a Valentínó-ibrik (értsék ezt úgy, hogy egy nagy kancsóban vörösbor), mikor egyszé csak odapenderedett mellénk egy csodaszép nádszál, az Ilonnak az unokája Pécsrű, az Anna. Úgy képzeljék el ezt a jányt, mint valami tündért. Hetente gyütt a nagyanyjáhó, ahogy illik, és hozta a híreket a városrú, az egyetemrő. Hogy mit foglaltak, hogyan lázadoztak. Hiába, nagy rebellis ez a jány, nem féltem én a Palitúl. Inkább a Palit féltem tűle, hogy papucsra koptatja majd.

Hát, ezek amint meglátták egymást, rögtön szikra pattant! Első látásra, mint a Maricsujban! Nem köll ide kompjúter, mindög is ezt mondtam! Félrevonultak, elővették a stréber telefonjuk, és már súgtak-búgtak, mint a gerlicék. Mink meg összeölelkeztük az Ilonnal, hogy lám, egy család leszönk! Ittunk is rá, köhögtem is, mer ilyen ez a Reklux, mindent cigányútra kűd.

Tehát ha úgy gondulták, hogy elment az eszük ezeknek az időseknek itt az otthunban, hogy Valentínóznak, lássák, mink megragadtuk a divat szellemit! Itt ülünk bepirulázva a halál küszöbén, hogy a szívünk megszakad ebbe az öregségbe. Nekünk mindennap ünnepnap, ahogy a nővérek mondják, de én úgy vagyok evvel, hogy igön rendös emböröknek és igen szerelmes jányoknak sosincs korhatár.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s